Utálom DC-t, a fatökűek melegágya, ahonnan még egy tisztességes sorozatgyilkos se tudott kikerülni az elmúlt 200 évben. Úgy látszik a Fehér Ház túlságosan is kimeszelte a várost, elfedte a penészt, festett helyette virágmintákat. Meglepődtem Mr. C kiküldetésén pont ide, mivel nem szokásom vigyorgással dobálni, egy arcrángásnak beillő félmosolyt kapott, mikor meghallottam Damien nevét, aki amúgy veteránabb volt a közelében, mint én vagyok jelenleg. A címet is könnyen megtaláltam, a biztonság kedvéért persze két taxi vitte el az életkedvem idáig. Nálam mindig a rám bízott rész van első helyen, a világbéke meg a többi szar, mint mondjuk a pisálás, csak utána következnek. A negyedik cigim végére megbeszéltük amit kellett. Haza is csörögtem a kártyásról. Minden rendben, minden elvégezve. Ráadásul eltávom is lett, így megszabadultam 1 nap kómától, ugyanis bolhás vagyok a repüléstől. A hatodik cigimnél járok, az ellazult testtartásom is jelzi, hogy mára kikapcsoltam az üzleti oldalt. Damient nézem csak, akinek kénytelen vagyok kérdést nekiszegezni. - Merre dugdosol bármi alkoholt? - azt ne mondja, hogy nincs. Vagy szent lett, vagy nem gondol a félalkoholista vendégekre akik esetleg beeshetnek. A világom elég feketén és fehéren működik ahhoz, hogy ne akarjak semlegesnek feltételezgetni senkit. Ha lenne pszichológusom akkor az apámmal magyarázná meg, akinél mindenki fekete, a húgom meg csillámrózsaszín. Nem tartom egészségesnek a rajongását irányába, bár ezt lehet nem a megfelelő formában adtam legutóbb a tudtára.
- Felrúgtam valami halloweeni tervet esetleg? - széthúzom a bőrdzseki cipzárját. Felállok, az ablakhoz sétálok. Idegen nekem ez a hely, nem ismerem a mumusait, sem a férgeket amik belülről rágják csak úgy, mint az összes többit. - Mit lehet ebben az átokvárosban csinálni egyáltalán ilyenkor? Politikai beszédek maratont nézni a Foxon? - dobozolok is. Vegasban csak játszanak, LA-ben csak a show, New Yorkban mindenki üzletel, itt meg politizál. - Szóval? - nézek rá fordulatban. Nem mintha hinnék a jelmezekben, bár sokakon egy zacskó is sokat segítene.

Mr. Haydennel szükséges volt kisebb ügyet, üzenetet átadni, átvenni, s hogy minden a lehető legjobban menjen, a lakásomban tettük meg. Ami csak névben volt az enyém, voltaképpen az Övé volt s nem bántam. Legszívesebben csak nála lettem volna, Vele, azonban ügyeink is vannak, s lelkiismeretesen, a lehető legtökéletesebben akartam megtenni.
S örültem érkeztének is, legyen számomra akármilyen szokatlanul furcsa a viselkedése. Hasonlított valakire, akit ismertem és úgy vélem, jellemvonás. Nem értek ezekhez, hiszen a lélek asztala nem az enyém, mást gyógyítok.
- Talán nem elég erős a vodka? Vagy mást szeretsz a vodkákból? - Érdeklődöm, s állok fel a nappali dohányzó asztala mellől. Az elszívót, mely némán teszi a dolgát, már érkezése előtt bekapcsoltam. Nem kedvelem a cigarettafüstöt, s nem olyan vagyok, aki könnyedén szól ilyenekért. Elfogadást ismerek és elviselést, mert ezzel teszek másokat boldoggá. S mivel nem szeretem a füstöt, mert büdös és az érzékeny orrom sem kedveli, a mellett, hogy egészségtelen, az elszívó, amit a légkondicionálóval együtt használok, halkan teszi a dolgát.
