Az út vége mindig otthont jelent +18

Bella belepittyeg a beszélgetésembe. Mondat közben nyomom ki, olyan lazán, mintha nem is a telefonra nyomnék rá, aztán megint bepittyen. Pillanatnyi türelmet kérek a férfitól velem szemben, aki olyan kimérte beszél, hogy majd elalszom. Kampányol. A rákos beteg mellett gondolom nem ellenük. valami jótékonysági alapítvány ügyében. – Igen? – belemorranok a telefonba. – Mr. Vallen van itt. – olyan halk a hangja, mintha titkot súgna, nekem meg felver a szívem hangosan, izgatottan. – Tudom, mára vártam. – de későbbre, meg fogok őrülni, azonnal mennem kell. Nehezen nem ugrok talpra.  – Kínálja meg egy kávéval Bella és azonnal fogadom. – jó, nyugalom, minden rendben van, minden oké, ne aggódj, ne remegj. Kinyomom a telefont. Damien itt van kint, itt állaz irodám előtt a titkárnőimmel szemben, Lita ma nincs, lekötni sem tudja. Itt van… - … ha gondolja, akkor elküldök egy kimutatást, hogy a támogatásáról tájékozódhasson. – mi? Miről beszél? Már azt sem tudom, ki ül velem szemben, illetlenül felállok, megigazítom a zakóm ujját. – Bocsásson meg, de a fiam érkezett látogatóba. Szeretném, ha küldene nekem egy tájékoztatót és egy csekket is kiállítok a szervezetének. – csak húzzon már el innen a picsába, a kopaszodó fejével, a szemüvegével, fontoskodó alakjával, hogy beereszthessem Damient. Izgatottan ver a szívem, a tenyerem is izzadni kezd, sok a ruha is rajtam, most sok a nyakkendő, szorítja a nyakam. A mandzsettámmal babrálok, azt sem tudom hol áll a fejem, a férfi feláll a székről, ha én is, ő is. Kihúzom a fiókot, kihalászom a cselkönyvem. Remeg kicsit a kezem, nem hiszem el. Olyan izgatott vagyok, majd kiugrik a szívem. Ez egy ember velem szemben, a testem jelei nem jelentenek neki semmit. – Szeretném a munkásságukat nyomon követni, hogy a későbbiekben is segíthessem önöket. – csak húzz el a faszba innen. Gyerünk már. Kiállítok egy csekket, csak onnan tudom, hogy milyen alapítványnak, mert fekszik egy brossúra az asztalomon, onnan puskázom le, aláírok, összehajtom, az ujjaim között fogom. Nézegesse az összeget máshol. – Bocsásson meg Mr. Turner, hogy rövidre zárom a beszélgetésünket. – de takarodj innen el, ellépek az asztalom mellett, hogy átadjam a csekket és kifelé terelgessem, mint egy birkát. – Megértem önt, én is sietnék a fiam elé. – Damien a nem titkolt, fel vállat… gyerekem, aki nem lett a nevemre véve, egyszerűen a mentora vagyok és az, aki az egész életét tönkre tetet a beteges ragaszkodásával, azzal, hogy nem állta meg, hogy ne nyúljon hozzá, de már egészen a kisfiú szívét rontottam meg, most pedig úgy ragaszkodik hozzám, minként én hozzá.
Kinyitom a nehéz ajtót… megcsap az illata, a szívem megugrik még jobban, öklös püföl a gyomrom, kilesek az előtérbe. Ó édes istenem, de szép. Minden pórusom feltölti a jelenléte.
Kikísérem a kopaszodó főembert, aki nem rest rávetni magát az én gyönyörűségemre, direktbe felé tart, felcsikorognak a fogaim. – Mr. Vallen, magáról nagyon sokat hallani. – felé nyújtja tömpe ujjait és a féltékenység felmorajlik bennem. Mégis mosolygok. – Mr. Turner a rákbetegekben szenvedőknek gyűjt, úgynevezett bakancsi listákat teljesítenek azoknak, akinek már nem sok esélyük van. – nyugodt a hangom, csak a szívem szakad ki és nem is tudok máshova nézni csak Rá. Izgatottan szívom be a levegőt, míg az említett kézbe veszi a kezét. Ó takarodjon már el innen, a türelmem kezd elfogyni. – Az édesapja… - felhörrrenek,.. kis geci. – igazán nagylelkű volt. – honnan tudod, lehet nem, a csekket nem is láttad. Úgy mosolygok, mintha lottót nyertem volna. – remélem, hogy magával is tudok majd pár szót váltani az ügyünkben…- már nem is hallom, csak Damient látom, végig pillantok rajta, sötétkék ingem nyakán babrálok, türelmetlenül lekoppintok Bella asztalára, aki azonnal veszi a lapot és elkezdi leszerelni a férfit rólunk.
