„It is in her breath
That the wind does blow
It is in her heart
As pure as winter snow”

- Titania! -hallottam Apa nevető, mosolygó hangját, ahogy a folyosókon lépkedett. Befogott szájjal, mégis kicsit kuncogva lebegtem a függöny mögött, ahogy nyílni láttam az ajtót, kicsit jobban be is húztam a lábaimat. Szerettem Apával bújócskázni. Soha nem talált meg, és mindig elmondta, hogy újra túljártam az eszén. Akkor is, tudtam, hogy ha csendben maradok, teljes csendben, nem fog megtalálni. De ez a bújócska most más volt, mint a többi.
Elszaladtam előle, „Te vagy a hunyó!” felkiáltással, pedig egyszerűen csak nem akartam megbeszélni vele, ezt a „fontos ügyet”. Megmakacsoltam magam. Csak az járt a fejemben, hogy én még kislány vagyok, miért akarnak már most férjhez adni, nem is ismerem azt a fiút, akiről Papa beszélt. Különben is, a fiúk mind buták! Na jó…Papa nem az.
- Titania, hát itt vagy! -hajtotta félre a függönyt apám. – Hányszor mondjam el még neked, hogy ne szaladj el, ha fontos dologról akarok veled beszélni!
- De…én bújócskázni akartam! -fújtam fel az arcomat sértetten. Ő ezt nem értette. Ez egy életbe vágóan fontos bújócska volt.
- Majd később bújócskázunk, kicsi, szurtos lánykám, de most gyere! Hamarosan megérkeznek Oberonék, nem állhatsz a vőlegényed elé ilyen kócosan.
- De…mi van, ha én nem akarok hozzá menni? -lebegtem körül apámat, hogy végül megüljek széles, erős vállán. – Mi van…ha nem szeretem azt a fiút?
- Drága kincsem…én kívánom a legjobban, hogy bár szerelemből házasíthatnálak ki…de hercegnő vagy…halálom után pedig királynő leszel! Sajnos, ez a törvény.
- Akkor, az egy ostoba törvény! -fontam össze durcásan a karomat.
- Igen, az…na gyere szépen! -mosolygott.
Gyengéden fogott kézen, hogy rábízzon a komornák, és öltöztetők garmadájára. Bedugtak a kádba, lecsutakoltak, mint egy csikót, hajamat, amit olyan szívesen fonogattam össze, virágokkal, réti füvekkel és gallyakkal, szépen kifésülték. Furcsán éreztem magam, és végig azt az egy szót ismételgettem, amit most hallottam, és azonnal a kedvenc szavammá vált. „Oberon”


"Her eyes believed in mysteries
She would lay amongst the leaves of amber
Her spirit wild, heart of a child yet gentle still
And quiet and mild and he loved her"

Mire elértem nagykorúságom határára, már az életnél is jobban szerettem Oberont. Ő volt, aki minden napomat szebbé tette, mosolya megdobogtatta a szívemet, hangja zene volt a füleimnek. Évek óta ismertük már akkor egymást, és menthetetlenül szerettem őt. Ahogyan ő is engem. Minden nap verseket szavalt nekem, csodaszép virágokat hozott, vagy csak mesélt a kristályokról, és én áhítattal hallgattam. Ő volt az én mindenem.
Ahogy egyedül álltam a szobámban, a tükör előtt, és saját hófehér ruhás alakomat bámultam, mégis kétség fogott el. Végtére is, ez egy elrendezett házasság volt. Mi van, ha mégsem tudjuk az „igen” kimondása után úgy szeretni egymást, ahogyan most. Mi lesz, ha egy év után elege lesz belőlem? Attól még házasok maradunk. Féltem, hogy nem fog többé szépnek, és okosnak látni, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozik. És nem akartam. Azt akartam, hogy akár a mesékben, örökké boldogok legyünk, míg meg nem halunk. Mert ő volt az én hercegem. Egyszerre volt az „egyszer volt, hol nem volt” és a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Egyszerre a Nap és a Hold, a Tél és a Nyár. Minden volt, ami én nem. és én minden voltam, ami ő nem. Miért gyötört mégis kétség? Talán azért, mert attól féltem, mindez csak álom,
De nem volt időm több kételyre. El kellett indulnom. Lassan lépkedtem a kis liget felé, hagytam, hogy a fűszálak simogassák meztelen talpamat. A fák között pedig már ott volt mindenki. Ott várt a népes násznép, apám, és Ő. Elegánsabban, mint valaha. Apám a karját nyújtotta felém, én elfogadtam, és elindultam a sorok között, szememet a jövendőbelimre függesztve. Mikor mellé értem, apám óvatosan az ő nagy kezébe helyezte az enyémet, egy pillanatra összefogta őket.
- Leljetek meg minden nektek szánt boldogságot ebben az életben gyermekeim! -mosolyogta.
Oberon gyengéden simított végig a kézfejemen, rám mosolygott.
- Gyönyörű vagy! -suttogta, és abban a pillanatban minden kétségem elolvadt.





