Az adrenalin, az élni akarás, az, hogy most vigyáznom kell egy vadidegen lányra, aki a segítségemet kérte, nekem sokkal többet jelent, mint bármikor máskor.
Ahogy az alfa nekem ugrik, úgy állok ellent neki, támaszt nyújtok Sianak, ne terhelje még jobban a sérült lábát, azonban ahogy támad az alfa, úgy verem vissza én is minduntalan, magam mögött tartva a lányt.
Érzem a félelmét, ami a sajátommal vetekszik, mert bár farkas vagyok és a rosszabb fajta, attól még ismerem a határaimat, viszont az, hogy most egymásnak nyújtunk támaszt, ahogy a lány apró keze simít sötét bundámba segít észnél maradni, segít, hogy ellen tudjak állni az alfa hívásának.
Az egyik pillanatban, mikor nekilendülnék, több időbe telik, hogy összekapjam magam, ezt használja ki az alfa, a pillanatnyi szünetet, s előbb megindult, minthogy én reagálni tudják, viszont Sia következő mozzanata engem is megállít. A kés, amit az elején Sianak adtam, hogy meg tudja védeni magát, váratlanul elmerül az alfa szemei között, hogy aztán élettelenül terüljön ki a mocskos földön.
Nem mozdulok, csak várok, vajon tényleg vége, vajon tényleg megúsztuk és nem csak képzelődöm? Hirtelen nem akarom elhinni, még dolgozik bennem az adrenalin, kell pár pillanat, hogy észhez térjek, az zökkent ki, mikor Sia elterül a földön.
Csak bólintok szavaira, s már csak azt érzékelem, ahogy lassan eltűnik a hold ezüstös fénye, helyét a vörös égbolt veszi át, s én magam is visszavaltozok.
- Vége! - csak ennyit bírok kinyögni, miután a lány mellé állok, téli sérülésekkel, harapassal, karmolassal. Hát, nem festék túl jól, de talán megmaradok. - Gyere, elviszlek egy kórházba, ránk fér az ellátás, azt hiszem... - Ha elfogadja felé nyújtott kezemet, akkor leterdelek hozzá és az ölembe veszem, mégis könnyebb igy mozogni, ne mászkáljon sérült lábbal.