Egy hosszú, átmulatott este után Nixie és Avery egymástól távol, de mégis majdnem egyszerre hajtják álomra a fejüket. Az alkohol miatt mindketten tompábbak és fáradtabbak, így gyorsan álomba merülnek. Hirtelen egy fehér teremben találják magukat, ahonnan három ajtó vezet kifelé. A terem másik fala lassan megmozdul feléjük, így nem késlekedhetnek, ki kell válasszák, melyik ajtón lépnek be. Három ajtó közül kettő feneketlen sötétségbe vezet, míg a harmadik mögött a kivezető út első szobáját találják. Még nem tudják, hogy az álmodás szabályai felborultak, és ha a feneketlen mélységbe zuhannak, soha nem ébrednek fel többé.

Bulik sorozata sietett segítségemre, hogy elfelejthessem a puszta tényt, miszerint Avery létezik. Nem, hogy létezik, de menyasszonya van, valakinek megkérte a kezét, megtalálta az ő Igaziját és ezért jelenleg gyűlölöm az életet. Hogy űzhet velem ilyen elbaszott tréfát?
Hamarabb érek haza az elvártnál, mert már az egy helyben állás is nehéz dőlés nélkül, annyi különböző, halloween témájú koktélt döntöttem magamba, hogy az állapotom a nőiestől mérföldekre jár és inkább zsák krumpliként, mint emberként dőlök az ágyamba teljes ruhában és sminkben, orromban még mindig a cigarettafüst.
Pillanatok múlva ébredek és a pulzusom pillanatok alatt ugrik az egekig, mert nem otthon vagyok.
Tényleg beájultam valahol máshol? Nem lehet, mert állok.
A mályvaszínű selyemruha továbbra is ölel, viszont mezítláb érzem a föld hidegét, felfele áramlik testembe és megfagyasztja a csontjaimat; bármerre nézek minden rideg, fehér és muszáj, hogy álmodjak. Álmodok, mert kidőltem, az előbb még az ágyamban voltam, ez csak egy azok közül a részeg álmok közül, amik túlságosan színesek a rengeteg alkohol miatt, ami a szervezetemben pezseg tovább és reggelre borzasztó rosszullétet okoz majd.
Nekimegyek a falnak.
Nem, hozzám ér a fal, egészen finoman, de határozottan nekinyomódott az előbb a karomnak, riadtan pördülök meg, mert elfog a paranoia, az érzés, hogy valaki figyel és…
- Ave? Na nem… - nevetek fel kissé idegesen, közben a gyomrom összeszorul attól, mekkora kontrollom van minden mozzanatom, minden szavam felett. Szeretném közölni vele, hogy takarodjon az álmomból, de a fal, ami az előbb szinte biztosan megmozdult, halk recsegést hallat és még pár centivel közelebb kerül. Zavartan pillantok oldalra, majd körbe a szobában és csak most tűnik fel a három egyforma ajtó, ami a szemben lévő falon sorakozva várja, hogy kinyissák.

Álom élet, életem álma vagy álom az álomban, nem tudom eldönteni, elmém mégis az utóbbit tartja valószínűnek, ahogy kinyitva szememet nem az ágyamban találom magam Jane mellett, hanem egy klinikai fehér szobában.
Túlságosan éber vagyok, tudatában annak, hogy mit csinálok és miként mozgatom a testemet így első lépésként körbe nézek, jobban és szemfülesebben, eleinte csak körvonalazódik a lány kiléte, de agyam hamar összerakja a hiányzó puzzle darabokat.
- Nixie? -kérdőn fókuszálok rá a nevető lányra, hangja csilingel és szeretném megkérdezni miért néz ki úgy, mint Eve a Bibliából de ekkor eszembe jut, hogy fehér villanásokat látok magam körül így lepillantok. Még mindig a jelmezemben vagyok. – Ez most egy álom? – bizonytalanság érződik hangomban, majd egyből rákapom a lány csuklójára mikor a fal, a nagyon stabilnak és keménynek tűnő fal hirtelen megmozdul.
- Most hallucináltam vagy tényleg megmozdult? – nézek hátra, szabad kezemmel megérintem a hátunkat nyomó felületet, recés fedőrétege marja a tenyeremet, mintha savval lenne bekenve. Megrázom a fejemet, nem, nem lehet, ez csak egy rossz álom lehet, amiben az exem, életem nője kísért a sok alkohol miatt. Fene egye meg a whisky térhajlító képességét.
- Nézzük meg az ajtókat. – kiáltom fel, jobban mondva nem is de az üres terem akusztikája tökéletes. Nem veszem észre, de úgy indulok meg az említett kijáratok irányába, hogy még fogom Nixie csuklóját, természetesen akkor és csak is akkor, ha ő maga nem húzta ki a kezemből. – Hm… mi alapján döntsük el melyiken menjünk ki? – újból rávezetem tekintetemet, először kissé félve, félve attól, hogy nem egy gyönyörű nőt látok magam mellett, hanem egy vízi szörnyet, egy monstrumot hatalmas fogakkal és csillapíthatatlan evési kényszerrel. Mert ez egy rémálom, ugye? Karácsony előtti rémálom…

