Az életem a feje tetején és hiába hittem két napja még, hogy túlléptem, a tegnap este bebizonyította, hogy egyáltalán nem.
Valahol mélyen mindig reménykedtem benne, hogy Avery visszatér az életembe, beismeri, hogy sosem hagyott abba szeretni és minden a helyére kerül, újból az övé lehetek és ugyan az a szerelem tölti majd meg a szívemet, amit az utolsó gimnazista évemben éreztem, de az élet más forgatókönyvet készített számunkra és most már azt kívánom, bárcsak soha többé nem láttam volna újból.
Mert amíg én reménykedtem, ő tovább lépett.
A testem még mindig fájva emlékeztet az Oliver-incidensre, a szemem száraz a sok sírástól, amivel a párnámat locsoltam meg a vacsora utáni estén, mégis fellépek, mert péntek van, és a színház megtelik az esti előadásra érkezőkkel. Modern darab, újragondolt Rómeó és Júliában éneklünk és kivételesen csak Rómeó Rózájaként vagyok jelen a színpadon; ironikus. Az egész fellépés alatt Averyn és az ő Júliáján pörgetem magam, hagyom, hogy hasadjon a szívem és mire leérünk a színpadról, egyáltalán nem szeretnék tovább menni a többiekkel bulizni úgy, ahogyan megszoktuk.
Nem tűnik fel az idő múlása és már több, mint fél órája ülhetek egyedül a sminkasztalomnál az öltözőben, amin két emberrel osztozom, amikor sikerül kizökkentenem magam a biztos mély depresszióba vezető útból. Égi jelként nézek a tükröm oldalára tűzött polaroidokra; van rólam és Nessáról egymáséhoz passzoló selyemruhában, Casről tiarában, szétnyílt ingben és pezsgősüveggel a kezében, a kedvenc Dracoimról, ahogyan az öltözőm kanapéján döglenek, egyikük pink öltönyben, a másik szintén pink boával a nyaka körül… még egy pár van, de nekem most ez a fontos és már emelem is a telefonomat, hogy írjak Pietronak.
„nem jossz ide a szinhazba?”
„a szuleim nincsenek itthon”
Valamint egy képet is kap rólam, miután előhalászom a fiók mélyéről a fehér porral töltött kis zacskót és ajkaim elé emelve lefotózom magam vele, csak hogy még nagyobb nyomatékot tegyek a mérlegnek arra a felére, ami arról szól, hogy dobja el, ami épp leköti, és hozzám jöjjön.
„a hatso kijaratnal varlak”
Még egy gyors üzenet, mielőtt flitteres, csillogó köpenyemre és a fehér bikinifelsőre, valamint az alsómra vett melegítőnadrágra még a fekete műszőrme kabátomat is felvenném, hogy teljes legyen a szett.
Kint várom az október éjszaka fagyos levegőjén és rágyújtok egy vékony, mentolos cigire, igazi nőies, alig füstöl valamennyire; a második szálat végzem ki éppen, a vörös téglafalon húzom végig a csikk végét, amikor megérkezik a várva várt társaságom és a szívemre telepedett szomorúság ellenére valamennyire felvillanyoz. Tudom, hogy az elkövetkező órákra kiűzhetem a fejemből Averyt.
- Pietro! – mosolyogva tárom ölelésre a karjaim és nyakába csimpaszkodva nyomok puszit az arcára, hosszan és szorosan kapaszkodok az ölelésbe, amire már annyira nagyon szükségem volt tegnap óta. Csak valaki öleljen magához, érezzem, hogy szeretnek. – Gyere, megfagyok – siklok távolabb tőle és már rójuk is a kihalt folyosót, lépteink, bármennyire is halkan mozgunk, most konganak az űrbe. – Rég láttalak – dobom le a kabátom a székem háttámlájára az öltözőmbe érve és újból kiszedem a kis mikuláscsomagot a fiókból, a magasba emelve fordulok a legkaotikusabb Draco felé. Eddig legalábbis a bizonyítékok alapján ő az.

Ó, hogy én mennyire odáig vagyok a sellőkért! Akárki is találta ki őket, köszönöm, Teremtő, vagy légy akárki, annyi...
- F@szom b@meg, toljál még belj... hellóóó! - ahogy hátrafordulok, mert egy ökörnek teljes erőből neki kellett döfnie valamit a hátamnak, így hátrafordulok. Ahww, másik kedvenc sellőm, hát most már teljesen kész vagyok! Át is vetem a karom a vállán, mert a kaján vigyor ott van azon a szépséges, gyönyörűséges képén, hogy direkt csinálta én meg beugrottam neki, ahh hát imádom!