- Brandy, rum, másik vodka, azt hiszem Kalinka. S van sör is, ha azt kívánod.
Egyrészt jöttére hoztam italt és ételt is, amennyiben megéhezne, ugyanakkor mindennel fel vagyok szerelve, ha Ő akarna eljönni hozzám, minden kényelme meglegyen. De ez a lakás inkább dísz, ritkán vagyok itt.
Még most is zakó, ing van rajtam, kifogástalan állapotban. Sosem lazítok egy percre sem, s fel sem tűnik, nekem így kényelmes. És megszokott.
- Ez volt a terv – mutatok körbe mosolyogva, majd a kiválasztott italát a kezébe nyújtom.
- Vannak bálok és rendezvények – Ő most ide rendelt, más dolga van. Pedig nagyon szívesen lennék Vele. Legszívesebben minden másodpercem vele tölteném. És annyira nem is járkálok ilyen helyekre. Testőrrel végképp nem.
- Vagy van, amit kinéztél magadnak? - értem én a virágos kérdezéseket, így inkább rákérdezek, bár ahogy ismerem, ha tudna, akkor egyenest megmondaná.

Olyan jólneveltnek, udvariasnak hat ez az egyetlen kérdése. Szeretek-e mást a vodkákból? Ez az, ami általában senkit nem szokott érdekelni. A csaholó kutya vagyok, akinek ha a tüskék kifelé állnak a nyakörvéből, akkor felzabálja ami az útjába kerül. A kérdés inkább ahhoz a Haydenhez illik, aki otthon ül egyenes háttal a stukkókkal díszített ebédlőben, turkálja a tányérjában az ételt és próbál rájönni arra, hogy mit szúrt el már megint. Otthon mindig megkérdezték, hogy kér-e még valamit, csináljanak-e esetleg valami mást is. Otthon egészen másképp kezelték. Az már régen volt és az igényeim lecsúsztak, bár a jót megbecsülöm. A jó meg a melóért jár amit elvégeztem.
- Whisky? - akkor már felteszem a "pisztácia" kört is, Túlzás lenne állítani, hogy jól ismerem Damient. A felszínes semmiségeknél többet szerintem nem tudok róla, vagy legalábbis nem rémlik ilyesmi. Ha már viszont nem mondja azt, hogy akkor takarodjak és keressek éjszakára programot szállással, vagy szállást programmal, akkor úgy veszem Mr. C nem fogja flekkent csinálni belőlem az irodája közepén. Mindenesetre elveszem a poharat, ledöntöm a tartalmát. Az ivásra még nem került fel a tiltás.
- Béna terv. - ismeri Emryst, tudja milyen körök övezik, valamennyire ismer engem is. A tapló a második nevem. Egyébként is úgy nézünk ki egymás mellett, mint a Wall Street örököse meg a Terminátor egyik statisztája. Csak egy baszott nagy fegyver hiányzik a készletből. Felnevetek.
- Úgy ismersz mint aki bálokba jár? - ha Mr. C figyelő tekintete nem fénylik a tarkóm közepén, többnyire is olyan helyeken vagyok megtalálható, ahová Damien szerintem nem szívesen tenné be a lábát. Ahol vágni lehet a füstöt és mindenki leszarja ki vagy te. Nincsenek kérdések, nincsenek válaszok sem. Az ilyenbe sokan félnek belekeveredni.
- Kalauzolnod kell, te vagy a helyi. Csak vendégeskedem. - eszembe jut egy végletekig szemét ötlet, a számba dugok egy szál cigit. - Csináljunk nekem egy gyereknapot. Ami megtetszik, oda bemegyünk. - ha már a programja egyébként is béna lenne. Rejszolni a tv előtt vagy hasonló. Ha meg vár valakit, akkor ez most dupla pech. - Amúgy is akarok tőled valami ajándékot. - az egyszerű érdeklődés fogalmát is kirugdostam magamból már.

