Egy hosszú, átmulatott este után Nixie és Avery egymástól távol, de mégis majdnem egyszerre hajtják álomra a fejüket. Az alkohol miatt mindketten tompábbak és fáradtabbak, így gyorsan álomba merülnek. Hirtelen egy fehér teremben találják magukat, ahonnan három ajtó vezet kifelé. A terem másik fala lassan megmozdul feléjük, így nem késlekedhetnek, ki kell válasszák, melyik ajtón lépnek be. Három ajtó közül kettő feneketlen sötétségbe vezet, míg a harmadik mögött a kivezető út első szobáját találják. Még nem tudják, hogy az álmodás szabályai felborultak, és ha a feneketlen mélységbe zuhannak, soha nem ébrednek fel többé.

Egyik sokkból a másikba, a kezem pedig annyira nagyon fáj, hogy még azzal sem nyugtathatom magam, hogy ez csak egy rossz álom. Lehetetlen, hogy az legyen, ahhoz túl fájdalmas, a tenyerem továbbra is ég a réz érintésétől és fájó hullámokat lövell egész karomba.
Először fel sem tűnik a manifesztálódó sárkány, csak a lábunk elé hányt tűzcsóva ránt ki a váratlan fordulatból, amit a kilincs rejtegetett számomra; hagyom, hogy Avery toljon hátrafelé, hiszen ha mégiscsak egy nagyon valós álomról van szó, ott csak nekem eshet igazi bajom és akkor…
Reflexből lendítem az anyagot és a vártnál nagyobb hatása van, amit egészen lassan, de felfogunk. Remegve simulok közelebb hozzá, az egyetlen biztonságos dologhoz ebben a bizarr álomvilágban, amibe zúgtam részeg kómás kidőlésemben, gondolkodok, de a hangom kipróbálásánál több nem jut az eszembe.
- De… - kezdenék tiltakozni, mégsem folytatom, várok, hogy ne legyen más választásunk. Igaza van, mi történik akkor, ha nincs rá hatással és egyszerűen halálra égek?
Hegyikristály?
- Én nem… - kapom le a pillantásom az ujjai között tartott ékszerre, szemöldököm kérdőn szalad feljebb és elfog valami fura érzés, mintha a kristály maga azt sugallná, minden rendben lesz. Igen, de mi van akkor, ha ez is csak a képzeletünk játéka és nem lesz minden rendben? Felnézek Avery szemébe és bizonytalanul fürkészem a benne csillogó hitet, aminek kénytelen leszek engedni. Nincs jobb ötletem. – Jól van, de… - nem tudom, mit akarok mondani, a bizonytalanság beszéltet; vonakodva kapcsolom ki a nyakláncot és a láncnál tartva nyújtom át az ő kezébe. – Remélem igazad van – suttogom, és már esélyem sincs tovább kételkedni; a sárkány közelebb lépett, előrenyújtotta nyakát és szagot fogott; dühösen, becsapva sivít fel, mielőtt újabb lángcsóva okádására készülne, egyenest az irányunkba.

Egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem álmodom a történéseket és Nixievel tényleg veszélyben vagyunk, amit nem értek miként történhet hiszen az ágyamban dőltem ki rohamosztagos jelmezben. Vagy tényleg álom lenne?
Csak nem.
Annyira élénknek érzem a történéseket, az érintését és a sérülésének kirajzolódását a kezén, hogy esélytelen a fikció jelenléte; és mégsem, mert a rendes hétköznapokban nem létezik láthatatlanná tévő köpeny, amivel beterítjük magunkat és a feketeséget okádó sárkány nem talál meg minket.
Még mindig szeretem a lányt és erre a közelsége ébreszt rá, a kezemet védekezően simítom derekára és húzom közelebb, hogy elférjünk a vékonyka anyag alatt míg meg nem találjuk a kiutat. Szememmel mindent is megnézek magamnak míg fel nem tűnik az oda nem illő puzzle darab; Nixie nyakában pihen és megcsillan benne a fény.