Először nem fogok fel mást Averyből, csak az arcát; pislognom kell párat, mielőtt végigmérném és a jelmezét is teljes egészében látnám beleolvadni a már-már vakító fehérségbe. Most komolyan? Mit keres az álmomban, rohamosztagos jelmezben?
- Hát nagyo… - kezdenék bele, mennyire remélem, hogy ez egy álom, egy rémálom méghozzá, mikor a fal újabb mozdulatot tesz és ő elkapja a kezem, tenyerének melege égeti a bőröm, szinte érzem ujjairól visszaverődni emelkedő pulzusom.
Döbbenten nézek a falra, aztán Averyre, majd vissza a falra, végül a kezünkbe és először nem is bírok válaszolni, utána is csak heves bólogatásra számíthat részemről. Nekem ez túl bizarr, túl valós és ki akarok szállni.
- Nézzük – hagyom, hogy húzzon és az egyik kedvenc emlékemet idézi; emlék arról, amikor még naivan szerelmes voltam belé ő pedig megcsókolt a szakadó esőben, csak mert én ki szerettem volna menni vele. Minden annyira jó volt…
- Miért, nem mindegy? Ez csak egy álom – nyúlok a középső, velem szemben lévő kilincsre, de továbbra is ujjai között lógatom a kezem, mert érezni akarom az érintését, még akkor is, ha ő is én vagyok, az emlékezetem egy hitelesen alakított szereplője. Ha a valóságban nem érinthet meg, legalább most.
Lenyomom a hideg ezüstkilincset és kitárom az ajtót, egyenesen mély sötétségbe, olyanba, ami egyből kellemetlen érzéssel szúr hason; hátrálok egyet és bizonytalanul nézek Avere.
- Nem akarok oda bemenni - húzom ki a kezem a csuklójából, de csak azért, hogy összefonhassam vele az ujjaimat és jobban kapaszkodhassak. Újabb súrlódó hang mögülünk és még éppen elkapom a falat mozgás közben, amikor hátra pillantok a vállam felett; talán két métert is megtett már, mióta itt találtam magam.

Talán, ha lehunyom a szemem és bárányokat kezdek el számolni, magam elé képzelni, ahogy kerítéseken ugrálnak át, akkor átkerülök egy második szintű álomba? Vagy esetleg felkelek? Mert nem tetszik, hogy az esti jelmezemben állva Nixiet pillantom meg, bűnbe esett asszonynak öltözve és már csak a kígyó hiányzik, aki maga Lucifer és az istenverte alma.
A mögöttünk rezzenő fal lépésre késztet, gyors gondolkodásra és helyzetfelismerésre és ha utóbbi nem is megy, akkor annyi lélekjelenlétre, hogy a mellettem állóba kapaszkodjak. Nem tudom melyikünk visz kit, ki használja a másikat támaszként, mert jelenleg arra sem vagyok képes, hogy eldöntsem: én vagyok Nixie álmában vagy ő az enyémben.
Örök rejtély.
- Helyes. – magam sem vagyok tisztában azzal, miért erősítek rá a cselekvésre, de megteszem. Ujjaim izzadnak bőre alatt, selymes, pihe-puha részén s ha nem izgatná kíváncsiságomat a három ajtó mögött lévő világ akkor magamhoz rántanám, hajába túrnék és megcsókolnám. Mi? Nem, nem csinálok ilyesmit még az álmomban sem, Jane él, virul és valószínűleg mellettem alszik édesdeden.
- Nem hiszem, hogy ez egy jó… - ötlet lenne a vége, de mire odajutnék az ajtó már nyitva van, a mardosó feketeség pedig kiszökik egy pillanatra, hogy belénk költözzünk ezzel megmérgezve lelkünket. Hirtelen hűl meg bennem a vér hiába öltöztem fel kellően, szívem sajogni kezd a legmélyebb fájdalomtól, amit csak érezhetek.
Egy pillanatra az jut az eszembe, hogy elveszíthetem ha a peremére megy, ezért húzom vissza de jön magától is. Ujjaimmal szorítom az övéit miután összefonódnak, szoros köteléket alkotva.
- Nem is kell, megnézem én mi van a többi mögött. – teszek egy lépést, a zajra én is hátra kapom a fejemet, lelkem tükrével még éppen látva az elmozdulást. – Gyere, ki kell jutnunk innen mielőtt összepréselne minket. – húzom tovább a másik ajtóhoz, az arannyal díszítetthez majd kitárom. Ugyanaz a sötétség, ugyanaz a vérfagyasztó utóhatás. – Talán harmadjára…