- Whisky – nézek rá, aztán elmosolyodom. Az x közül inkább az y. Kellő hőmérsékleten tárolva, s máris veszek hozzá neki jeget, s rátöltöm a sötét méz színű alkoholt, majd szalvétára téve, átnyújtom neki.
- Parancsolj – visszaülök a szódás, kinines, citromos italomhoz, kinyújtom a lábaim, kényelmesen elhelyezkedve.
- Számomra megfelel, ha béna is – kortyolok az italba, majd félrebiccentett fejjel nézek egy pillantara.
- Még szép – fordulok jobban felé. - Puccos bálokba, puccos résztvevők és mellé olyan emberek … dzsinnek – eelem a poharam felé. - mint te.
Már éppen mondanám, hogy ami számára érdekes lehetne, azokban nem vagyok járatos, mikor meg is mondja, mit tervez.
Nem túl jó ötlet, hogy csak úgy kiruccanjak bárhová is. Nem olyan helyzetben vagyok, hogy megtehessem, szükséges tervezni is. Azonban a vendéglátásban az is benne volt, hogy illő foglalkoznom vele. Vagyis hiába akarnám azt mondani, nem jó ötlet, más igénye van előbb. Egy szintig, azt hiszem. És ez, talán még belefér. Meglátjuk, miként működik.
- Akkor... egy séta a városban és meglátod, mi lesz? - Érdeklődöm tőle, ám még mindig azt remélem, hogy eszébe jut valami szervezett program.
- Ajándék? - nézek rá érdeklődéssel, miközben már állok fel, hogy sálat és egy vékonyabb kabátot magamra kapjak.
- Csak utánad – nyitom ki számára az ajtót, kesztyűt kapva a kezembe.
Az utcán körbenézek, aztán Mr. Leighre.
- A karneváli felvonulás erre lesz – mutatok az egyik főútvonal irányába, majd nagyjából hatvan fokra északkeletre mutatok. - Arra pedig az álló... pavilonos rendezvények vannak, ha ez érdekel.

Egyébként azt is el kéne fogadnom, ha egy pohár csapvizet tolna az orrom alá, csak hát vannak ezek a diplomáciai előjátékok amik technikailag az egyik fél szopását készítik elő. Mert valahol mindig ez lesz a vége. Ha szerencsés vagy, nem te állsz a gyászosabbikon. Kifújom a füstöt. Legalább Damien ad a látszatra, vagy fasz se tudja és tényleg úriember. - Kösz. - felém a whisky akkor hideg ha benn felejtem a fagyasztóban. Lehet nem adok túl sokat a látszatra, kivéve ha Mr. C mást nem parancsol.
- Ne már, Damien! - újfent elnevetem magam. Olyan komoly hangsúllyal tud minden szót kiejteni a fejemben. Mintha csak valami regulázott magammal ülnék szemben egy másik nappaliban, valami alternatív időben. Na ez az, ami nem menne. A kimért visszafogottság, pedig elemileg a tűzhöz semmi közöm nincs, mégis több a mintha.
- Úgy érted a sok önelégült seggfej puccparádéi? - horkantok egy félmosollyal - Sosem ment jól. - viszont talán voltunk együtt hasonlón, de az Mr. C kívánsága volt legalábbis részemre biztos. A kívánság meg faszán enyhe kifejezés arra, hogy "öltözöl és jössz". Nem is kellett sokat kérdezősködnöm sosem.
- Igen, így is mondhatjuk. - kiiszom az italomat, lerakom az asztalra a poharat szalvétástól. Sose jutott volna eszembe szalvétát adni egy pohár akármi mellé sem. Nálam vizes lenne az asztal, nála nem. Neki csak egy kellemetlen séta a városban, nekem meg egy felfedezőút, amit alapjáraton egyedül szoktam mondjuk megtenni, de helyi és minden ilyesmiben járatosabb.
- Ajándék. - erre már elvigyorodom, gyanítom sejti mit szeretnék tőle a mindennapjaim szebbé tétele végett is. Damien rettentő ügyesen keverget ki ezt-azt. Nyom nélkül, szag nélkül. Felállok, felhúzom a cipzáramat. Ajtó nyitva, lehet menni. Egyesek mindig jönnek a nyitott ajtós elméletekkel. Menjenek már be bárhova. Egy ajtó csak további iszonyat sokat jelent.