Ujjaim közé veszem, tanulmányozom és várom a nő reakcióját, ami nem osztozik annyira az arcomra kiülő örömben és nem értem miért nem; talán nem ez lenne az egyetlen lehetőségünk? Elengedem a nyakában lévő követ, türelmesen várok arra, hogy átadja a kezembe és azzal a lendülettel fordulok háttal neki.
- Én is remélem. – suttogom hátra, kezem remeg a véremben felszökő adrenalin hatására meg a gondolattól, hogy meg fogunk égni, mert ha ez megtörténik akkor nem vagyok biztos abban, hogy felébredek. A torkomban dobog a szívem mikor a finom anyagon keresztül nézek farkasszemet a sárkánnyal, okádni készül én meg lehúzom magunkról a köpenyt és felfedem hollétünket. Nixiet szabad kezemmel pakolom arrébb, hogy ha rosszul sülne el akkor neki a legkisebb hatás járjon.
A lény megvillogtatja fogait, erőt gyűjt majd szép lassan engedi kicsordulni a feketeséget, a lángot, amik a földre érve hevesen izzó melegségbe fordulnának; kezemben tartott kristályt a hányási útvonalára tartom és a kristály dolgozni kezd. Egyre csak melegszik kezemben, minden fényt beszív, amit csak tud és összegyűjtve azt egy erős eszközként néz szembe a sárkánnyal. Mintha a nap megcsókolná a sötétséget olyan vehemenciával fúródik a sárkány pikkelyes bőrébe és kezdi szétfoszlatni azt.
- Nixie, jól vagy? - fordulok hátra miután teljesen elporladt a lény, viszont a lány háta mögött fényesen csillogó sminkasztalt pillantok meg, a tükör körül képekkel végig futtatva amik közül az egyiken saját magamat látom visszaközönni.

Nem értem, mi történik, az egyetlen biztos tény, hogy veszélyben vagyunk; sajgó tenyerem emlékeztet rá és bár Avery ötlete használhatónak tűnik, nem tudok annyira örülni neki, mint ő, végig az jár a fejemben, hogy mi van, ha nem sikerül?
Akkor halálra fogunk égni, és ennyi volt, vége a mesének, mert hogyha a kilincs ennyire bántott, mégis mit más lehet a sárkány tüze, mint halálos ítélet?
Bizonytalanul, kissé húzva az időt nyújtom át neki a láncot, ami bár az enyém, a rajta csillogó, üresnek tűnő kristály nem tartozik hozzám és nem tudom, hogyan került oda. Én mindig is azt hordtam, ami közös az ikertestvéremmel, ehhez a „jelmezhez” viszont nem is vettem fel, hiszen nem illett az egész Éva feelinghez, most mégis... nem tudom, milyen kitekeredett rémálomba kerültünk, de úgy tűnik, csak el kell fogadnom és átnyújtanom az ékszert az egyetlen férfinak az életemben, akit tényleg szerettem.
Sikítani szeretnék, tiltakozni, megcsípni magam és az ébredést követelni, mikor Ave ledobja rólunk a lepelt és annak a képzelt védelme ellen száll szembe a sárkánnyal, de belém szorul a hang és szófogadóan hátrálok, míg a férfi hős lovagot játszva emeli meg a nyakláncomat.
Alig merem nyitva tartani a szemem, de teljesen lefagyok, megbabonázva figyelem a történéseket és közben bensőm remeg és megállás nélkül könyörög, hogy legyen vége, jöjjön el a reggel és ébredjek fel másnaposan, sérülések nélkül a saját ágyamban.
Működik.
