Egy hosszú, átmulatott este után Nixie és Avery egymástól távol, de mégis majdnem egyszerre hajtják álomra a fejüket. Az alkohol miatt mindketten tompábbak és fáradtabbak, így gyorsan álomba merülnek. Hirtelen egy fehér teremben találják magukat, ahonnan három ajtó vezet kifelé. A terem másik fala lassan megmozdul feléjük, így nem késlekedhetnek, ki kell válasszák, melyik ajtón lépnek be. Három ajtó közül kettő feneketlen sötétségbe vezet, míg a harmadik mögött a kivezető út első szobáját találják. Még nem tudják, hogy az álmodás szabályai felborultak, és ha a feneketlen mélységbe zuhannak, soha nem ébrednek fel többé.

Különös bizsergés járja át a testemet megremegtetve elmém szilárd, erős talaját mikor Nixie, legalábbis az álombeli tiltakozni kezd az egész történés valódiságán. Nem tudom miben higgyek, miben nem, mi az, ami reális volt ebből az egész szürreális kalandból mert lehetetlennek tartom azt, hogy Ő meg én ugyanazt álmodnánk vagy összekapcsolódtunk volna valami csoda folytán; ahogy abban sem hiszek, hogy ez teljes egészében csak az én álmom. Ahhoz túlságosan élénk, reális minden, a reakciójától kezdve egészen ajkainak érintésén át.
A fizikális világban, ahol elméletileg édesdeden alszok a menyasszonyom mellett, ajkaim pezsegnek a forró puszilkodástól, testem remeg az átéltektől miközben a nő észre sem vesz ebből semmit; talán az igazak álmát alussza vagy ő is belecsöppent egy másik univerzumba, ahol átélheti a legnagyobb vágyát.
- Akkor ébredj fel. Én nem szeretnék elmenni innen… - sóhajtok bele a hátába, nyakába, amit csak érek a függöny mögött összebújva és rejtőzködve saját magunk elől. Nézem az előttünk zajló jelenetet, hallgatom a szavakat és olyan igazinak tűnik, szerelmesnek, boldognak, hogy marcangolja belül a testemet a tudat, hogy pár hónap és minden a feje tetejére áll. Simogatom a karját, nem szeretném, ha magamra hagyna vagy elpárologna szépen, mint a gyönyörű tavak szoktak mostanában, de testének rezgései azt tudatják velem, hogy nem fogja sokáig bírni. Miért is tenné? Hisz nekünk már rég nem kéne együtt lennünk…
- Ez nem olyan egyszerű… - összepréselem ajkaimat egy csíkká miközben kattogok azon, hogy elmondjam-e neki az igazságot. Ha ez valóban egy álom, amiben szenvedek, szeretek és valamilyen perverz okból kifolyólag még boldog is vagyok benne akkor elfordíthatom a mellkasomat átszúró kést, nem? – Nekem sem volt könnyű az elmúlt pár év, az meg…. életem legnehezebb döntése és lépése volt az, hogy elhagylak. – hiába szakítja ki csuklóját a kezemből, nem engedem érintésemből és tenyeremet arcára simítom, közelebb húzva magamhoz, mert szükségem van rá. Ezekre a percekre.
- Kérlek, Nixie… - hangom mélyebben, de édesebben cseng, hallatszódik benne a kétségbeesés és a fájdalom, egy olyan kombináció, ami szívszorító annak, aki kinyitva lelkét befogadja enyémnek rezgését. Arcának torz változására válla fölött tekintek hátra a képmásainkra, fals megtestesítőinkre, akik szerelmesen bújnak össze miután ajándékot cseréltek. Még most is megvan a nyaklánc.
Sajog a lelkem, borzalmasan fáj ahogy elveszem pillantásomat a boldog párról a jelenkori énükre, kiabálni akarok és falba verni az öklömet, amiért nem voltam elég bátor, határozott; de nem ostromolhatom magam, hiszen amint íriszeim kiszúrják Nixie kezének végét porladozni, cafatokra válni megijedek.
- A kezed! – emelem meg, mielőtt apró szemcsékre kezdenének szétperegni. – Így vagy úgy… távozni fogunk.

Szeretném, ha szembe bírnék nézni a múlttal Avery karjai között állva, hogyha ez nem egy rémálomnak tűnne, a legfájóbbnak mind közül, hanem csak a múlt lenne, egy olyan múlt, ami a jövőnket vetíti előre. Hogyha most is ott feküdne mellettem, ha mellette ébredhetnék ebből a szörnyűségből, akkor még boldoggá is tenne múltunk szerelmes árnyait látni, de ő már másé.
Élvezni akarom, ahogyan megérint, szerelmesen, gyengéden, az otthon érzetét ébresztve bennem, de képtelen vagyok rá, mert hátba szúrt. Még arra sem volt képes, hogy nyílt lapokkal játsszon, egyszerűen eltűnt.