- Karnevál is van? - jóízűen nevetek - Lazulj el Damien, nem figyelnek minket. - indulok el előre, az igényeimhez képest sokan mászkálnak, de bolond éjjeltől nem várok Zombielandet. Pedig de élném, azt a kurva! - Vagy igen? - mert azt meg én szeretném tudni. - Egy bár érdekel. Kíváncsi vagyok az itteniekre. Mutass egyet. - vagy nem terjedek tovább az agyam lezsibbasztásánál. Remélhetőleg semmilyen erőmet nem kell ma éjjel használnom, mert ma csak lazítani akarok. Halál nélkül. Nem mintha nem lenne nálam fegyver, mindig van. Csak mégis, ne. - Addig elregélheted mi van veled mióta eljöttél tőlünk. Remélem nem itt ülsz az elefántcsonttornyodban bezárkózva! - őszintén meglepődnék rajta, ha már itt tartunk.

- Egészségedre – mosolygok rá.
Értetlen érdeklődéssel, mosollyal nézek rá. - De ha egyszer ez az igazság.
Nekem minden tökéletes, míg Olivert a közelemben tudhatom, életem részének. Ha az éppen egy béna rendezvény, akkor az.
- Valami olyasmi – hunyorítok egyet cinkosan, majd belekortyolok újfent a frissítőbe. - Nekik sem. Még egy öltönyt sem tudnak hordani. Nem hogy egy frakkot – pedig abban az emberi test is gyönyörűszéppé tud válni. Ha tudják hordani, természetesen.
- Rendben – lehet, valahová mégis csak kellett volna szerveznem valamit, de talán éppen egy városnéző séta lenne neki a legmegfelelőbb, ahogy látom.
- Ajándék – ismétlem harmadjára elgondolkodva, majd a hálóba megyek, s fél perc múlva egy kis szelencével térek vissza, felnyitom, s kiveszem belőle a fiolákat, átnyújtva neki.
- Módosítottam rajta, a beszámolód alapján. Ez sokkal jobb lesz. A piros málnacukor – mutatok az egyik, piros kupakos fiolára, a többi mind fehér. - Agatha kérte, hogy küldjek neki eggyel. Megtennéd, ha megkérlek, átadod neki? Hálás lennék érte – nagyon kevés kell belőle és imád mindent, ami málnaízű.
- Igen, szoktak felvonulást tartani, általában délután – elmosolyodom a folytatásra, majd megingatom a fejem. - Laza vagyok, amennyire csak lehetek – nem hozhatom magam hírbe, oda kell figyelnem, mit teszek és megszoktam, hogy kell egyfajta tartásom legyen. Pedig legszívesebben csak azt kérném, hogy Oliver legyen mellettem.
- Bár? - Elgondolkodom, éppen oda nem szokásom járkálni. - Közben mehetünk – mutatom az utat. Tudom, merre vannak a legjobb bárok, de azok mind a puccos kategóriába tartoznak. Egy kevésbé puccos talán jó lesz, ahol még nem úgy fogadnak, hogy cigifüst és egy kés a hátamba.
- Ó, dehogynem! Kényelmes! - nevetem el magam és kipirult arccal gondolok Oliverre. Nekem ő a váram, a mindenem.
- És te? - Pillantok rá kíváncsian, s már előtte is megütötte a fülemet a kiszűrődő zaj, az egyik bárból, de a kávézó elé érve, amely éppen mellette volt, már eléggé bántja a fülem, így egy kicsit hunyorítok a szememmel. Ide nem szívesen mennék be.