Élénk tűz ropog a tekintetem mélyén, ahogy Őt figyelem, csak Rá koncentrálok, csak legyünk kettesben már, hogy magamhoz öleljem, a számat az övére akarom szorítani, vajon megváltozott benne valami a távollét alatt? Mindig attól félek egyszer öntudatára ébred, megérti valósan mit tettem vele, a kölyök testével, a gyermek lelkével és kihátrál vagy rosszabbat tesz… nem ennél nem lenne rosszabb semmi sem. A kövérkés muki el sem engedi a kezét, Bella szinte feszegeti az ujjai közül Damienét. Közben az alapítványáról hadar, hogy milyen fontos, mennyi emberen segítenek. A pofátlan gecije.

Nincs jelentősége annak, hogy mi zajlik körülöttünk, mert valójában csak Ő és én vagyunk jelen, azzal, ahogy egymást látjuk, nézzük, isszuk be. Az arcát figyelem változásokat keresek rajta, olyan sok idő telt el. Nincs az a hatalom, hogy megint lemondjak róla három évre, ez is ritka rossz döntés volt, annak ellenére, hogy videó hívtuk egymást eleget, de az nem intim, nem privát, ki tudja ki és mikor lát bele.
Hallom, hogy Turner beszél, hogy Damien válaszolgat neki, de nem hallom, a szívem erősen ver, alig értek bármit… a fülembe gyűlik fel a vér, esküszöm meghülyülök. Nem is tudtam, hogy így hiányzott, hogy ez a végtelen kegyetlen honvágy nem helyhez köt, hanem hozzá. Részem, darabka belőlem, olyanra gyúrva, ahogy én szeretem. Hűséges, gyönyörű, odaadó, a szívét el tudom kérni, ha azt akarom tegye a markomba, ő beleteszi. Emlékszem még a hirtelen nyúló kamasztestére, az általa kiváltott gyönyörre, hogy sosem kérdezte meg helyes-e? Soha nem kételkedett bennem, a szeretetemben, a megkérdőjelezhetetlen hűségemben.
Muszáj koncentrálnom, hogy lélegezzek, de tele vele a levegő, felém csúszik a térben és én érzem őt magamnak simulni.
Nem tudok elvonatkoztatni a közelségtől, a tekintetéből, ahogy egymást nézzük abban benne van minden, amit csak ő és én érthetünk meg, mert a fiam, felneveltem zsenge korától, kibontakozott mellettem, felcseperedett, de mindig az enyém volt, elbirtokolhatatlanul örökké. Ölnék érte és őt is, ha másé lenne, nem adnám. Inkább ne legyen senkié, ha az enyém nem lesz már. Persze, legyen családja, legyen fiúja, nője, amit akar, míg a szíve értem dobog. Látom a bőrén, a nyakában a vastag érben az örül iramot.
Végre kicsomagolja magát Tunren kezéből, már a hangjától is borsódzik a hátam, kiráz a hideg, berántom a nyakam egy pillanatra, hogy aztán forrón lélegezzek. Megőrülök érte.
- Elmehetsz haza Bella, ha végeztél. – van még valami dolga. Mintha mondta volna. Végre Turner lecuppan az én gyönyörűségemről és Bella elterelgeti a lift felé, megremeg a szám, el sem köszönök.
Nézzük egymást, belefagyva a pillanatba, ő sem mozdul én sem. Nem mert nem vágyunk rá, hanem mert ez egy törékeny üvegpillanat, amit majd vissza akarok nézni, most csak ő van.