El sem hiszem, hogy működik, a szívem nagyot dobban, ahogyan a sárkány üvöltve, sikítva válik semmissé és pillanatok alatt tűnik el ebből a bizarr álomvilágból, kettesben hagy minket az öltözőmben. Mert kétségkívül felismertem, szükségem sem volt arra, hogy a polaroidokkal telipakolt tükröt, vagy az előtte sorakozó kellékeket figyeljem ahhoz, hogy tudjam, hol vagyunk.
Súlyos kő esik le a szívemről, amiért pillanatnyilag elmúlt a veszély és a rémálom kezd álommá gyengülni; nagy levegőkkel nyugtatva magam nézem Averyt, ahogyan felém fordul és a hátam mögé néz. A képeket nézi, a képet, amit rózsával a kezébe, szétnyílt ingben lőttem róla, a háttérben a lemenő nap és a tenger. Tudom, mert az van a tükörnek azon az oldalán és a remény tartatta meg velem.
A túlélés és a szürreális szituáció heve tol előre, vissza hozzá, tarkóján kulcsolom ujjaimat össze és bár tenyerem fáj, erre a pillanatra ignorálom; őt húzom, én lábujjhegyre állok és ajkaira tapasztom ajkaim.

Nixie nyakában lógó hegyikristály jelenti az egyetlen kiutat, a lehetőséget a menekülésre és az életünk folytatására így nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy kételkedjek. Túl fontos a kijutás, a túlélés, a lány biztonságban tudása így helyette is tartanom kell a hátam, bátornak kell látszódnom és ha eddig nem viselkedtem mindent is megoldó lovagként akkor most jött el az ideje.
Meggondolatlanul, lüktető halántékkal és utolsókat rugó szívvel figyelem a sárkány szemét, próbálom visszaszámolni a másodperceket a lángcsóva találkozásáig és csak reménykedek, hogy az álmom valóban álom és nem ez az utolsó földön töltött pillanatom. Egyetlen egy minutumra lelkembe költözik a kétkedés és még egyszer rápillantok a szerelmemre, beiszom lényét és a belőle sugárzó hitet, hogy abból merítsem az erőt.
Sikerül.
Én magam is meglepődök azon miként kezd szerte foszlani a lény, eggyé válni a körülöttünk lévő levegővel és belegondolni is rossz miként lengi körül testének maradványai a szobát, bennünket, az elkefélt szerelem lehetőségét. A megnyugvás édes íze kezd szétáradni a számban és hiába érzem belül, hogy ez nem csak ennyiből állt; megengedem magamnak a gyengébb pillanatot.
Visszafordulva a lányhoz nézem először kipirosodott arcát, sminkje valamennyire elkenődött, de még így is a legcsodálatosabb nő, akivel valaha találkoztam, csak később veszem észre a megvilágított képeket és közöttük saját magamat. Azóta is? Kérdezni szeretnék, elmondani, hogy én is ugyanúgy érzek iránta mint akkor, abban a pillanatban ahol kész lettem volna megkérni a kezét is; de nincs erre alkalmam mert sok idő óta először csókolózunk. Megint.
A pillangók repülnek, derekánál húzom közelebb és csókolom úgy, mintha nem számítana semmi. Ez csak egy álom, nem? Egy nagyon valóságos álom, ahol eper íze van kevés rózsa utóízzel, illatos haja és selymes bőre. Tenyerem arcára csúszik, füle alatt pihen mutatóujjam és hüvelykemmel arcát simítom.
- Féltem, hogy elveszítettelek… - suttogom ajkaiba, homlokomat homlokának döntöm és szeretném megállítani a pillanatot. Olyan nyugodt most minden. – Tudom, hogy ez egy álom, egy nagyon bizarr és élénk álom, de még mindig nagyon szeretlek, Nix. - újabb csókot nyomok, lopok tőle most míg lehet majd a csuklójára fogok. – Kötözzük be a sebed. Hol tartod az öltöződben a vizet?