„But in the love we shared
We will transcend
And in that love, our journey never ends”

Kedvenc teraszomon üldögélve figyeltem, ahogy a két fiú a kertben beszélgetett, ahogy a hulló falevelek között sétálgattak. Ha lehunytam a szemem, újra a két kergetőző gyermeket láttam, nevetésük csengve visszhangzott a fülemben. Én gyönyörű, csodálatos hercegeim. Épp csak egy perccel ezelőtt volt, hogy a szívem alatt hordtam őket, hogy éreztem az apró lábacskák rugdosását, hogy az apjuk néha éjszakába nyúlóan olvasott fel a hasamnak meséket, hogy a kicsik odabent nyugodtan legyenek. Nem tudom, mikor szállt el mellettünk, több, mint harminc év. Mikor lett a két édes, aranyhajú fiúból két ilyen gyönyörű, jóvágású felnőtt férfi. Néha vissza sírom azokat az éveket.
Egy kéz ereszkedett finoman vállaimra, és ezer közül is megismertem volna az én szeretett királyom gyengéd kezeit. Felmosolyogtam rá, megkerestem jégszínű pillantását, és ő viszonozta a mosolyomat.
- Hol jársz kedvesem? -kérdezte mosolyogva.
- Nagyon távol, azt hiszem…de most nézd meg őket. -mutattam a két fiú felé, akik időközben leültek egy kerti padra. – Épp tegnap tanultak meg járni! Egy perce mondták ki az első szót…olyan közeli még…és mégis…
- Mégis távoli. -fejezte be mosolyogva a mondatomat. Gyakran csináltuk ezt, az idő múlásával egyre gyakrabban.
- Rég volt…és annyira…annyira szerettem volna…
- Titania! -vágott kedvesen a szavamba, megsimogatva az arcomat. – Ezt már megbeszéltük.
- Tudom…tudom. -mosolyogva megfogtam a vállamon pihenő kezét, és elhallgattunk. Mellette még csendben lenni is jó volt.
Mégis, fájt a szívem. Ahogy a két fiút figyeltem, eszembe jutott a megannyi reményteli várakozással töltött, boldog óra, amit még Lancelot születése után is gyakran átéltünk. És élesen jutott eszembe minden csalódás. Minden lelombozó hír, minden apró törés, minden újraéledő remény. Húsz év. Annyira akartuk, és olyan nagyon fájt, hogy nem sikerült, hogy egy idő után elkönyveltük, hogy többé nem fog sikerülni, és minden folyt tovább, a megszokott medrében. Bennem mégis egy űr tátongott. Valahol a bensőm legmélyén, amit akkor, a teraszon, a férjem biztonságot adó kezei alatt hirtelen már nem éreztem. Csak figyeltem a hulló faleveleket, a két gyönyörű fiút, a hűvöskék őszi égboltot, és még mit sem sejtettem róla, hogy, én aki minden élet adója, és már azt hitte magáról, hogy képtelen újra saját magából életed adni, újra egy apró életet melengetek szívem alatt, hogy a legnagyobb ajándékunk legyen, amit csak kívánhattunk.