A bor helyett tetemes koktélmennyiséget nyakaltunk már be és hát ugye nem bírják annyira, mint én. Rózsás arcocskájuk csak úgy csillog.
- Á, dögöljön meg mindenki – nyüsszentek, ahogy megszólal a tűzriasztó. - Nekem meg már mindegy, úgyis deglett vagyok... - kitántorogtatom két, eléggé illuminált táncpartnereim, és hát azt hiszem holnap lesz miről csámcsogni akárkiknek. De tehetek arról, hogy Tom olyan istenien csókol, hogy nem akartam róla lecuppanni? A limuzin majd hazaviszi őket én tántorghatnék görcsben fetrengek, vagyis dülöngélek, ami nem igaz, csak támasztom az oszlopot. Sajnos ez a pia nem volt annyira erős, hogy ne legyek józan fél óra múlva. Kár. Elbírnám reggelig.
Eltart egy ideig, mire rájövök, hogy a s@ggem rezeg. Márpedig nem hívnak, hanem..
Megnézve az üzenetet, elvigyorodom.
„Nem.” elküldöm, mocskos vagyok, tudom. Majd várok egy kicsit.
„Repülök” vigyorodom el, majd máris küldöm a következőt.
„Ki a sz@rt érdekel?” hiszen felnőttek vagyunk, vagymi...
Aztán rájövök, hogy képet is küldött, megnézem.
„Nemjónemjó, nem elég hosszú a nyelved és elég fehér. Muti csak szépen, akkor megyek”
De addigra már elég groteszk módon, felrántom a karom, hogy egy taxit kérjek. Elég meglepetten nézek, hogy a limuzinom gördül mellém, a sofőr kipattan belőle, s kérdőjelbe vont szemöldökömre kinyitotta az ajtót. Tök üres.
Gyanakvóan kérdő és értetlen pillantással, arccal nézek rá, ő meg nyugogdtan vissza, majd a szemközti házra mutat.
Féktelen röhögésbe kezdek. Persze, a szemközti háztömbben laknak....
Visszadugom a hátsó zsebbe a telefonom és éppen akkor zizzen megint, amikor leülök, fel is pattan a hátsóm, kikapom belőle a mobilom.
- Mivan?! - nézem az üzenetet, vigyorral
„Elölről szeretem, béjb”
Azért bemondom a helyet és a hátsó bejáratot. Mire kikanyarodunk a főbb útra, addig a nénók is befutnak kék fényükkel. De hogy füstszagot nem éreztem, úgy haljak.
- Nixieee! - Szinte kiborulok a limóból, pedig már sajnos közben kijózanodtam. A cipőfűzőm szeretett bele a huzatot feszítő tartóba és rácsavarodott.
Rántok egyet a lábamon, mire elszakad a madzag. Naazért.
- Számtalan módon felmelegíthetlek – vigyorgok rá. Ha átölelném, hogy melegítsem, szerintem a tajgát is melegebbnek érezné perpillanat. Vagy a tundrát? Franc, hogy mindig keverem, melyik van a hol... Közben kivettem három üveg piát, ütősek mint állat, remélem Nixie rákészült, hogy erre pia, egyenlő a második csókolommal.
- Meert, nem hívsz? - Koppantom az asztalra a három üveget, majd egyet felemelve, vigyorgok.
- Nekem is van. Készítsünk limonádét!
Azzal elindulok a hangmasina felé, és egy igazán talpalávaló, örökvidám és önfeledt számot tolok be s csavarom úgy fel, hogy dumálni még lehessen.
Táncolva közeledek felé, lecsavarva a kupakot, kikotrok két, pohárnak csúfolható poharat (pandás matricás és egy kerámia disznófejeset) és töltök bele a piából.
- Aaaa szabadságra! - Mert van egy olyan sejtésem, hogy ez egy olyan búfelejtő túra lesz, hogy két napig egy irányba forgunk. Vagy két holdba.
Találok egy koronát és a fejemre tolom, persze a töménytelen göndörség benyeli a fejemen.
Túrok egy másik koronát, azt pedig a fejére teszem. Méricskélem.
- Szerintem fordítva - kitépem a gyapjúból a fejemről és kicserélem a koronákat. - Így már jobban tetszel.