Azzal nyugtatom magam, hogy az ingerszegény környezet nekem is néha áldásos hatásfokkal bír. Csak a baj, a rohadt nagy baj mindig megtalál. Többnyire telefonon, e-mailben, bárhol ami pittyeghet és basztathat. Mr. C szerintem még a kurva felhőkbe is belerajzolná az arcát és úgy szivárogna be a szúnyoghálón ha közlendője lenne. Hmf, életek. Mindenkié másmilyen.
- Nem mintha én tudnék frakkot hordani. - akármelyik pingvin jelmez is legyen éppen szóban. Mióta nem vagyok otthon igyekszem távol is tartani magamat minden ilyesmitől. Egyszerűen nem kell, nem igénylem. Az öltöny is túl sok kényelmetlen pluszt jelent.
- Igen. - okézom le másodjára is, ajándék. Tudja, tudnia kell miért IS vagyok itt mosolygások közepette. Így is még telefonon sem emlegettem neki, előbb a melós részt kellett letudni. Követem a tekintetemmel a távozó és elég gyorsan visszatérő alakját. Felcsillannak a szemeim. Na, ezt már ajándéknak hívom. Óvatosan veszem át tőle a fiolákat, mintha legalábbis gyémántokat adna ide. Mindenem zsongani kezd, már tartanék annál a fejezetnél ahol használom őket.
- Életmentő, az előző okozott néhány meglepetést. Zseniális cucc volt, csak be kellett vele zárkóznom. - az agyam sikított a tévképek sokasága alatt. Mondta ugyan, hogy halucinogén, csak valamiért nem hallottam meg. Vagy nem sikerült értelmeznem. - Persze, elviszem neki. - csak előbb belenyalok milyen. A futár haszna ugyebár. - Köszönöm, egy zseni vagy! - a hangom is őszinte, tényleg így gondolom. Most már mehetünk innen.
- Amennyire? Lehet, hogy néha neked is ki kéne próbálnod amit nekem kreálsz. Egyből színes lenne a világ is. - magyarázok az utcán haladva. Igazából szarok a felvonulásra meg a sok bolondra. Egy bár kell, ahol eléggé leszarom mindenki ahhoz, hogy ne feszes izmokkal emelgessem a poharakat.
- Igen, bár. Tudod, ahová zülleni járnak az emberek. Meg némi alkoholgőzös dugásért, de az más kérdés. - füstöt szívok, fújok, ez a tartozékom. Megyek hát amerre mutatja. Elég alapos, szóval biztos lesz olyan, amire bólintok is.
- Remélem csak viccelsz.. - nézek rá megütközve. Csak nem ücsörög itt, valamit biztos csinál. Eljár meg ilyenek és csak hülyít. Így kell lennie. - Aláírom, a kéglid király, na de állandóan ott? - megrázom a fejem. Teljes képtelenség. - Hogy én? - nem venném sorra a gyilkosságot, fenyegetést, közvetett gyilkosságot, lótifutizást, zsarolást. - A szokásos. - az utcán ezeket nem mondom ki hangosan, meg egyébként sem. - Mindig a meló. - ami egyébként furcsán a részem lett, kiegyensúlyoz.
- Ehhez mit szólsz? - hangos, sokan vannak, tehát mindennel rendelkezik ami most nekem éppen kell. Ha lennének benn nyolcan és kuss lenne, a háttérben a halk jazz zenével, akkor futnék is. - Tökéletes szerintem. - megragadom a vállát, álljon meg. - Menjünk be! - ezt már mögé lépve súgom a fülébe. Igen, ez utasítás is. Meg kérés és óhaj. Sóhaj nélkül. Meg is tolom az ajtó felé, nyújtsa ki szépen a kezét és lépjünk be.
A sokféle beszéd szinte kifolyik az utcára, megerőszakolja az esti fojtott csendet idekint. Kiárad a cigi és az alkohol szaga. Elmosolyodom. Ez kell, igen. - Vagy mi? Időre kell hazamenned? - heccelem, azt se tudom van-e valakije meg ilyenek. Sose kérdeztem.

