Let me in, please

Blaze & Merilda

Tudod nehéz megfogalmazni milyen érzések kavarognak bennem, amikor egy vadidegen, lehetetlenül hideg lépcsőn ülve térek magamhoz. Zihálásom szabálytalanul tör elő belőlem, a saját bőrömből párolgó parfüm illata ismeretlenül és bódítón édes. Én sosem használnék ilyet. Mint valami fülledt, latin éjszaka lenyomata. Hajam kiengedve, az éjszaka megannyi szennyétől terhesen terül a vállamra. A méregzöld selyemruha helyenként felhasadva és pofátlanul sokat mutat a lábamból. Körmeim élénkzöldre lakkozva, az arcomon érzem az elmosódott smink nyomait. Nem tudom merre lehetek, azt sem, hogy miként kerültem ide. Utolsó emlékképem, hogy Mr Willis irodájába lépve látom, hogy a férfi torz mosollyal húzza be a kávébarna szaténfüggönyt, és amikor hátrafordul önelégült, birtokló hiéna pillantása másodpercek alatt nem csak a ruháimtól, hanem az ellenállásomtól is megszabadít. Szólni próbálnék, de mutatóujja határozottan siklik az ajkaimra, majd táncolva dugja be az egyik ujjpercét.Belekapaszkodik, mint a karvaly, és nem ereszti el. Lehelete a nyakamon csapódik percekkel később, én pedig ahogyan korábban sem, úgy most sem tiltakozom. Akkor hamarabb vége lesz.
Fogalmam sincs hogy jutottam haza, elmosódott a jelen azon szelete ahogy később az órák is, végül az éjszaka a teljes homályba veszett.
Athé….
A gondolat éles jégként marja át a koponyám, és csak remélni merem, hogy nem tettem semmi olyasmi, amit nem szabad. Bár azt hiszem Athé véleménye ebben a kérdésben mindig más lenne. Nem érintkezünk, az ő gondolatai és érzései rejtve vannak előlem, már ha vannak neki, ellenben számára nyitott könyv vagyok. Mintha a lelkem egyirányú átjáról lenne, amelyen át csak ő tud közlekedni, én tehetetlenül hagyom csupán.
Felemelem a fejem, és lassan, kicsit talán félve emelem tekintetem a csillagtalan égbolt felé. A város bűnös szennye tekereg odafent. Legyen bármily békés az együttélés, a gonosz nem szunnyad, az emberi szív fertője mindig itt fut végig az utcán az éjjeli széllel. A hold félbevágva pislog az égen, matt fénye lassan elrejtőzik egy esőfelhő mögött. Sár és fém illat van, valószínű megint esni fog majd. Távoli forgalom zaja olvad össze a morajló világ hangjával, érthetetlen párbeszédek közül mégis felharsan egy közeli, nagyon is érthető kiáltás.
- Keressétek, nem lehet messze! Abban a zöld selyemben nem juthatott messzire!
Riadtan kerekednek el a szemeim, a levegő bennreked, és megszeppent vadként fülelek, tekintetem még egyszer végigsiklik a zöld selyemruhámon. Felkapom a fejem, és minden irányba körbenézek. Valahonnan zsíros hagymaszag csapja meg az orrom, és elkap a hányinger. Két házzal odébb lágy fény szökik ki a drótozott üveg ablakon. Egy pékségben beindult az élet. Egy hátsó udvaron vagyok, ami közrefog pár üzletet, néhány lakóházat, meg egy pékséget. Valószínű az egyik hátsó kijáratának lépcsőjén ücsörgöm éppen, minden bizonnyal elég groteszk és nevetséges látvány lennék annak aki látna.
Hirtelen ötlettől vezérelve húzom le a lábaimról a magassarkú cipőt, fogom a jobbomba, és úgy mezítláb lépek a hideg aszfaltra. Mindegy, csak könnyebb legyen menekülni, a jóég tudja, hogy hova és merre. Tulajdonképpen még azt sem tudom ki vagy kik elől menekülök, egy hang volt csupán, mely mögött duruzsoltak még továbbiak. Legalább öten lehetnek, és engem üldöznek. Bárcsak tudnám, hogy miért.Időm azonban ezen most nincs gondolkodni, mert éppen csak lebben a ruha az utcai kandelláber fényében, azok, akik utol akarnak érni már messziről észrevesznek.