Első válaszára hagyom a telefonom alját koppanni az asztalon, glittertől csillogó szemem a plafonra emelem és hosszan, prüszkölve eresztem ki a levegőt. Füstbe ment… a telefon újból rezeg és elkínzottan, de megkönnyebbülve nevetek fel, mert az elkeseredettség aljára huppantam éppen az előbb és ha mégis jön, akkor nem veszett el minden.
„gyere es megnezed szemelyesen”
Félő, hogy ha nincs konkrét cél elé libegtetve, útközben még kettő dolgot talál, ami elvonja a fő küldetéséről a figyelmet, márpedig jelenleg mindennél fontosabb, hogy eljusson hozzám. Mindenek felett van szükségem a káoszra, ami Pietro, mert bár az Oliveres eset után jól jött Castiel testvéri szeretete és a terápiás beszélgetések a múltban Floval Averyről, ez a seb most túl friss és egy nagy, pink sebtapaszra van szükségem. Az ápolás majd jöhet később, most csak tűnjön el, ne is lássam.
Mosolyogva forgatom a szemem az újabb üzenetére és miután megbizonyosodok a tükörben, hogy az oldalamat fedő zúzódásokat még mindig takarja a több réteg smink, amivel lekentem ahhoz, hogy egyáltalán színpadra tudjak lépni ebben a keveset takaró jelmezemben, kivonulok, hogy egymás után szívjam a cigiket, míg meg nem érkezik a ma éjjeli sztorim másik főszereplője.
Felvont szemöldökkel figyelem, hogyan törli fel majdnem a betont kiszálláskor és bár nevetni még nincs kedvem, azért széles mosolyra húzódik a szám a konfliktuskezelő láblendítésére. Igen, erre van most szükségem.
- Akkor készítsd magad, bevetheted az összest – kacsintok és igyekszek mielőbb beleengedni magam a könnyed hangulatba, amit ő hozott magával ahelyett, hogy tovább tépném magam a nyomorúságomon. Azon, hogy Averynek van valakije. Komoly.
- Nem hívlak? – kérdezek vissza játszott felháborodással, de arcomon már átvette a magányos szenvedés grimaszát egy széles vigyor, az üvegek és Pietro látványának a kombója. Minden rendben lesz, talán még túlzottan is rendben, de mit számít? – Kikérem magamnak, egyáltalán el vagyok mentve a mobilodba? – csipkedem meg szavaimmal, aztán figyelem, hogyan robban be és kezdi igazán otthon érezni magát az öltözőben. A kis zacskót egyelőre hanyagul az asztalomra dobom és a pandás poharat fogadom el tőle, mert az műanyag; a kerámiának széttörésére túl erős késztetést érzek jelenleg.
- Ámen! – emelem meg a magasba a poharam hálás mosollyal, majd nagy kortyokkal esek a tiszta piának, hiába marja a torkom és égeti a tegnapi vacsora óta üresen kongó gyomrom. Ott hagytam az étvágyam az asztalnál. Eljegyzés? Komolyan?
Míg ő felfedezi a szobát, én újratöltöm a poharamat, de a második kört óvatosabban kortyolom, az asztalomnak dőlve figyelem és vigyorgok, amikor megkoronáz.
- Na? – vonogatom várakozóan a szemem a hosszas mustrálásra, aztán újabb vigyorral fogadom az új koronámat és igazítom meg az ő fején a nagyobbikat, magasba nyújtott karokkal leküzdve azt a jó tizenöt centit. – Mi az, hogy így már jobban tetszek? Csak a koronámért szeretsz, valld be! – játszott felháborodással szegezem neki, majd megkerülve őt kezdem végiglapozni a felaggatott jelmezeket, míg rá nem találok az igazi, piros, fehér prémes köpenyre, valamint a hosszú „arany” botra, ami még jár a koronához.
Újabb lábujjhegyre állás következik, hogy át tudjam dobni a vállán az első áldozatát, hiszen valami megmagyarázhatatlan erő azt suttogja, az egész állványt fel fogja ma éjjel próbálni, összecsatolom a műköves csatot a nyakán és megveregetem a mellkasát.
- Minek a királya vagy? – kiabálom túl a zenét és a királyi jogarral a kezemben hátrálok tőle, másik kezembe a poharamat veszem és miközben nagyon kortyolok, kinyújtom a kiegészítőt tartó karom és végével mellkason bököm.

Nagyra nyílik a szemem a válaszra.