Félek, de szeretnék hinni Averynek, még egyszer, utoljára, mert a valódi lehet, hogy becsapott, de az álombeli verziója talán még az igazi, az, akire az életemet is rábíztam volna és most is pontosan azt teszem. Rettegek és ahogyan kicsapódik a füst a sötétségből, szinte érzem, hogyan perzsel halálra; helyette beválik az elmélet és önmagát öli meg, mindezt hála a láncot tartó férfinek.
Nekem nem jutott volna eszembe.
Bensőm remeg és a pillanatnyi fellélegzést nem szeretném tartósnak venni, addig nem nyugodhatok, míg nem ébredek fel a saját ágyamban, egyedül. Mit ittam, hogy ide jutottam?
Nézem a velem szemben állót és nem jönnek a szavak, csak az érzések, amiket muszáj csókba öntenem, legalább most visszaélve ezzel a szörnyű rémálommal, amiben túlzottan könnyedén uralkodok magamon és túl sokat érzek; a valóságban úgysem csókolhatom meg már, ez a pillanat jár nekünk.
Teljesen belé kapaszkodok és hatalmasat dobban a szívem, emlékek kelnek életre és töltik meg a levegőt rózsaszín szerelemmel, csak egy kicsit, és egyszerre olyan boldog és annyira keserű az egész, hogy azt sem tudom, mit érezzek. Boldogságot, remeg a szívem.
Lehunyt szemmel hallgatom és azt hallom, amit hallani szeretnék; persze, hiszen Avery elmém kivetülése és azt mond, az csinál, amit én szeretnék. Tenyerem, sértetlen kezem arcára simul, pislogok, mielőtt könnycsatornáim záport hoznának, simogatom és viszonzom csókját, hajolok utána, de semmit sem mondok. Túl fájó lenne, és minek mondjam? Önmagamnak?
Körbenézek, a zuhanyzóhoz vezető ajtót keresem, de sehol semmi; csalódott sóhajjal eresztem le a vállam és nézek az ajtóra, ami előtt a sárkány őrködött eddig.
- Volt egy zuhanyzó… de azt hiszem, tovább kell mennünk – nézek a szemébe szomorúan; majd az ajtóval szembeni falra, ami mint az előző szobában, most is lassú araszolásba kezd felénk. – Bárcsak itt maradhatnánk – nézek vissza szemébe sóvárogva, mielőtt a következő ajtóhoz lépnék és gyanakodva nyúlnék a kilincsért, pár millire tőle megállítva a kezem. Ez nem réz. Hátranézek Avere a vállam felett és a másik kezem bizonytalanul nyújtom az övéért, szorosan markolok rá, majd lenyomom a kilincset.

Az ajtó halk nyikordulással tárult ki, újabb szobát felfedve a pár előtt. Ismerős illatok terjengenek a levegőben, a bútorok, a berendezési tárgyak, mind ott vannak, ahol emlékeztek rájuk. Avery régi lakásának nappalijában állnak, az ablakon finoman szűrt, tavaszi napsugarak világítanak be, madarak énekelnek odakint, és minden tökéletesnek. nyugodtnak, és változatlannak tűnik. A szerelmeseket lassan üli meg a finom pára, szinte láthatatlnul kúszik a szemük elé, és mintha minden újra a régi lenne. Most értek csak ide, egy megszokott nap után, kellemes délutánnak néznek elébe, nyugodtan, egymás társaságában. Minden tökéletes,
A lakás egyik sarkában, egy régi kanapé lassan, alig láthatóan elkezd szétfoszlani. Lassan feltörik az álom finom szövete, és ha nem ébrednek fel belőle, örökre ottragadnak majd. A lassan szálló por végigcirógatja Avery arcát, és még mit sem érez belőle, de néhány perc múlva ő is az öreg kanapé sorsára jut majd. Néhány szót akar hallani csupán az álommester, aki mint titokzatos pók, szőtte őket bele a hálójába. Ezt a néhány szót Nixinek kell címezze a fiatal férfi. és a lánynak viszonoznia kell azokat. Ha nem így tesznek, örökké az álom pókhálójába ragadnak, többé nem ébredenk fel, és a testük az ébre világban lassan meghal.