Végre… felsimul a mellkasomra, könnyed sóhajjal ölelem át, magamhoz szorítom, beszívom a valóságát, már nem csak egy kép, hiszen  a kezem fixet tapint, erőset, emberit, forrót. Olyan erősen szorítom meg, hogy hallom a ruhát gyűrődni rajta, a nyakába ejtem az arcom. Édesemnek, kicsimnek, drágámnak becézem suttogva.
Megkönnyebbülök, mert még imád, én meg még jobban ez nem is volt kérdés. A szívem nekiugrik örömében az övének, összeölelkeznek mentális síkon. Az én szépségem, végre, végre. Felmorranok, már majdnem nevetek. – Megyünk. – kisimulok az ölelésből és szemérmetlenül kézen fogva magammal viszem az irodámba, szabad kezemmel rávágom az ajtót a világra, úgy szigetel hangot, mint a hétszentség.
Sürgetve magam felé fordítom, a két kezembe veszem az arcát. – Soha többet ne hagyj magamra. – én küldtem el, de ne merje megint, pedig tudom, hogy menni fog. Hosszan szemlélem az arcát,  a hüvelykujjaim simogatják, szeme, szeme alja, a szemöldöke, a szája… a szája. Végig sem gondolom, de rárobbanok az ajkaira, nem tudom puhán csókolni, nem tudok kegyes lenni, nem megy, be akarom falni minden porcikáját. Az örömtől színes minták keringőznek a szemem előtt, a vérnyomásom szerintem halálos közelségbe száguld. Két kezem a derekára siet, onnan a hátára. Csókolom, minden vallomással teli a nyelvem átfúrom a szájba, enyém, én kis szépségem, gyere olvadj fel velem….

+18Édesem, hogy remegsz a kezeim között, én drága kicsikém, felemészt a vágy téged. Tudom és érzem, mert belőlem ugyanaz a forróság süt, ami felőle ömlik nekem.  karomba zárom, a tarkójára fogok, belehúzom a nyakamba, apró levegőket veszek, hogy beszívjam ismerős illatát, összerándul a bőr a testemen, kicsi lesz a saját lényem. Izgatottan szorítom magamhoz. Felzokog. Meghalok… annyira fáj, hogy sír, hogy majd beleszakadok, akkor is ha örömében teszi, mert én küldtem el, én okoztam neki ezt a hiányt. Remegő szavakkal becézem, nem is tudtam, hogy így tud hiányozni. Édesem…
Az irodámba vezetem, hogy magunkra csukjuk a világ ajtaját és újat teremtsünk magunknak idebent, amiben csak ő és én számítunk.
Hatalmas szemei szinte esdeklőn néznek, hogy engedjem már közelebb, máris ölelkezzünk össze, de nekem látnom kell az arcát, a kezembe akarom fogni, hogy megérintsem őt, tudjam milyen az érintése a bőrének, hogy lássam megváltozott-e? A szeméből nem olvadt ki az imádat tüze irányomba, a boldogság szíven rúg, mint egy csikó. Felugrik a vérnyomásom, boldogan és vidáman simítok végig az arcán, gyönyörűségem, te akit olyan korán tettem tönkre és örökös rabszolgává, te aki a testét és a lelkét adta nekem, az elején hogy pityeregtél, félve és fájva az ismeretlent, de a szépséges tested milyen hamar megszokott engem. Mekkora égbeszökő bűn, milyen embertelen gyalázat és én mennyire imádom minden egyes porcikáját érte.
Könnybe lábad a szeme, a szíve majd megszakad, ellágyul a tekintetem, ne sírj, csak ne sírj! - Nem, nem! - nem teszem, mindketten tudjuk, hogy megint el kell majd menni, hiszen az ő szava sokat ér, ahol én nem lehetek ott.
Lehunyt szemein simogatok végig, én életem megrontója és szépséges mindensége. A bőre ismerős az ujjaim alatta, a tenyeremben a csont, a füle mögötti kis puha rész, az ajka, amire rábukik a szám, már nem bírom tovább. A gyomrom merő görcs a várakozástól, Minden egyes alkalommal, amikor megcsókolom tudom, hogy a bűn lemoshatatlan rólunk, hogy én tettem őt szolga jellemmé, hogy olyan hű hozzám, elriasztani sem tudnám.