„Naaaah, most akarom!”  ez a meghívó, nem? Akkor mindent bele! Csak húzom a fejét, hiszen már eldöntöttem, kapok az alkalmon.
- Nahát, ki sem röhögsz... cica elszaladt vele? - de azért vigyorgok. Marhára nem zavar, ha kiröhögnek, a botlások is hozzám tartoznak, ettől vagyok én, én. Bezzeg apám, wáhá! Miszter Tökéletes. Kapott már pár ilyen pólót, meg fotókat arról, mikor kinyitotta az ajándékaimat...
- Szavadon foglak – vonogatom a szemöldköm. - S majd kiválasztod, mit szeretnél és milyen sorrendben – állok mellé s kezdek búgni. Igaz, messze vagyok én még a szirénektől. És egyáltalán nem azért teszem, hogy elcsavarjam perpill a fejét. Egészen máson töröm a fejem, méghozzá egy másfajta mókán.
- Nem – vágok egy szívhez szóló, szomorú, kölyökkutya képet, majd elvigyorodom. Ha nem hív, nem hív. Egyik legnagyobb titkom, hogy seeeenkinél semmi erőltetés. Kivéve, amikor úgy döntök, tojok magasról a másik érdekét illetően. Mert van, hogy tudom, buliznia kell csak, és máris job blesz. Na, akkor aztán mondhat nemet! A kanapéjára is beköltözök egy egész zenekar táncosfiú/lány kombóval! Ha lefolynak róla, akkor is!
- Különben nem vettem volna fel? - adom a hülyét. Nem veszek fel hívást, ha nem ismerem. - A noteszem meg itt van – kocogtatom meg a gyapjat a fejemen.
Marad a disznófejes szépség, s ugyan hol zavar?Lehet abból is inni és sokkal jobb, mint üvegből. Érezni akarom a pia illatát, ahogy kortyolok belőle. Be is dobom az első adagot, s máris töltök még egyet, mind a kettőnknek.
A zenére ritmusra mozgok, ez a mindenem, otthon is üvölt, mert jár és kell és akarom. Korona! Apám legnagyobb vicce az életében. Sose fogja megkapni a koronát. Ha kell, én akadályozom meg, de nem lesz az övé sose. Én meg sosem vágytam rá, tisztában vagyok a határaimmal és a saját igényeimmel. Az pedig a szabadsááááág! Minden téren!
Jelentőségteljesen emelem fel a koronát, mert hát egy korona az fontos! Az ágaskodására berogyasztom a térdemet, hogy meg tudja igazítani a koronát. Mert a királyon egy csálé korona az botrány!
- Neem – teszek úgy, mint egy divattervező. - Ez a korona adja ki benned rejllő, csodás szépségedet. Méltó hozzád. A másik – legyintek, újfent divattervezősen.
Megiszom a második töltés felét, miközben megfordulok, ahogy elhalad mellettem.
Ahogy felcsatolja a köpenyt, önelégülten széttárom a kezeim.
- Naa, hogy festek? Várjál, várjál... - meglátok egy gyönyörű, királykék anyagot, s becsippentve a tömegve, kihúzom, majd leveszem. Jól sejtettem, már a válla mutatta, hogy egy palást. Ráterítem s mivel nincs kapocs, ezért fogok egy katicabogaras hajtűt és azzal fogom neki össze. Szexin, mert az egész azt kívánja.
- Minek? Pietro Birodalmának! - vigyorgom, majd felé emelem a disznófejes poharam és felhatjom a másik felét. - Zenyém! - veszem el a jogart, vagy legyen bármi is és feszítek vele egyet.
- És te? Minek vagy a királynője?
Közben eszembe jut valami, pontosabban a válaszára.
- Ú, fotót! - kapom elő a mobilom, s mellé állok, jól kitartva a mobilt, készítek selfieket, hát persze, hogy kell egy feszítős, kell egy csücsörítős és kell egy simulós is!

Úgy döntök, a következő üzenetét már ignorálom, hiszen ha kíváncsi, úgy is jön; ha velem akar lealjasodni, úgy is jön, márpedig miért ne akarna?
Szélesedik a mosolyom egy vigyorrá a számonkérésére, és bár még mindig nem teljesen őszinte, azt mondják, hogy ha sokat mosolyogsz, előbb-utóbb felszabadítja a dopaminokat és átvered az agyadat egy mű-boldogságba. Olyan, mint a műfenyők karácsonykor, nem az igazi, illatos, de a semminél jobb.