- De igen, ez ennyire egyszerű - nem akarok kifogásokat, nem akarom engedni neki, hogy leemelje tetteinek súlyát a válláról. Azt akarom, hogy úgy szenvedjen, ahogyan én szenvedtem. Dühös vagyok rá, szavaival egyre csak csiholja, korbácsolja bennem ezt az érzést, mert hiába látom őszintének, hazudik. Hazudnia kell, mert ő tovább lépett, képes volt kilépni az én életemből, belépni máséba és megkérni a kezét, hogyan lehetett volna nehéz számára is az elmúlt pár év? - Nem úgy tűnt - hagyom, hogy megérintsen, mert szeretném az érintését, szeretnék visszamenekülni a karjaiba, de nem lehet. Nem szerethetek valakit, aki úgy hazudott nekem, ahogyan ő tette.
- Hazudtál nekem - megkeményedik a hangom, miközben kétségbeesetten próbálok batonfalat húzni a szívem köré. Olyat, amin nem juthat át édesgető hangja, érintése, amin keresztül már nem fáj tovább. - Mégis hogyan hinnék el neked bármit?
A fal mögötte lassan kezd mozogni, a téglák lassan porladnak és a holdfény helyett csak sötétség tűnik fel mögöttük; mégsem érzek pánikot. Szeretném, ha összedőlne ez az egész, és a múlté maradna, ennek ellenére hátrálok egyet, kettőt, hármat, észre sem veszem, hogy a dohányzóasztalnak is hűlt helye van már.
Kiáltására szakadok csak ki a végső űr bámulásából, vele együtt nézem a kezem és szédülni kezdek, pillanatok alatt üt meg a gyengeség és folyamatosan erősödik, mintha dementorok lakmároznának éppen alvó testem felett lebegve, miközben múltunk foszlányai tovább élnek körülüttönk. A báli ruhámat próbálom fel előtte, a bálét, ami után egyszerűen eltűnt az életemből.
- Jó - nézek vissza kezemről arcára. - Úgysem szerettem volna már itt lenni - hazudok, szerettem volna; ha boldog lehetnék, ha az enyém lehetne, ha ezek az emlékek nem valami olyat mutatnának, aminek vége.

Emlékszem arra a pillanatra mikor találkozott arcom a párnámmal és fordultam álomba mielőtt Jane kijöhetett volna a fürdőből átadva nekem a helyet jelmezem levetésére. Helyette nem ott találtam magam, hanem egy rémálomban, aminek főszereplőjeként tűnt fel a nagyon nem álomszerű nő, Nixie, a vízi nimfám, akit ennyi évvel később is teljes szívemből szeretek és védelmezek.
Annyi mindenen esünk át, hogy nem is értem miért ez okozza legnagyobb fájdalmat mindkettőnk számára; mintha nyíl találná el a szívem közepét és a megszokott, meleg vér helyett valami fekete kezdene kifolyni belőle és szétterülni a szobában, amiben egykoron olyan nagyon boldogok voltunk.
- Nem tudok már mit mondani. – de, tudnék, csak nem akarom mert a családok a legfontosabb mindkettőnk számára és nem tudhatja meg távozásom igazi okát. Inkább utáljon engem életem végéig, inkább soha ne legyek újból, igazán boldog, de nem szakítok szét családokat azért, hogy a saját lelkemet emeljem magasra.
- A szó szoros értelmében sosem hazudtam neked. – ideges, csalódott és mindene fáj, amit nem csodálok az elmúlt percekben történtek után, de szeretném, ha megnyugodna és valamennyire beengedné az én szemszögemet is a játékterébe. – Nem kell elhinned nekem semmit, azt tudnod kell, hogy mindig az igazat mondtam neked. Imádlak, te vagy a legfontosabb nekem csak… a csillagok nem úgy álltak, hogy mindkettőnknek jó legyen. – ha hullámos hasonlattal jöttem volna akkor elárulnám a lelépésem, kiignorálásom gyökereit azt pedig nem szeretném.
Hátrálásának köszönhető, nem tudom, de minden kámforrá változik körülöttünk és ott lebegünk az édes feketeségben, ami megnyugtatja és cirógatja lelkemet, nem ér kellemetlenség, nem feszengek bőrömben amiért elveszítettük a körülölelő fényességet. Ez sokkal jobban tükrözi lelkiállapotomat.
Majdnem elvakít a gyönyörű ruha csillogása, amit magára húzott a bál alkalmával és kisebb késéssel én magam is csatlakozok hozzá; öltönyben, nem is akármilyenben fogom a kezét a maszk alatt és az az első és talán utolsó alkalom, hogy mi közösen mutatkoztunk az iskolában nem rendes tanár-diák kapcsolatban. De nem tudták. Ugye?
- Nixie. Ez nem vicces. – morgolódok, egyre inkább elszálló részeit figyelem és észre sem veszem, hogy én is ugyanolyan darabokban kezdek eltűnni a feketeségben. Indila Love Storyja megy a háttérben, keringőzünk és boldogan mosolygunk egymásra a maszkok alatt miközben a jelenkori énjeinket elkezdi a levegő mosni.