A csókunk mindent és közben semmit sem javít meg; a való életben ugyanúgy távol vagyunk a másiktól és eszembe sem juthatna a volt diákom után vágyakozni, akinek az apjánál dolgozok. Álom világomban viszont minden lehetséges, nézhetem, hozzáérhetek, sőt még meg is csókolhatom ahogy a megmenekülés hevében tesszük.
Olyan mintha valós lenne, annyira élénken érzem ajkait az enyémnek nyomódni és nyelveinket könnyed táncba kezdeni; a szívem dobban és most nem a félelem miatt, hanem a benne keletkező öröm végett. Szeretnék itt maradni örökkön örökké és még utána is de bármennyire kellemes és tökéletes a maga módján ez a pillanat, mennünk kell.
- Remélem a következő szobában találunk valamit, amivel beköthetjük a kezed. – szorítom meg mielőtt elválnánk egymástól. Fáj, hogy véget kell vetni, de a fal sokkal fenyegetőbb és nem szeretnék aszalt Avery lenni mikor felébredek. Követem, mint kivert kutya az első kedves embert és szeretném, ha befogadna, vissza az életébe és minden újból jó lenne. Hová tűnt a szép rózsakertünk, amit együtt nevelgettünk érzéseinkkel etetve azt?
Megtorpanok mikor ő is ezt teszi, felém nyújtott kezét nézem mielőtt ráfognék és együtt lépnénk át a következő portálon keresztül a… múltba? Szomorú érzés kerít hatalmába amint a fényesség tisztulni látszik és ezzel felfedi a régi lakásom bútorait, szépségeit. Gyomrom liftezni kezd az egyre feltörő érzelmek hatására és ha Nixie nem engedi el a kezemet én sem teszem, akarok kapaszkodni az érintésébe.
- Olyan régóta nem voltam itt… - suttogom inkább magamnak mintsem a lánynak és húzom tovább, be a kedvenc helyünkre a hatalmas ablak alatt heverő olvasó sarokra és kinézek az ablakon. Ugyanazt látni. – Ez most egy álom, nem? Annyira valóságosnak érződik minden… - folytatom tovább és mondanám még de az ajtó szokásos nyikorgásával jelzi valakiknek az érkezését. Az előbbiből tanulva egyből elhúzom a függönyt, elbújva mögöttük figyelek pattanásig feszült húrral… és… mintha tükörbe néznék vagy legalábbis vissza a múltba, mert a fiatalabb Nixie és fiatalabb énem tér be. Kézen fogva, nevetve, mocskosul elázva. Ez most tényleg a múlt újra játszása?

Egyik ijesztően reális helyzetből csöppenünk a másikba és menekvést keresek Avery ajkain, a megkönnyebbülés, égető hiánya és felkavart érzéseim mind felé visznek és csókja megnyugtat és pár rövid, édes pillanatra elfeledteteti velem a közeli és jóval távolabbi múlt összes fájdalmát.
Pillanatnyilag kiteljesedek és nem szeretném elereszteni, át akarom vinni ezt a pillanatot a valóságba, abba a ridegbe, ahol szó nélkül hagyott el és keresett mást, valakit aki jobban szeret. Annyira, hogy eljegyezte.
- Igen... én is - érzem a tenyerem száradni, lassan töredezik fel a bőröm, mintha órákat töltöttem volna kint a téli hidegben; lassan terjed majd felfele karomon, ajkaim is jobban fájnak sajognak csókunktól, mint kellene és tudom, hogy ha hamarosan nem jutok vízhez, nagyon hamar felgyorsul majd a kiszáradásom. A testem a friss sebemet próbálja gyógyítani.