- Ha muszáj lenne, biztosan megtennéd – mint ahogy az öltönyt is felveszi, ha arra van szüksége az embernek. Számomra öltözet öltözet, ugyanakkor tény, öltönyökben és ingekben sokkal kényelmesebben érzem magam, mint ahogy a minőségi szövetanyagokban is. Ebben nőttem fel. - És jól állna. Szerintem azon kevesek közé tartozol, akik még hordani is tudják – Oliveren áll a legjobban.
- Mondtam, hogy van benne enyhe hallucinogén anyag is – tekintek rá komolyan. Vannak orvosok, akik kérik, terápiára. Vannak nagyon erősen hallucinogén kérelmek is, azt főleg szellemi utazáshoz kérik és azt szigorúan csak adott orvosok és kérők részére készítem el. Mert megbízok bennük, hogy képesek vezetni az úton azt, aki használja a szert.
- De ne... ahh. Ez csak cukor. Málnamániás – csóválom a fejem. - Köszönöm. Talán – sosem tartottam magam okosnak, a képességemhez meg nem ész kell. Sokkal jobban bíztam a megérzéseimben, amiket néha hajlamos vagyok félrehallani.
- Mindenkinek mást jelent a lazaság – mosolyodom el. - Csakis tesztelve adom ki a kezemből – az pedig saját magam vagyok, és az utóbbi három évben nagyon kellett kárpótolnom magam valamivel. Hasztalan. Őt semmi s senki nem tudja. - Számomra elég színes – most már igen, hogy Mellette vagyok, s Ő ismét itt van mellett fizikailag is.
- Nem túlzottan rajongok a bárokért – már csak a biztonságom szempontjából sem.
- Nem viccelek – a munkámon kívül nem sokat mozgok ki, egyedül a kirándulások azok, a természet, ami miatt hajlandó vagyok kilépni a küszöbön. - Mindenkinek más a megfelelő – jegyzem meg nyugodt mosollyal. És mert adnom kell arra a látszatra, amit úgy hívnak, politika. Hű vagyok Hozzá, s nem kívánom semmivel sem beárnyékolni életét.
- Akkor mozgalmas lehet a mindennapod – mosolyodom el még szélesebben.
- Nézzünk még szét, hátha van jobb is – nem szeretem a zajt és ez a fülemnek az, de nem mondhatok direkt nemet, így a diplomatikus részt választottam.
Mire kettőt pislognék, addigra már nem csak a vállamon van a keze, hanem egyenesen betol az ajtón.
- De... - mire a hazamenetlre kérdezne rá, addigra már az ajtó velem együtt betolódik, s mi meg szinte beözönlünk, így esélytelen, hogy most már hátraarcot vágjak.
Így nincs más hátra, mint egy mosollyal leplezni meglepettségemet és hagyom, hogy az ajtó becsukódjon mögöttünk.
- Meghívhatlak egy italra? - Hajolok felé, mert ordítani nem szeretek. A sálamat kezdem levenni, hogy a kabátommal folytassam, s nem akarom sehol hagyni, majd az ölembe hajtom őket, ha leültünk, a pultnál. Hátha hamarabb vége lesz az itt tartózkodásnak.

A bár füstös levegőjére volt szüksége mindkettejüknek. Odabent félhomályban halkan szól a zene, a füstben emberek beszélgetnek, mindenféle apró és nagyobb üzletek köttetnek éppen. És nem nézik jó szemmel, ahogy a két elegáns fiatalember belép. Nem oda való látvány egy szépen szabott öltöny. Lassan kezdenek felállni innen-onnan az emberek, és megindulni feléjük.
Ahogy körbe kerítik őket, látszik, hogy nem épp egy barátságos beszélgetésre készülnek. Damien kicsit kihúzza magát ültében, Hayden minden receptora bejelez. Azonnal ugrásra készen állnak mind a ketten, de komoly túlerővel néznek farkasszemet. Szó szerint, a legtöbb bajkeverő ugyanis farkas, akik épp friss prédára lesnek. A dzsinnen van hát a világ szeme, hogy képességét bevetve megmentse az elfet, ami sikerül is, kisebb-nagyobb véráldozatok árán. A farkasok eltakarodnak, és újra csend borul a bárra.