- Nem tudom mi fog most történni. Talán felkelek, talán erre az egészre nem fogok emlékezni, de… - épp kezemmel megint arcára simítok, bőre cserepes és porladó, de muszáj megtennem mielőtt elveszünk az éjszakában. – Szeretlek Nixie, bármi is történjen, kérlek, ezt soha ne feledd el. – húzom egy lágy csókra, ölelem magamhoz és várom, hogy szépen, lassan elmorzsolódjunk.

- Akkor ne tedd - nem akarom hallani a teljes igazságot, a félelem, hogy az még fájóbb lenne, szorítja a torkom és nem hagy rendesen levegőhöz jutni. Talán már akkor is volt Jane, talán miatta hagyott el.
Nem a mi történetünk lenne az első az emberiség történelmében, ami így ér véget.
Gyűlölöm Janet, ugyan annyira, ha nem jobban, mint Averyt, pedig még csak nem is láttam; nem vitt rá a lélek, hogy rákeressek, kinyomozzam, ki lehet az, akinek sikerült elfoglalni a legelőkelőbb helyet a szerelmem szívében. Azt, amihez én kevés voltam. Vajon szebb? Kétlem és talán ez ijeszt meg legjobban, ez facsarja a legnagyobbat a szívemen, mert ismerem Avet, legalábbis azt hittem, ismerem és hogyha tényleg az, egy picit is, akinek mondta magát, akkor Jane nem szebb nálam, hanem jobb.
Kételkedve hallgatom és attól félek, beleőrülök. Hazudnia kellett, ha őszinte lett volna, ha az érzései tényleg annyira igazak, mint akkor mondta, akkor nem hagyott volna el úgy, ahogyan tette. Az ember a szeméttel teli mekiszacskót hajítja ki a kocsi ablakán menet közben és nem tér vissza soha, hogy összeszedje, nem a számára legkedvesebb személyt. Szeretnék hinni neki, szavai mégis inkább éles tőrként fúródnak testembe, mert igaznak érzem őket, mégsem tudok ténylegesen hinni neki.
Pedig olyan nagyon szeretnék.
Mégsem mondok semmit rá, erőlködök a fojtogató sírás ellen, amit a minket támadó emlékek és szavai ingerelnek egyre jobban, hátrálok előle és csak őt nézem, eleinte fel sem tűnik, hogy a lakás szertefoszlott és én is bomlásnak indultam a semmibe.
Fáj a sötétben csillogó emlékkép, mert az utolsó boldog pillanataimat mutatja vele és meghasad a szívem, mert itt már tudta. Tudnia kellett, hogy ezután nem keres már többé, nem veszi fel a telefont, nem találom már a lakásán, mégis úgy tett, mintha nem változott volna semmi sem. Hogyan hihetném el ezek után egyetlen szavát is?
- Nem vicceltem - figyelem a kezemet, lassan, de biztosan pereg és válik aranyszín homokká a semmibe, a szívem szenved az emlékek súlya alatt és időbe telik, hogy észrevegyem, hogyan válik lassan semmivé Avery is velem együtt. Meleg fátyolként telepedik ránk az elmúlás és én fel sem fogom igazán, nem tiltakozok, csak bele szeretnék süppedni, míg az ő arcát nézem és míg én szeretnék némán maradni, ő tovább beszél hozzám.
Hagyom neki magam az álmunk utolsó pillanatában, mert ez még jár; nyelnék, de nem megy, helyette csak elengedem magam az ölelésébe, szememet könnyek csípik még utoljára miközben megcsókol.
- Én is szeretlek - suttogom, megadom magam a pillanatnak, vagy talán a pillanatot adom meg magamnak, újabb csókot akarok.
Felriadok és amint szemem felpattan, lendületből ülök fel az ágyamban, a szobám sötétjében. Szorongva kapok levegőért, a szívem olyan hevesen ver mellkasomban, mint még talán soha; hideg veríték borítja testem egészét és először fel sem tűnik a vöröslő csík, friss hús a tenyeremben, pontosan ott, ahol az álombeli kilncsre markoltam. Az időt nézem, az órám talán megállt, azt mutatja, hogy öt percnél nem aludtam tovább.
Hogyan lehetséges mégis?
Elgémberedett, remegő tagokkal mászok ki az ágyamból, mert bár fáradtabb vagyok, mint amikor kidőltem, öt perce, elvileg, egyáltalán nem szeretnék visszaaludni és újabb ajtók fogságába kerülni Averyvel. A fürdőszobámba menet a földön landol az eddig magamon hagyott selyemruha, szétkenődött sminkem lemosásával kezdem a teljes megtisztulást és a fürdőkádban folytatom, mentolos cigarettafüstben, forró, tiszta vízben, órákig.
Mégsem tudom elfelejteni, amit álombeli mása mondott.