- Ott van! Menj utána! Menj már utána, hát kérvényt nyújtsak be? Nehogymár egy szöszi lerázzon bennünket!- mélyen zendülő, morózus hang, mint egy tárna mélyéről életre kelt visszhang, az elhagyatott csilléken koppanva.
Szaporábban szedem a lábaimat, és a következő sarkon élesen fordulok, és bevetem magam jó néhány négy emeletes, első ránézésre penthouse-nak tűnő épület közé. Egyik vagy másik ablakból vaksi fények pislognak, ám hiába próbálkozom, az összes kapu zárva van. Aztán meglátom, valahol kettővel távolabb, hogy az egyiknél lassan húzza vissza a mágnes az ajtót, és annyira még nyitva van, hogy ha elég gyors vagyok, akkor elérem.Ujjam veszett mohósággal dugom be, és kapom el az utolsó pillanatban, hogy aztán csíkhal módjára besurranjak, és amíg a világítás el nem alszik, a postaládák alá kuporodjak. Üldözőim vaskos léptekkel futnak tovább, és az előbbi mély hang gazdája megint megszólal.
- Ezt nem hiszem el! Te nézd meg a másik oldalon, mi itt megyünk végig házról házra.- nekik biztosan megvan a módszerük a bejutásra, így aztán gyorsan kell cselekednem és kitalálnom valamit.Óvatosan állok fel, fél szemmel még kifelé sandítva, de óvatosan, szinte csak osonva lépkedek fel az ötfokos lépcsőn, majd újabb emeletet mászok, a biztonság kedvéért, és az elsőn találom magam. Balra és jobbra is mehetnék, én pedig a jobb oldalt választom. Inkább csak megérzés, vagy van valami különleges oka? Nem tudom. Mintha friss, hívogató tavaszi rét illatát érezném….lehet csak valami, időközönként befújó légfrissítő illata zavar össze?Minden ajtó látszólag egyforma. Túl sok időm nincs válogatni, és őszintén szólva csak remélni merem, hogy bárhova is kopogtatok be nem hívják rám a rendőrséget, még inkább nem fognak teljesen bolondnak nézni. Van pénzem is, irataim, nem vagyok tolvaj. A táskámból közben reszkető kézzel előveszem mind a pénzt, mind az irataimat, és az utolsó előtti ajtón, a folyosó végén, távol a lépcsőtől bekopogok. Félve, kicsit talán tartva attól, hogy a másik oldalon nem fogják kinyitni és kopogtathatok máshol. Csend. Újabb ezúttal kicsit erőteljesebb, kétségbeesett, tenyérrel dörömbölés az ajtón. Nem nyitják ki, pedig hallom a túloldalon a motoszkálást. Valaki, vagy valakik vannak itthon.
- Kérem szépen….- nyöszörgöm halkan, miközben ijedten nézek a lépcső irányába, ahonnan én is feljöttem. Üldözőim merre lehetnek? Hanyadik lépcsőházat ellenőrzik? Mert az talán nem jut eszükbe, hogy egy lakásban is elrejtőzhetek. Még mindig annyira nevetséges, hogy fogalmam sincs miért menekülök.
- Könyörgöm, engedjen be….kérem!- arcom az ajtó lapjára simul, lemondón hajtom fejem az ott maradó nyitott tenyerem mellé. Kétségbe vagyok esve, de leginkább bizonytalan és riadt.
Kezdem feladni, hogy be fognak engedni, mikor végül hallok valamit. Mintha egy ajtózáró lánc csörrenne. Hátrébb húzódom, és kíváncsian még majdhogynem a levegőt is visszatartva várok és reménykedem.
Mikor kinyílik lassan, szinte csak résnyire az ajtó, bentről arany és barna fények ömlenek ki lágyan, előtte egy alak félmeztelenül az ajtónyílásban és kíváncsian néz végig rajtam.
- Én csak….segítsen kérem….üldöznek...én...nem akarok semmit, csak elrejtőzni. Van pénzem is.- nyújtom felé a kezemben tartott, gyűrögetett bankókat.Tudom, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek, jelen pillanatban azonban nincs más lehetőségem.

Blaze & Merilda

Néha nem a félelem győz le bennünket, hanem a bizonytalanság. A várakozás percei, amikor nem tudjuk, hogy akitől segítséget várunk, vajon hajlandó lesz áldozatot hozni értünk. Áldozni az idejéből, vagy az események kiszolgáltatott résztvevőiként sodródunk majd tovább.