- Ez nehéz, annyi lehetőség, olyan kevés idő – sóhajtok, rájátszok a döntés súlyára, hiszen pontosan tudom már most, hogy mit szeretnék. Pályázok a kezében szorongatott alkoholra, az öltözőmben ránk váró varázsporra, a végtelen hülyeségére, a testére, és a legboldogabbá az tenne, ha valami furfanggal rá tudnám venni, hogy belém mélyessze azokat a hegyes kis fogait. Mi töltené ki jobban az űrt a mellkasomban, a frisset, a szívem maradékának a helyét, amit Avery nemrég kapart ki, mint a mérgük?
Kérlek, Pietro, legyél partner mindenben.
- Mikor váltam ennyire kegyetlenné, hogy pont téged ne keresselek? – szeretném drámaian előadni, de az arcát látva belenevetek. Nem tudom, mi van benne, amitől az ember a puszta jelenlététől spiccesnek érzi magát, de az aurája, az, hogy méterekkel a föld felett ugrál rózsaszín, meg diszkógömbszerű felhőkön, ragadós.
- Igazad van, megtisztelsz – figyelem, hogyan tölt és iszok, gyorsan sokat, ahogyan aludnia kellene az embernek, regenerálódnia, talán lassan megkezdeni a létfontosságú szervem visszanövesztését. Mi van akkor, ha a mellkasomban örökre ott fog tátogni ez a lyuk, feketén?
Meg sem fordult a fejemben, mennyire fogja értékelni a jelmezeket, a koronákat és miegyebeket, lelkesen igazítom be göndör fürtjei köré a királyi koronát és nevetek a komoly véleményén a hozzám illő és nem illő koronákról. Pont ez kell most, szakítson ki a komor valóságból és addig tolja lefelé a hülyeséget a torkomon, amíg egy depresszív gondolatom sem fér el tőle.
Széles mosollyal figyelem, ahogyan előhalássza a kék palástot, mielőtt rám adná, gyorsan lehúzom a poharam tartalmát én is, hogy tartsuk a lépést; még akkor is, ha engem évszázadokkal előbb üt meg, mint őt. Kihúzom magam és figyelem, hogyan bűvészkedik a csattal, aztán a polaroidokkal körbeölelt sminkasztalom tükrében nézem meg magunkat, lendülök, hogy lebbenjen mögöttem a kék bársonyanyag.
Egyetértően bólogatok, mikor elárulja, mi felett uralkodik arany koronájában, csodás palástjával és disznóbögréjével, a kérdésére hümmögök, forgok a tükör előtt és a saját arcomat nézem. Megtörtek.
- Az összetört szíveké – mosolyodok el fancsalian. Először az enyémet törték össze, azóta pedig én töröm másokat sorra, hiszen egyszerűbb a nevető harmadikként belerondítani mások kapcsolatába, elszeretni más párját, és amint szerelmet vallanak, dobbantani. Egyszerűbb, de talán most döntött úgy a karma, hogy elég ebből és vágott pofán Averyvel apám lakásán, meg a hírrel, hogy menyasszonya van. Menyasszonya.
Nagyot nyelek, aztán mosolyt erőltetve magamra töltöm újra a poharainkat, lendületesen hagyom a tiszta alkohol bugyogni kifelé az üvegből, befelé a poharunkba, aztán az asztalra csapom az üveget, lendületesebben, mint terveztem.
- Fotóóót – nyújtom el és lógok a nyakában, pózolok mellette komolyan, mint egy igazi királynő, csücsörítve, puszit nyomok az arcára, beintünk a tükörképünknek, minden eddig kitalált pózt bevetünk, míg bele nem szédülünk, bele nem fárad a telefont tartó karja.
- Gyere – koccintom újra egymáséhoz az asztalon pihenő poharunkat, majd a felét kiiszom, aztán a táncra ringatva a csípőm hátrálok a kanapé felé, mindkét kezébe kapaszkodva húzom magammal és a cipőmet lerúgva, vállába kapaszkodva lépek fel a kanapéra, hogy egy magasak legyünk és ne felhőkarcolóként tekintsek fel rá. Miért nyúlik az összes férfi az életemben ennyire az égbe?
A kanapén táncolok tovább, neki, vele, míg meg nem unom a számok pörgését; az egyik párnáért nyúlok és mosolyogva a mellkasához vágom, aztán leugrok a kanapéról és a többi üvegért nyúlok.
- Csináljunk belőlük koktélt? – kérdezem, de közben már nyitogatom a kupakokat, hogy egybe öntve valami szörnyűséget kreáljunk.