Azt hittem, az eddigi szobák rémisztőek, de ez ijeszt meg úgy igazán, szívem összefacsarodik, tekeredik és a szorongás legmélyebb, legsúlyosabb köve telepedik mellkasomra, annyira nyom, hogy levegőt is alig bírok venni tőle. Minden tönkrement, ő elköltözött. Tudom, mert egyszer, részegen feljöttem nem kimondott szakításunkra fél évvel, kopogtattam, csengettem, míg egy korombeli lány nem nyitott ajtót és közölte, hogy itt semmiféle Avery nem lakik.
Némán nézek körbe és fel sem tűnik, hogy követem Averyt, csak mikor már az ablakban állunk és felteszi a kérdést, amit ébredésem óta forgatok a fejemben, de nem láttam értelmét feltenni. Időnk sem volt rá.
- Ez egy álom, de te ezzel nem lehetnél tisztában... te csak egy álom vagy - nézek zavartan a szemébe, majd teljesen elfeledkezve a gondolatmenetről kapom a fejem a nyíló ajtó felé és várom a borzalmat és jön is. Hátam Avery mellkasának nyomom, karját vonom magam köré védőpajzsként és kapaszkodok belé, miközben az emlékfoszlányom megelevenedni látszik és úgy csókoljuk egymást, dobáljuk az átázott ruhákat a földre, mint ahogyan aznap tettük. - Fel szeretnék ébredni - suttogom, hangom megremeg; minden más terrort és fájdalmat elbírok, de nem akarom látni, mennyire boldog voltam vele.
Annyira tisztán, őszintén boldog.
Másaink eltűnnek a fürdő irányába, forró zuhanyt venni, de mielőtt teljesen elfoszlanának, újból megjelenünk; a kanapén ülünk, fejem az ölében és beszélgetünk. Egy szót sem hallani, de pontosan tudom, hogy éppen Olaszországról van szó, ígéretet tesz rá, hogy a nyáron elmegyünk oda. Ő meg én, és akkor már foghatjuk egymás kezét, hivatalos randikra járhatunk... igazi pár lehetünk.
- Kérlek, fel akarok kelni - könyörgök elfolytott hangon magamnak, kétségbeesetten csípek bele karomba és ujjaim nyomán szakad a bőr; kétségbeesetten kapok levegőért és nézek le a friss karcolásra, amit ejtettem magamon, de semmi nem történik, ébredés helyett újabb emléket kapunk az arcunkba.

A lelkem kifacsarodni látszik, ahogy Nixie valószínűleg jelenlegi öltözőjéből átsétálunk az én régi lakásomba, ahol rengeteg időt töltöttünk el. Órákon keresztül ültünk a kanapémon vagy a konyhapult két végében és beszélgettünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott, tervet szőttünk, hogy mit fogunk akkor tenni, ha már nem vagyok a tanára…
Rengeteg ha lebegett a levegőben egészen addig míg én nem tettem pontot rá. Elég nagyot. Most mégis itt vagyok, vele álmodok és kezét fogom, ajkai után sóvárgok és meg is kapom olyan intenzíven érezve simogatását, hogy ez csak éber állapotban lehetne. De nem akarok belegondolni olyan fájó szituációba, ami marcangolni kezdene belülről míg fel nem őröl minden és megbolondulok. Még mindig Jane fekszik mellettem, nem?
- De tisztában vagyok, Nix. Ez az én álmom. – jelentem ki és kíváncsian méregetem, mintha a szívem mélyén tudnám, hogy nincs minden rendben és ez nem csak egy átlagos álom. De nem tudok tovább figyelni a lehetséges valóságra, mert a múltunk egy szelete megjelenik és facsarja az így kis utolsókat rugó naranccsá változott lelkemet. Fáj, sajog, üvölteni tudnék a fájdalomtól, amit ez az egész szituáció idéz elő és akkor még jobban mikor az ázott kutyák csókot váltanak. Érzem a csókját még bizsergetni ajkaimat.  
