Várakozással teli nézek ki a repülőgép ablakán. Mehettem volna magán géppel is, ám most társaságra vágytam, hogy izgalmamat lefoglaljam valamivel. És mert szeretek emberek között lenni. Nem emberek között is. Szeretek társalogni, érdekel, mi történik velük bennük. Jó ideje nem voltam otthon, és az idő elteltével nem, hogy csökkent volna, de egyre inkább nőtt a vágy, hogy végre otthon lehessek.
Akartam is ezt az utat és nem is. Rengeteg új dolgot tanulhattam meg, ezt már indulás előtt is tudtam, és a gyógyítás szeretete számomra nem csak azért létezett, mert a képességem nagyon jó. Alapvetően szeretek új esélyt adni, lehetőséget, hogy akit meggyógyítok, esélyt kapjon arra, hogy újra olyan legyen, mint a baleset vagy a betegség előtt, vagy ha lehet, még jobb.
Ez a kettőség a mai napig végigkísért, s nem pótolta az, hogy rendszeresen és nagyon sűrűn kerestem az otthoniakat. Egészen más, mint személyesen a közelükben lenni. Ez ugyan nem az első külön utam volt tőle, de a leghosszabb. Akárhányszor elindultam, mielőtt még felszálltam volna a vonatra, beültem volna a kocsiba, felszálltam volna a gépre vagy hajóra, máris honvágyam volt az otthonom után.
Pedig nem tart bennünket össze vér szerinti kapcsolat. Ez azonban nem foglalkoztat. Akikhez megyek, a szívem legfontosabb helyében kaptak örök tagságot, azt pedig, hiába vagyok kedves és elfogadó, csak nekik van fenntartva.
Úgy volt, hogy Roberta is velem tart, neki azonban máshová szólt a munka. Orvos akart lenni, mióta az eszét tudja, s az egyetlen, ami zavart a kapcsolatunkban, hogy minduntalan rá akart beszélni, legyek én is orvos, s hagyjam az alternatív orvoslást. Csakhogy szeretem a főzetek készítését, szeretem azt, ahogy a világ ezen része felépül. Voltam vele gyakorlaton és hamar sokkos állapotba kerültem, így megismerhettem és egyben búcsút is vehettem attól a lehetőségtől. Szeretem, ha kedvesség és szeretet veszi körbe a sérültet, hogy megnyugodjon, hogy biztonságban érezhesse magát és csak a gyógyulásra figyelhessen.
Megint fogta a kezem, mint mindannyiszor, ha zaklatott voltam. Mintha mindig tudta volna, mikor van szükségem erre. Már éppen megérintettem volna a másik kezemmel a kezét, hogy megfoghassam, mikor döccenés riaszt fel. Megérkeztünk, éppen landolás közben vagyunk. Otthon! Az álom még velem volt, s az érintése is. Hamarosan személyesen is érezhetem, ahogy megfogja a kezem, s újfent rám nevet!
Csak menne már gyorsabban a kocsi!
Kezdőlap 
írta: 
Segítőkészségem sokszor megmentett másokat és talán néha engem is. Rendkívül alkalmazkodóképes vagyok, hiszen úgy vélem, mások kényelme a legfontosabb, nekem úgyis tökéletes, ha belül érzem kényelemben magam.
Nem tudok haragudni, igen, ez sokak szemében gyengeség, meg is mondták már és egyáltalán nem bánom. Haragudni valakire, nem éri meg. 
A szüleimről mára már nem sok emlékem maradt. Lysander jelenti számomra a családot, s mindazok, akikkel együtt van. Számomra ő a világ központja, hiába váltam felnőtté, nagyon fontos helyet tölt be az életemben és nem szeretném, ha onnan kikerülne.
Előszöris: úristenazégben. az arcod. Elém ne kerülj a játéktéren, mert megnyallak! Vagy ha ilyen dőre vagy, viseld a következményeket! Oké, fangörcs off.
