- Zeph, Zeph! – a nevemet hallom és valaki határozottan rángatja a vállamat, kicsalva az álmot ezzel a szememből – indulnunk kell – lassan realizálom magam körül a világot, de még is igyekeznem kell magamhoz térni, mikor bátyám, Arangas aggódó és ijedt arckifejezésével találom szembe magamat.
- Mi történik? – motyogom, de már elkezdek felülni az ágyban, megdörzsölöm a szememet. Kiszúrom Arangas kezében a már összepakolt cókmókot, és türelmetlenül rángat a kezemnél fogva, hogy induljak már el. Legszívesebben lecövekelnék, hogy adjon nekem magyarázatot, de látom rajta, hogy itt erre most nincs idő. Hát elindulok.

Napok, talán hetek telnek el, mire megkapom a magyarázatomat. Talon, másodszülött bátyánk óriási zűrzavarba keverte magát, olyan sötét praktikákat tanult el, melyet még a mi világunkban is üldöznek, és ezért a fejét vették, azonban itt nem álltak meg. Az egész családot elő fogják venni, és Arangas ettől meg akart óvni engem… bár még mindig összezavar, hogy ez miért is volt annyira fontos. Én ártatlan vagyok, sosem szerettem túlságosan elmélyedni a nekromancia azon ágaiban, melyekkel igazán ártani lehetne, és ezt biztosan mások is belátták volna. Arangas meg az egészet, úgy ahogy van, megtagadta. Hát miért büntettek volna minket? A mai napig nem tudom.
Mindenesetre jó nagy kalamajkát okozott ezzel. A szüleim és legidősebb testvérünk, a nővérem, Zatara, még jobban utálja őt, mint valaha, az egész családból ki lett tagadva, bár ez Arangast nem igazán hatotta meg. Ő mindig is az emberek közé akart beilleszkedni, és ezeken a vágyakon valahol osztoztunk, nekem is elegem volt már a sok szabályszerűségből, az elvárásokból, amit támasztanak felénk. Gondolhatjátok milyen gyerekkorom volt, mikor nyolc évesen az a beavatási szertartás, hogy bezárnak minket egy kriptába, mint egy teszt, hogy vajon hány szellemmel tudjuk felvenni a kapcsolatot… Hozok magammal némi traumát, és ezt nem is nagyon rejtem véka alá, a mostani lázadó, káosz-imádó életmódom is ezt támasztja alá. Szeretek az italba, a drogokba, meg kétes kapcsolatokba keveredni – már, amikor a szabadidőm engedi.
Mindegy is, ez az egész is régen volt már, nagyjából két évtizede. Velem még tartják a kapcsolatot a többiek a családból – már, ha az évente egyszeri üdvözlőlapot lehet annak nevezni, amit szülinapomra küldenek – de Arangassal vagyunk igazán közel egymáshoz, mindketten beilleszkedtünk már az emberek közé. Én a patológián próbálom segíteni a nyomozók munkáját, valamint a hozzátartozókat is felkeresem, ha tudok megnyugvással szolgálni nekik. Hiszen fel tudom venni a kapcsolatot az elhunytakkal, ha még a közelben van a lelkük – meg tudhatok információkat a halálukról, vagy arról, mit bántak meg életükben. Mik lettek volna az utolsó szavaik egy-egy szerettükhöz.  Éjszaka pedig Las Vegas csodás forgatagát élvezem, nem is lehetne jobb helyet találni ahhoz, hogy tombolhassak. Soha többé nem térnék vissza a régi életmódomhoz.