- Tessék? – suttogom, karjaimmal védelmezően ölelem és húzom magamhoz mert testének melege segít, enyhít közben meg szúr, mintha sünt szorongatnék, akibe előtte jól belerúgtam. Mert megtettem, olyan elánnal, hogy nem figyeltem a következményekre melyek megváltoztatják a jelenemet. A múltam hatásával.
Mikor meghallom kívánságát és bőrét látom miként sérti fel, kezeimet leengedem róla és csuklójára fonva őket fordítom felém. Homlokomat övének döntöm, orrunk gyengéden összeérintem így elérve a tökéletes romantikus pózt.
- Miért szeretnél felkelni, Nixie? Ha ez nem csak az én álmom és nem is a tiéd, hanem a miénk. Akkor miért akarnál itt hagyni? Itt azok lehetünk akik csak szeretnénk… én… téged szeretnélek.

- Nem... - összezavarodottan, ittlétünk rút igazságát tagadva suttogok, az arcomra kiül a döbbenet válaszától. Ez egy nagyon rossz álom, az kell, hogy legyen... az szeretném, hogy legyen, túl sok lenne elfogadni, hogy ez valóban megtörténik és bár egy részem szeretné, hogy Avery tényleg így tartson, így csókoljon, így nézzen a szemembe, megijeszt.
A kilincs fájt, a sárkány tüzéből felszálló hő égetett, mégsem marcangolt annyira, mint a múltunk pontos visszajátszása, a sebek feltépése. Tudom, mennyire boldog voltam vele, mindig is tudtam, de az elmúlt idő édes álommá változtatta az emlékeket, olyasvalamivé, ami mintha nem is lett volna igaz. Hogyan is lehetne az a mértékű szerelem, ami akkor megtöltötte életem minden pillanatát?
- Fel akarok ébredni - ismétlem halkan, attól félve, hogy megzavarom a kanapén fekvő párt a tervezgetésben, gyomrom a már olyan jól ismert kételyektől szorul össze. Vajon itt is hazudott? Már itt is tudta, hogy vége?
Elgyengülve hagyom, hogy megforduljon, bármennyire is kerülném a tekintetét; szomorúság tölti meg a mellkasomban tátongó űrt, amit hagyott maga után, feketén csordul végig lényem egészén, mégis hagyom a gyengéd érintéseket. Nem húzódok el, bármennyire is fáj.
Szavai még mélyebbre hatolnak és érzem, hogyan telnek meg könnycsatornáim kikívánkozó sós cseppekkel; mintha magamat hallanám, a kérdéseket, amik bennem pörögtek, amikor eltűnt mindenféle indoklás nélkül. A miénk volt, már olyan közel voltunk hozzá, hogy azok lehessünk, akik akarunk...
- Te hagytál itt - remeg a hangom, már nem suttogok, már nem érdekel, hogy ne zavarjam meg az emlékfoszlányokat a békés romantikában. - Te mentél el, nem én, te akartál elmenni - szakítom ki a csuklóm ujjainak öleléséből és hátrálok, egyet, kettőt, köztünk megjelenik saját magunk képe, karácsonykor. Karácsonykor, amikor nem mert hazavinni a családjához és napokkal rá ünnepeltünk együtt, de egy szót sem szóltam... táncolunk.
- Nem akarok tovább itt lenni - torpanok meg, mielőtt a kávézóasztalnak ütköznék, Averyt nézem és a függönyt mellette. A függönyt, ami mintha azóta több száz mosáson esett volna át, és már rég elvesztette élénk színét, most már nem több néhány cérnánál.
- Tényleg komolyan gondolod? - szólal meg mögülem a saját hangom, halkan, távolról, de megszólal; én pedig érzem megszakadni a szívem, beletorzult arccal küzdök a sírás ellen.
- Nem akarok itt lenni többé...