Annyira szerettem volna visszaemlékezni, legalább részletekben, hogy merre járhattam az éjjel, mi történt velem, és legfőképpen kik és miért üldöznek, de képtelen voltam bármit is felidézni. Mintha az agyam egy apró szegletét Athé bilincsbe verte volna, és most a háttérben konok eleganciával húzza maszatos vigyorra a száját. Remekül derül a nyomoromon.
A folyosó kongó üressége, a falakon függő lámpák lusta, örvénylőn ezüst fénye árnyékként úszik szét a lábaim alatt. A puha szőnyeg, a helyből áradó kellemes atmoszféra azonban még mindig nem tudja elnyomni a bennem tomboló rettegést, melyet a kiszámíthatatlanul érkező percek vonszolnak magukkal. Mi lesz ha sem ezen az ajtón, sem a másikon nem kapok bebocsátást, Mi lesz ha egyetlen ajtó mögött sem hallják meg, vagy egyszerűen nem kíváncsiak a könyörgésemre?
Apró labdává zsugorodik a gyomrom, amikor az ajtó mögött végre halk, neszező lépteket hallok. Megmoccanni is csak félve teszem meg, kezeimet elhúzom, és magam mellett óvatosan leeresztem, a másikban még mindig olyan veszettül szorongatom az egyre gyűröttebb dollárokat.
Meglepett, láthatóan az első másodpercekben a bizonytalanságot rutinosan odébb seprő arc. Némi pőresége, inkább a kései órának tudható be, meg annak, hogy minden bizonnyal felébresztettem. Időm nincs azonban udvariasnak lenni, hiszen minden másodperc számít. Szótlan ajkakkal, kérdő vagy inkább kíváncsi pillantásokkal néz végig rajtam. Látom, hogy egy ideig talán még elmélázik azon, hogy mit tegyen, de végül rám néz és egy óvatos lépéssel hátrébb lép, jelezve, hogy lépjek be nyugodtan.
Kicsit talán bizonytalanul húzom be vállaim közé a fejem, és mint riadt, de sérült jószág, akinek nem marad más lehetősége, mint megbízni abban, akitől ő maga kért segítséget, belépek a lakásába. Itt sokkal erősebben érzem azt az illatot, amely szinte vonzott magához a lépcsőházból a folyosóra érve. Mint az ébredező tavaszi mező. Zsálya, kankalin, apró macskafarok, piciny rózsaszín tátikák. Frissen kaszált fű, és a nap érlelő napsugaraiban hagyott kalászok. Pár lépést teszek, de még mindig nem merek felengedni. Ujjaimat az irataimmal, meg a még mindig ott szorongatott bankókkal együtt fűzöm össze magam előtt. Másik kezemben a cipőmet hintáztatom. Aztán hirtelen megtorpanok. Odabent hihetetlen tisztaság és rend, én meg itt állok mezítláb, az utca mocskában gázoltam, mégsem mehetek beljebb. Már a puszta jelenlétem ebben a különösnek ható illatos nyugalomban szentségtörés. A fejem forgatom, nem merek ránézni, tudom, hogy színt kellene vallanom, de egyelőre még magam sem tudom, hogy mit mondjak, ami nem csak neki, de nekem is hihető. Az igazat szeretném, de vajon elhinné? Aztán megszólal. A hangja pontosan beleillik az egész lakásban érezhető természetes nyugalomba. Mély, mégis könnyed. Talán az Operában hallottam utoljára ilyesmit még évekkel ezelőtt. Simogató bariton.
Bólogatok a kérdésre, noha nem feltétlenül vagyok abban biztos, hogy innom kellene. Az ajkaim között érzett szárazságból arra következtetek, hogy éjszaka minden bizonnyal többet ittam, mint amennyit a jóízlésem normális esetben elviselt volna. Most mégis valahogy vágyom egy pohárkára. Talán csak egy kortyra, talán csak a feszültség levezetéseként forgatni a tenyeremben, talán csak azért, hogy oldódjak. Még mindig nem mozdulok onnan ahol megtorpantam, bár lehet követnem kellene a konyhába.