Nem értem, mi történik, miért vagyok a tudatomnál és miért érzem ilyen intenzíven Avery érintését a kezemen; nincs más opcióm, mint haladni az árral és elfogadni, hogy nem értek semmit, beletörődni és csak tenni, amit muszáj.
Teljesen nem kapcsolhatok ki, mert ébren vagyok.
Figyelmen kívül hagyom a véleményét, mert ő csak egy foszlány az álomban, akit én képzelek, azért, mert az előző napokban teljesen felbolygatta az érzéseimet, az életemet, visszatért a romokhoz, hogy az utolsó kincseket is kifossza és tessék. Most már az álmomba is bepofátlankodott.
Fáj, a sötétség, amit az ajtó rejtett eddig, belém mar; gyomrom összeszorul, hagyom hogy húzzon, lépek felé és tenyerem az övébe simul, hogy úgy kapaszkodhassak belé, mintha az életem múlna rajta. Vajon megvéd, vagy a következő pillanatban le fog taszítani a sötétségbe?
Az ajtó, amit kinyitottam, hangosan csattan, mintha huzat húzta volna be, összerezzenek a hangra, de nincs sok időm foglalkozni vele, mert a fal mozdul, Avery pedig húz magával a következő ajtóhoz, hogy kiutat keressünk. Idegesen nevetek fel a gondolatra, ami, bár lappangott a tudatalattimban, azzal vált valóssá, hogy kimondta.
- Nem… nem, azt már biztosan nem – motyogom, inkább magamnak, mint neki; nem leszek a Júliája ebben a bizarr álomban, ahol egy fal akar hamburgerhússá préselni minket. Erősebben kapaszkodok kezébe, szabad kezem felkarjába markol, amikor a második ajtó mögül is ugyan az a szörnyűséges érzés tör ki és azt hiszem a halál simogatja arcunkat, nyúlna értünk, de nem teheti. A küszöbön kívül vagyunk. A fal viszont gyorsul és most már nem tart szünetet, megindul felénk, egyenletes tempóban, de bőven elé gyorsban, hogy ha fél percig nem lépünk, akkor összepréseljen minket.
- Gyerünk – kezdek kapkodni, rántani, húzni magammal, futva indulok a fal túlsó végén lévő ajtóhoz és gondolkodás nélkül nyomom le a kilincset; pánikon keresztül is érzem, hogyan égeti a rézkilincs tenyerem érzékeny bőrét, meglepett sikollyal eresztem el és könyökömmel lököm tovább az ajtót, lendítem magunkat befelé, Avet is húzva magammal. A fal a nyílásnak ütközik, hangos robajjal, én eleresztem a férfit, életem egykori értelmét, hogy másik kezemben tartsam a sértettet és aggódva vegyem szemügyre a kárt.

A két fiatal sikerrel teljesítette az első,  és legkönnyebb próbát, és kisebb véráldozat nélkül jutottak át az álomban a következő szintre. A helyiség fehér, ugyan úgy, mint az előző, ám egy pillanat múlva változni kezd. A falak lassan színt öltenek, csinos drapériák, anyagok, díszletek hevernek mindenütt, kellemes, félhomályos kis szoba. Nixie öltözője. A szirén lánynak még fel sem tűnik, hogy hol tartózkodnak éppen, míg a férfi aggódva oda ugrik mellé, hogy megnézze a kezét.
A falakból, és a földből lassan fekete köd kígyózik ki, undorítóan tekeregve a földön, mint valami sötét, szurkos massza. Halk, morgásszerű hang száll fel belőle, ahogy lassan alakot ölt. Hatalmas, embermagas sárkány alakában lebeg előttük, szárnyairól és egész testéről fekete köd hullik a padlóra. Morog és fújtat a két fiatal felé, és mielőtt megmozdulhatnának, a sárkány támadásba lendül. Fekete, nyálkás anyagot lehell, épp Nixie és Avery lába elé, ami amint eléri a padlót, heves égéssel kap lángra. A sárkány túloldalán a kivezető(nek hitte) ajtó látható, melyet a bestia ádázul védelmez. Ha elég szemfülesek, a díszletek között találhatnak megfelelő fegyvert a szörnyeteg ellen.