A bárpult mellett ülve Damien nézegeti Hayden sebeit, ám a fiú még vonakodik megengedni neki, hogy meggyógyítsa. Maga sem tudja, hogy miért ugyan, de kicsit tart tőle. Pedig az elf csak segíteni akar, ez a legkevesebb, amt tehet, miután Hayden kockáztatta érte a testi épségét.

Valahogy nekem és Damiennek egyszerűen alapjaiban véve más a fogalmi készletünk bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Ami nekem unalmas, azt ő szereti. Amitől feszengek, számára az kényelmes és mindennapi. Tipikus iskolapéldaként állhatnánk a nagyközönség elé, hogy tessék így kell egymásra nem hasonlítani! Nem mintha problémám lenne a dologgal, hisz miért kellene kiegyeznünk mindenben? Más élet, más személyiségek.
A bár előtt viszont a nem megengedő oldalammal találkozik. Gyorsan hozok döntést, márpedig ide fogunk bemenni. Nincs nagyon kedvem császkálni a hidegben, hogy olyat találjunk amire ő is rá mer bólintani. Mert félő ott én úgy érezném magam, mint a királyi család iskolapadjában. Egyenes hát, hogy fogod azt a poharat, félrehamuztál, miért beszélsz hangosan, grah csupa olyan, amit nem akarok többé hallani. - Tudom, ha neked begubózni jó, nem fogom szétfűrészelni az ajtódat. - ejtek meg egy vállvonást, nem az én dolgom megváltoztatni az életét meg ilyenek. - Rettentően, néha mondjuk élném ha békén lennék hagyva 48 órára, de a meló nem kívánságműsor. - egyébként se jó ha túl sokat vagyok "szabadon", mindig akkor gyűlnek fel a faszságok. Egyszer dűlőre szeretnék magammal is jutni azzal kapcsolatban, hogy akkor most mi is hiányzik nekem. Anyám szerint egyetem meg hazaköltözés. A csaláád közelsége helyrerázna. Faszt rázna. Vagy 11 évesen eldöntöttem, hogy amint lehet elhúzok. Ez egyetem nélkül is abszolvált feladat. És nem kell a pénzük!
- Biztos van jobb is, de ez szembe jött velünk. Befelé! - parancsot diktálok súgva a fülének ívére, lőn már bent is vagyunk pillanatok múlva. Sóhajtva megyek a pulthoz és konstatálom, hogy túl sok szempár figyel minket. Damien drága cuccban van, ezt mindig kiszagolják a suttyók. Ízléses "picsába" mormogással húzom ki magam. Jó vége nem lesz semmiképpen a dolognak. - Bassza meg! - fordulok ki. Egyértelműen pénz szagot éreznek. - Maradj ki belőle! - ukázolok Damiennek és feltartott kezekkel megyek közelebb a tesztoszteron hősökhöz. Őszintén szólva nem akarok fegyvert elővenni, az már a zsarukat jelenti.
Egyenlőtlen az egész, mégis belemegyek. A képességem önmagában nem, a benne lévő erő mossa el végül a kutyákat. Vért törlök le a szám sarkából, van némi víz utánuk, legalább fel is van mosva. Őszintén kicsit kiesett pár dolog amikor fejjel álltam az öklébe a tagnak. Vérzek, nyilall az oldalam. Túlságosan ékes bizonyíték, hogy barom vagyok. Mások zsarukat hívtak volna. Nyögve ülök fel a bárszékre, bár inkább a seggel támasztás az igazsága. - Ne nézz rám ilyen szemekkel, Damien! Semmi bajom. - cigit kell a számba dugnom, az a bajom. A fájdalom meg emlékeztet arra, hogy kurvára élek. - Csak egy whiskyt adj, abból duplát. - az helyrehoz, kicsit átmos. - Minden oké? - még jó, hogy nem lett baja. Mi a faszt mondanék az akárkijeinek?