Nem tudom finoman csókolni, mert be akarok falni belőle  mindent, a sóhajait, a lélegzetét. A kezeim lecsúsznak az arcáról, a derekát simogatom, a hátát, miközben a nyelvemmel a szájába kutakodom és szívom át magamba, megőrjít a hiánya után ez a sokk most, hogy itt van és az enyém, még mindig ugyanúgy akar. Csókolom, míg kapunk levegőt, míg lihegve nem nyögök a szájába, köszöntöm a kezét a forró bőrömön. - Ejnye. - újból a szájára csókolok. - Szörnyen… - csók, előre indul a kezem gombolni kezdem a zakóját. - nagyon…- újabb csók és gomb. - elmondani nem…-  lepattanok a szájáról, hogy az állára csókoljak, onnan megint a szájára. - tudom mennyire… -  lebontom a zakót róla, végre az ingen keresztül átütő bőrét láthatom. Áttolom a vállain a ruhát, had hulljon a földre. - hiányoztál. - tartom, hogy össze ne essen nekem, hátratolom, hogy az ajtó is tartson rajta, már az ingen babrálnak az ujjaim, de  a vágy mohó, sürgető, egyszerűen érinteni akarom, kirángatom az ing betűrt alját a nadrágjából. - nem kéne… beszélgetésük is? - egy szavába kerül és keverek egy italt magunknak, és aztán… nem, inkább ne mondjon semmit, rácsókolok a szájára, onnan a nyakára bukok és a torkát veszem célba. Elhamvadok belülről, láva a vér a erekben.

+18Forró tűz mardossa a csontokból a velőt bennem, a mélyre rág és magával ránt. Vele egyesülni olyan, mint hazatérni. Csókkal lopom el ismerős ízét, beleolvad a nyelvembe egészen, fel az agyamig, minden kis porcikája az enyém, magamnak teremtettem ezt a szörnyet, ami most felzabál Ezt a kedves kis tüneményt, akinek már zsenge kölyökként azt tanítottam, hogy akkor teljes ha velem van, ha benne vagyok, most itt van előttem, minden izmával nekem dolgozik, semmi ellenkezés nincs benne, csak a mohó átadás Én édesem.
Gyors ütemben vetkőztetem, mert nem tudok várni, nem is akarok, őt akarom, bezabálni belőle, miden apró centit, amit fel tudok fedni. A nyakára esik a szám, megszívom a bőrt, nyomot hagyok, az ing anyaga alatt. Megjelölöm, de Damien az enyém, minden tekintetben.
Úgy nyalom a nyakát, fel a füléig, mintha az íze nem lenne elég intenzív, nekem belőle kell.... a vérét meginnám, ha ezzel közelebb kerülhetne hozzám.
Feléget az érintése, az izmaim alá rendeződnek, minden belső szervem felé tolakszik, hogy simogasson, érintsen mindenhol ez a kéz, ez mely a testemen nőtt felnőtt méretűvé, melynek minden kis súrlódása feléleszti bennem a ragadozó énem.
Megőrjít ez az akarás, itt tombol a szívem mélyén, megint a szájára lököm magam, hogy kicsókoljam a szavakat belőle, a lélegzetét, a múltját a jelenét, mindent, amit nekem ad magából és az a lénye egészen.
Kirántom az inget, gombolom, míg ő is az enyémet, össze akarok simulni vele, nem kímélem, mert reszkető ujjaim nem képesek ilyen finom kis játékra, kevéssé tépem, de a türelmem fogytán.
A bőröm szabaddá válik a keze, a szája alatt, a hajába túrok, felnyögök, belesóhajtok a szájának melegébe, nem tudok várni, lehetetlenség.
A csókom sietős, felfalós, szinte bezabálom a lényét, áttolom az inget a vállán, hogy a zakó mellett végezze, a két tenyerem végig fut az oldalán, a hátára terpesztek az ujjaimmal, magamhoz húzom, átfut a nyelvem a szájába. nekipréselem egészen az ajtónak.
A keze már az övemen, nem is én vagyok mohó. Belevigyorgok a csókba. - Soha. - hazudom őszintén, mert most nem tudom elhinni, hogy elküldöm magamtól 5 percre is, hiszen zúgva örömködik a vérem neki, a farkam már kőkemény, a csípőmmel lököm meg az övét, és viszonozom a mozdulatot, én is az övével babrálok, kioldom, a gombot letépem, sajnálatos, de a seggére akarok markolni.