Hiába vagyok a saját álmomban, amit elméletileg én irányitok, minden sejtem prioritásként fókuszál Nixiere és arra, hogy mindentől is megvédjem, ha arra kerülne sor. Még itt is hamarabb áldoznám fel tulajdon testemet csak, hogy biztonságban tudjam életem szerelmét; nem viselném el, ha egyetlen haja szála is elgörbülne miattam.
Minden másodperccel közeledik a fal, sürgető tanárként liheg a nyakunkba ahogy az utolsó mondatokat szeretnénk felvésni dolgozatunk lapjára; piros tollát készíti a javításra mi pedig a feketét, a szép pontot mondandók végére, amivel kijuthatunk ebből a steril szobából.
Fejem zeng, elmém tompul és egy pillanatra azt hiszem elveszítem a legfontosabb nőt, és nem arra gondolok, akinek az ujján díszeleg a vásárolt gyűrű. Nem, arra a tüneményre kinek keze az enyémet fogja s akit úgy húzok vissza magam mögé utasítva, hogy a sötétségnek még csak eszébe se jusson hozzáérni.
Húzom, haladunk tovább mert nem nézhetjük tétlenül miként nyom össze minket a múlt a jövő kezdetével, és rezzenéstelen arccal nézek farkasszemet az újabb feketeséggel, nyomorral, gyomromban idegesen táncolnak a pillangók mire a másikhoz érünk. Felszisszenek Nixie fogásától, majd a történések hevében csak kapkodom a fejem. Nyílik az ajtó, köldökünknél fogva szippant be és még hallom Nixie kiáltását mielőtt átkerülnénk a következő világba.
Fehér minden majd bíboros, ízléses, színpadias, tökéletes környezetet adva aggódó érintésemnek. Kezét kezeim közé veszem, figyelem a piros dudor húzódását.
- Keressünk rá vizet? – nézek a szemébe, a gyönyörű lelkébe majd elé állva, teljes testemmel védelmezve figyelem a szörny érkezését. Rezzenek és visszatartott levegővel figyelem kibontakozását, a sűrű, kátrányszerű nyálkát szétterülni előttünk és lángokba csapni.
- Nix, el kell tűnnünk innen. – suttogom félig hátranézve rá és máris elkezdek hátrálni a biztonságot vagy akár eszközként szolgálható függönyök, bútorok közé. Az állat moraja visszhangzik, érzem loholni utánunk de muszáj beljebb terelnem Nixiet. – Nézz rám, jól vagy? Megoldjuk, tessék, fogd ezt meg. – először kezem közé veszem arcát úgy magyarázok, majd az egyik asztalon lévő dobozban kezdek el keresgélni míg meg nem találok egy ütött-kopott, ki tudja hány éves dizájnú lepelszerűt.

