Drága Savannah!
Érdekes, hogy megkerestél. Az még érdekesebb, hogy éppen levélben. Nem vagyok azért olyan elérhetetlen, bár a tárgyalóteremben tényleg elég szigorú arcot tudok vágni. De még így is. És főleg azt nem értem, hogy miért vártál eddig? Én egész idő alatt ott voltam az otthonban. Nem olyan nehéz megtalálni.
Persze, lehet, hogy én vagyok a kicsinyes. Mert hát valahol hiányolom azt, hogy valaki emlékezzen arra, hogy mi volt a jelem az oviban. Vagy hogy tudja, mekkora zoknit hordok. Vagy akinek bemutathattam volna az első barátnőmet 13 évesen. Azóta persze volt egy pár másik. Meg egy pár pasas is, de én nem igazán tudtam őket bemutatni senkinek.
Szóval nevezz kicsinyesnek, de valahogy nem fér a fejembe a mai napig sem, hogy vajon hogy lehet az, hogy két gyerek még belefért, három meg már nem. Leginkább azért nem, mert én is ezen a pályán dolgozom. Igaz, én nem gyermekelhelyezési perekkel foglalkozom, hanem büntetőeljárásokkal. És nem szarral gurigázom.
De hát mihez kezdhetne egy srác, akire a kutya se kíváncsi? Mármint… jó, azért lett volna más lehetőségem is. Beállhattam volna a díler srácok mellé lótifutinak, hogy aztán kisstílű fűárus legyek felnőve. Szerintem kiegyezhetünk, hogy jobb az a verzió, ami végül megtörtént: hogy leültem inkább tanulni. Emiatt egyébként baromi sokat cikiztek. De olyan negyedik osztály környékén a fejembe vettem, hogy én márpedig többre viszem, mint a lepasszolt srácok zöme. Ezzel legalább magamnak bizonyíthattam, hogy nem vagyok értéktelen. Pedig elhiheted, annak éreztem magamat.
A jogi egyetemre nem olyan egyszerű bekerülni, ha nincs mögötted támogatás. Mert hát az ösztöndíjhoz marhára kell teperni. A legjobb jegyek, kismillió közösségi tevékenység. Én kosaraztam. Valahogy adta magát, mert a magam szolid 190 centijével majdnem helyből zsákolok. Meg egyébként is szeretek mozogni, még ha nem is én leszek a következő Michael Jordan. De ő is már golfozik inkább, amire engem akkor se tudnának rávenni, ha fizetnének érte.
Egyébként végül majdnem nem kerültem be. Várólistára tettek, én pedig már elengedtem magamban ezt az álmot, amikor jött a levél, hogy felszabadult egy hely és az enyém lehet, ha élni kívánok vele. Élni kívántam vele.
Itt ismertem meg az életem egyik legmeghatározóbb személyét. Theodore West. Felteszem, az ő neve sem ismeretlen neked. Piszkosul jó. Akkoriban egy kis szaros gólya voltam, ő meg már tanársegéd. De ő vált a fő motivációmmá akkoriban. Valójában még ma is az, de ezt neki inkább ne mondd. Így is elég nagy az arca. Meg a feje is.
Szóval mit szeretnél? Pénzre van szükséged? Nézd el nekem, ha nem vagyok valami optimista, de talán megérted, hogy ennyi év után nem ugrom a nyakadba. Egyébként is kilapulnál, ha megtenném.
Ölel öcséd,
Xavier