Derékon ragadom, kipördítem az ajtóból, hogy hátrafelé toljam a csókokkal, a kezeimmel, a lábammal, a harapással, amit elhelyezek a vállán, nekitolom a kanapénak.
Nincs bajom a szőnyeggel, csak nem akarom, hogy az ajtóban dugjunk.
Nem hagyom leülni, én akarok, megint megforgatom, miközben elé ereszkedek végig csókolom a mellkasát, átfut a nyelvem a mellbimbóján. Forró levegőt lélegzek ki, elégek.
Látom, hogy változott, érzem. Elé ülök, durva mozdulattal húzom le a nadrágja cipzárját, a köldöke fölé harap a szám, már tolom is le  a nadrágot róla. A harapásom lecsúszik az alhasára onnan a csípőjére és letolom a nadrágot róla.
Tenyeremmel bebarangolom a lábait, a combokat, a lábszárát, a cipőjét segítem le a nadrággal együtt, az ajkam elveszik a hasán.

+18A tér és idő kiesik a tudáom mögül, mert nem marad semmi egyéb csak ő és én, ahogy a bőröm végre felforr az övére, ahogy a szíve nekifeszül a mellkasának és bennem veri a haragvóan gyors ütemet. Ajkammal a nyakán barangolok, nyomokat hagyok el, jelöléseket, melyeket a múltban szigorúan tilos volt, pedig már akkor is imádta és elkérte, de akkoriban is komoly börtönéveket kaptam volna érte. Most a kezem alá simul, beledorombol az érintéseimbe, a vérem ezre fokra izzik, már az csoda, hogy az ujjam végéből nem pattognak szikrák. Vagy lehet de.
A vállamról elcsúszik az ing, utána sem rebben a figyelmem, csak vele vagyok elfoglalva, hogy a kanapéhoz kormányozzam, nem mert úri seggem nem állja a szőnyeget, hanem, mert elé akarok ülni, belefalni a hasába, a köldökébe dugni a nyelvem és mi tarthat ettől vissza?
Elízlelem. Belezabálok a bőrébe, míg a nadrágot tolom le róla. Üdvözült mosollyal fogadom a vágya vérbő árulását nekiverődni az államnak. Na, de kérem.
Ismerős, megszokott mégis újszerű illata felrobban a fejemben. Kapkodom a levegőt, pedig nem vagyok rossz kondiban, de egy pillanatot nem akarok eltölteni anélkül, hogy a róla szívnám le az oxigént.
Mégsem érintem a számmal, nem mert tudom, hogy kiéhezett és nekem több kell, mint, hogy beledurranjon a torkomba. Csókokkal, harapásokkal hergelem lángoló bőrét, egy cipő valahol koppan, lejjebb marok a combjába a fogaimmal,  következő láb, még egy cipő és a zokni is megy, a másikon fennfelejtettem, sebaj.
A vádliján simítok végig, a csókjaim megint a hasán kutakodnak, a szikár izmokon, a lihegő légvételeken, míg az ujja a fejbőröm izgatják, de minden belőle felzaklat. Felpillantok, rázuhan a számra az övé, belenevetek a mohó csókba és hagyom magam hanyatt fektetni, Belekapaszkodok a seggébe, húzom magammal, pedig el kell engednem.
Már ketten siettetjük a nadrágom lehúzását, benne  akarok lenni máris késő lenne, emelem a seggem, hogy átcsússzon alatta a nadrág, méregetem őt, az ujjaim vissza-visszatérnek rá. Taposom le  a nadrágot, cipőt, csak ne legyen rajtam hiszen így is elégek. – Jézusom. Várj! – elnevetem magam, mint két tini úgy falunk egymásból, elhelyezkedek, azért sem fekszem le, inkább megtámasztom a hátam a kanapé hátulján és érte nyúlok, hogy a farkánál fogva az ölembe húzzam, simogatni akarom, csókolni.. felkészíteni magamnak.
Hagyom elhelyezkedni, de nem adok más lehetősége, mint, hogy a combomra csússzon, ráigazítok a vérrel teli húsra, kicsit megjáratom a csuklóm, mintegy gyakorlatképpen, már hívom is a számra az övét, míg a két tenyerem a hátán támaszt ki.