- Whisky jó lesz. Köszönöm.- erőtlen, majdnem elcsukló a hangom, és a végén meg is köszörülöm, valahogy nem érzem a sajátomnak. Átitatja még a félelem, annak a lehetősége, hogy hamarosan mások is jöhetnek,és lehet ez a férfi engem beengedett, de azokat is befogja. Mégsincs más választásom, csak kapaszkodni az apró reménybe hogy nem teszi.
A kérdése, amelyet először feltesz, teljesen jogos. Félrebillenő fejjel, kétségbeesetten összehúzott szemöldökkel, könyörgő tekintettel nézek rá, arcomon azt hiszem a lehető leginkább érzékelhető bizonytalanság tanyázik. Tapintható talán a kettőnk között megdermedő csend, amelynek még kellene egy kis idő, hogy az első szavaim, amelyet neki szánok, messze űzzék, de már nem marad rá időm. Az újabb kopogásra riadtan kapom a fejem az ajtó irányába, aztán a férfival a tekintetünk találkozik, és némán formálják az ajkaim a szavakat, amelyek remélhetőleg így is eljutnak hozzá
~ Könyörgöm, ne!~
A fejem is megrázom, és csak állok ott tovább, a kezembe adott pohárral, de még levegőt is csak lassan, majdhogynem fullasztóan lassan veszek. Várok. Megint. Hogy mit fog mondani a kintieknek, hogy mi lesz a következő lépése.
A párbeszéd hallatán lehunyom a szemeimet és egy megkönnyebbül sóhaj kezd belőlem felszakadni, azzal párhuzamosan, hogy az idegen távolodó léptei elvesznek a folyosó puha szőnyegén. Én meg egyszerűen, és gondolkodás nélkül emelem az ajkaimhoz a poharat, amelybe a férfi az italt töltötte. És bár tudom, hogy nem illik, de egyetlen hatalmas húzással tűntetem el a tartalmát. Aztán persze húzódik össze apró kis meggyméretűre az ajkam, az arcom pár másodpercre eltorzul, majd megrázva a fejem, a levegőt kifújom. Érzem, hogy az ital végigmarja a torkom és legurul egészen a lelkemig. Felmelegített, és könnyebbé tette a megszólalást. A férfi felé nyújtom a poharamat, én még mindig nem merek elmozdulni a szőnyeg szélétől, rálépni pedig továbbra sem. A talpam koszos, már így is végigsétáltam az előszobán.
- Maga….azt hiszem, megmentette az életem. Hálás vagyok.- szólalok meg, bár megfogalmazni nem tudnám, hogy pontosan kitől is mentett meg az előbbiekben.
- Merilda a nevem.- illendő talán tudnia azt, hogy ki az akit beengedett az otthonába.
- Megengedi, hogy egy kicsit később taxit hívjak magamnak? Egyelőre még nem merek innen kimenni. Biztos, hogy még egy darabig keresni fognak.- biccentek a fejemmel az ajtó irányába, ahonnan az előbb a mély hang gazdája párbeszédet folytatott a lakás tulajdonosával.
Tudom, hogy volt korábban egy kérdése, amit a kopogtatással megzavartak, és ha én nem kezdek beszélni magamtól róla, akkor újra fel fogja tenni. Elvégre joga van hozzá, hogy tudja. Igazából meg is szeretném neki adni, legalábbis azt amit én tudok. Amire én emlékszem.Megrázom a fejem, ajkaim enyhén legörbülnek, láthatóan nagyon erősen igyekszem visszaemlékezni, de továbbra sem tudok.
- Őszintén szeretném elmondani magának, hogy mi történt. De…..az igazság az, hogy nem emlékszem. Talán csak nagyvonalakban fényekre, táncoló emberekre. Rettenetes italokra, kézre ami a vállamon pihent, neonban villanó tekintetekre, aztán már csak egy hideg lépcsőre és az üldözőim futására, amint igyekeznek utolérni. Bárcsak tudnám miért.- vontam meg a vállam és kétségbeesetten emeltem rá a tekintetem. Athé erősebb lenne, Athé úrrá lenne ezeken az érzéseken, könnyedén elseperné, de ő nincs itt. Most csak én vagyok, és nekem kell megoldanom egy olyan problémát, amit valószínű ő okozott. Néztem a szépen berendezett nappalit, a konyhát amely szinte beleolvadt a lágy fényeket, de beljebb még mindig nem mentem, zavarodottan pillantottam a csupasz lábaimra, és egy óvatos mozdulattal helyeztem magam mellé az eddig kezemben tartott cipőmet. Aztán úgy maradtam guggolva és onnan néztem fel a férfira.