Bárhogy is legyen, bármilyen élénk álmot is látok éppen, hálás vagyok a fenti erőknek és a saját elmémnek, amiért Avery itt van velem. Még akkor is, ha a saját agyam vetíti ki őt úgy, ahogyan emlékszek rá. Amikor még szeretett.
Kapaszkodok belé, hagyom, hogy húzzon, majd én húzom őt és gondolkodás nélkül nyúlok a kilincsért; a halálfélelem a rohamosan közeledő faltól, ami egy masszát akar kettőnkből csinálni, túl nagy ahhoz, hogy figyeljek, mire nyúlok, a réz pedig bánt, éget és a fájdalomtól felsikítok.
Aggódva figyelem tenyerem, amint nem fenyeget már minket a közeledő fal és észre sem veszem, hogy az én öltözőmbe kerültünk, a lüktető fájdalom egyelőre mindent elnyom. Csak akkor nézek fel, mikor Ave megérint, kezébe veszi a kezem, felnézek rá, szemébe és szóra nyitom a szám, hogy beleegyezzek, amikor a következő akadály, a gonoszan gomolygó füstsárkány életre nem kel és egyből támadásba lendül.
Összerezzenek a lassan életre kapó, padlót ropogtató tűzcsóvákra, égetik a bőröm és szófogadóan hátrálok vele együtt, csak bólintok a kijelentésére és egyik kezemmel kapaszkodok karjába. Bárcsak az egyik inge lenne rajta, azok a finom anyagúak, amikbe annyira szerettem markolni…
Fél szemmel a lassan utánunk sikló sárkányt figyelem, csak akkor nézek Avery szemébe, amikor arcomat kezébe veszi, érintése egyszerre nyugtat meg és majdnem előcsal pár könnycseppet. Sírok, szeretném, ha ez a rémálomba illő hónap véget érne, pedig csak most tetőzik és a sárkány dühösen szívja fel magát újból.
Rámarkolok a lepedőre és tanácstalanul nézek le rá, fel Avere, aztán a sárkányra, aki éppen hátrébb húzza a fejét, hogy még erőteljesebben okádhassa a kátrányos romlást gyomrából. Lendületből kapom fel a lepedőt, mintha bármit védene, közelebb lépek, sőt ütközök a múlt szellemének, az egyszeri szerelmem mellkasának ahogyan mindkettőnket próbálom takarni vele és karácsonyi csoda történik; a sárkány hezitál, végül nem köp, hanem nagyot horkantva kezdi tekergetni a fejét, körbeszimatolni, hogy ránk találjon.
Nem lát minket, jelenleg biztosan nem.
Remegve simulok még közelebb Averyhez, igazítok a lepedőn, ami úgy tűnik, valamiféle pajzsként szolgál jelenleg, hogy mindkettőnket takarja.
- Mit csináljunk? – suttogom alig egy-két centire az arcától; nem is látom, csak érzem forró leheletét, bőrének illatát és melegségét. – Megpróbálhatok énekelni neki, vagy…

Ez egy rossz vicc, Halloween-i lídércnyomás és hamarosan megérkezik a jövő, múlt és jelen szelleme bár, ha ebbe jobban belegondolok már így is jelen van kettő a háromból. Nixie a múlt képe, a szerelmem és dalaim múzsája, akit hiába is szeretnék kitörölni az életemből nem fogok tudni. Soha.
A jelen pedig én magam vagyok, három ajtó közül a legkevésbé fájdalmasat választva és annak a lánynak a kezét fogva, akiét nehezen, de kényszerből engedtem el. Szerencsémre most foghatom, kapaszkodhatok és húzhatom magammal, át a másik terembe ahol remélhetőleg biztonságba kerülünk de nem; helyette a jövő szelleme, Jane jelenik meg torz füstszerű lényként amiből sárkány formálódik, hogy véget vessen történetünknek.
Igen, tökéletes összefoglalása a jelenlegi élethelyzetemnek és biztos vagyok abban, hogy ez a nagyon is valóságosnak tűnő álom a régmúlt eseményein alapszik. Mégsem akarok felébredni, helyette a lány kezét figyelem majd a kissé rémülettől csillogó szemeit, amiben elvesznék, ha lenne időm és nem törnének az életemre hatalmas lángcsóvák.
Testemmel védem a sellőt, a majdnem Arielt kinek vörös haját leváltották; eleinte csak hátrálásra adom a fejem majd gondolkozásra is és a mellettünk lévő dobozból pakolok szélsebesen; ujjaim érintik a lágy anyagot, amit a lánynak adok pont az újabb okádás előtt. Kissé összerezzenek mikor mellkasa nekem csapódik, talán más körülmények között még élvezném is de most a félelem veszi át minden érzelem helyét.
Értetlenül nézek először a sárkányra, várva a biztos halált majd vissza a lányra és csak akkor esik le. Láthatatlanná váltunk.
- Nem, nem használhatjuk az énekedet. – rázom meg a fejem és egyik kezemet a derekára csúsztatom, pusztán azért, hogy jobban elférjünk a lepedő alatt. – Már megégetted magad. Biztos van valami más módja annak, hogy megszabaduljunk tőle… - sóhajtva nézek végig rajta, arcát tanulmányozom majd szépen lassan haladok tovább míg meg nem akad tekintetem a nyakláncán.
- Mikor cserélted le a nyakláncod kövét hegyikristályra? – szabad kezemmel megérintem a fehér követ, nem értve a hirtelen változást majd megvilágosodva nézek rá. Arcomra mosoly kúszik, sőt, vigyor ahogy körvonalazódik a fejemben a következő lépésünk; vajon Nix is ugyanerre gondol?