- Ahh, ne mondd, hogy nincs legjobbad, hogy kiválaszd – nézek rá úgy, mintha ahh, jaj nemáár! Majd kacsintok egyet rá.
Úhhh, hát eléggé kivan, de hát ezért hívott, erre mindig nagyszerű vagyok és jól is csinálom. Felrázom, kiszívom és jól megkavarom. Vagy valami hasonló a sorrend meg ahogy jön.
- Kegyetlenné? Hol mondtam én ilyet? - teszem megbántottam a mellkasomra ujjaim hegyét és leszegem állam, mint akit megbántottak. - Honnan  tudjam, éppen kivel huncutkodtál, hogy eldugtad a telefonszámom, mert gyöööönyörűűűűségben volt részed? - engedem le a két karom, mint amikor valakit átkarolva, éppen hátsón markolni szándékozok. Pont nem zavar, ha nem keresnek, jót tudok szórakozni bárkivel is, hiszen közönség mindig akad rá és vevő is. De azokkal a legjobb jól éreznem magam, akiket bírok is és ráadásul nem csak elvisel, hanem még igényli is az összes baromságot, amit nyújtok a számára.
Amikor le akarja engedni a poharat tudom még, hogy van benne, így megfogom alulról és feljebb döccentem az alját.
- Nem-nem, fenékig édes, fenékig.
Enged, enged és ezt akarom. Dobja ki az ablakon mindazt a szarságot, ami szerinte körbeveszi. A világ csak szeretné, hogy szarul érezzük magunkat, mert akkor elégedett lehet: neked is szar kisöcsém! Háhá, hol élsz te, világ? Ki nem szarja le a rosszmájúságod? Vidámsággal lehet szépen kinyírni téged!
A disznófejes bögrében az a jó, ha akarom, sem vagyok képtelen kiborítani a tartalmát. Nem, mintha akarnék benne hagyni bármit is. Ha alkoholról van szó.
- Mmm, egészen királynői – mutatok a légies köpenylobogtatásra, amit a tükörben magunkat nézve tesz. - Olyan... Nixie királynős – emelem fel a fejem s engedem el a királyi legyintést a levegőbe, fel, majd a tükörbe sandítva nézem magunkat.
Kortyolás közben jön a válasza, belehümmögök a piába, felemelem a másik kezem.
- Ó, ugyan, a te szívecskédet képtelenség összetörni. Sziklaszilárd – teszem ökölbe a kezem. - Meg sem érdemel téged, ha úgy gondolja... - kinyitom a kezeim, kicsit oldalra fordulok. - kár is szót vesztegetni rá. - elhessegetem a levegőbe.
- Mmm – elfogyott az italom a bögréből, belemutatok, majd nyújtom felé a sajátom, hogy még, kérek.
Felemelem a bögrét, s mivel két kezem van, de szeretnék istenem, egy harmadikat! Hogy a pia sosem fér fel így a képre, ha fotózok... pedig nagy haver ám a jókedvben!
Felé tartom a fejem és olyan arcokat vágok, amiket nem szégyellek. Nem is szoktam szégyellni, szóval mindent bele, hajrá!
- Óóó! - kitárom karjaim, felé nyúlva, miután az újabb adagot lehajtottam. Fel.
Derekára fogok, ahogy látom, fel akar rá ugrani és szinte felrepítem a tetejére, hogy nagyjából egymagasak legyünk, ha ez a kívánsága. Táncolok már vele közben is, s majd a kanapén hagyva, végigtáncoljuk az összeset, felkapom a derekánál fogva, hogy áthuppanhasson a következőre és ott ropjuk tovább. Időnként töltök neki és magamnak is, mert kell a folyadékot pótolni.
A párna elér, megfogom és a vállának vágom, mert hiába vagyok óvatos, azért erő van bennem, fajtámnál fogva, amit senki sem nézne ki. Vigyorgok közben.
- Koktélt? - huppanok le mellé az asztalhoz könyökölve, majd úgy teszek elé, amiből érdemes, majd kiszúrom a zacsit.
- Ó, hoztál cukrot a limonádéhoz, ha jól látom... - két ujjam közé csippentem és megforgatom, majd kinyitom.
- Ááááh és micsoda finomsáááág! - belenyúlok a vékony ujjammal, majd megízlelem. - Ú, ez nagyon minőségi cukor – nézek rá, majd felé tartom a zacsit.