- Felébresztettem, ugye? Annyira sajnálom….- ó Athé, miért kevertél ilyen helyzetbe?

Blaze & Merilda

Athé imád a középpontban lenni. Odáig van az éjszaka sötéten tekergő füstjéért, a ragyogó varázslatokért, amelybe úgy burkolózik be, mint egy melengető téli kabátba. Imádja ha a fülébe súgnak mindenféle mocskosul perverz dolgot, és még inkább imádja, ha arra kérik legyen az aki valóra váltja ezeket. Athé számára végtelen az Univerzum, és benne, ember létének minden rezzenése életre kel. Táncol a veszéllyel és nem törődik a holnappal. Athé minden ami én soha nem lehetek, ami talán a lelkem mélyén akarnék,és amit éppen én magam nyomok el határozottan és ellentmondást nem tűrően. Athé nem csupán akar, hanem valóra is vált mindent.
Miatta vagyok most itt, miatta nem emlékszem semmire, miatta kuporgom egy vadidegen lakásában, remélve, hogy segít rajtam, és addig nem dob ki, amíg biztonságban nem érzem magam. Szeretném tudni mi történ az éjjel, és bár talán csak részletekben emlékszem, a teljes képhez ezek csupán apró, hiányos üvegcserepek.
Az első megszeppenést, talán köszönhetően a hirtelen legurított, és az utolsó sejtemet is forrósággal elöntő whisky-nek, egy picit könnyedebb megnyugvás váltja fel. Már nem nézek riadtan minden második másodpercben az ajtó felé. Már nem fülelek olyan veszettül rettegve, hátha lépteket hallok megint. Nyugalom ölel körbe, meg ezek a lágy fények a férfi lakásán.
Blaze. Mint a cseppkőbarlangok mélyén rejlő visszhang. Olyan a neve. Dallamosan ejtem ki magamban, és egy bólintással nyugtázom felé. Figyelem amint a kanapéhoz indul, de nem követem. A felajánlás hallatán csak a fejem rázom.
- Az utcán így menekültem mezitláb. Illetlenség lenne a kinti világ megannyi mocskával végigsétálni a szőnyegén. Itt minden olyan tiszta.- adok halkan, szinte csak suttogva magyarázatot arra miért nem követem. A fürdőszobát kérhetném, hogy használhassam, de már azt is vétkesnek érzem, hogy az éjszaka közepén rátörtem. Még ha ő maga döntött úgy, hogy segít nekem. Végül egy köztes megoldást találok, mert az igazság az, hogy a futástól valóban egy kissé elfáradtak a lábaim, de lehet az is, hogy már korábban is gyalogoltam, de erre sem emlékszem. A szőnyegre ülök le, valahogy úgy, hogy a lábam mégis lelógjon róla. Eligazgatom magamon a ruhámat, bár meddő próbálkozás eltakarni a térdeimet. Pofátlanul rövid a selyemszoknya, de legalább a combom felét takarja. A dekoltázzsal már nem bíbelődöm.
- Hogy micsoda?- kíváncsian és kissé meglepetten nézek rá, láthatóan nem igazán értettem mire gondol.
- Mi az a Gé...Bé...Há…- bizonytalanul betűzgetem az előbb hallott rövidítést, amiről én még sosem hallottam. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy valami olyan anyag lehet, amivel a lányokat szokták elkábítani. Végül megrázom a fejem.
- Félreértett Mr Blaze. Én nem….nem csak arra nem emlékszem, hogy mi történt, hanem arra sem, hogy egyáltalán elindultam otthonról. Arra sem, hogy mikor vettem magamnak ezt a ruhát.- nézek végig magamon, a feszengésem talán elárulja, hogy az egész viselet éppen olyan idegen nekem, mint az, hogy valakire rátörök az éjszaka közepén, vagy az, hogy számomra minden jelentősebb ok nélkül idegenek üldöznek.
Sajnálom, hogy felébresztettem, és megint elnézést kérek érte. Lassan már nekem kínos ilyen sokszor bocsánatot kérni, de a szokás hatalma. Kínos csend következik kettőnk között. Tudom, hogy még beszélnem kellene, vagy legalább egy időre talán nekem illene közöttünk megfelelő témát találni, de az igazság az, hogy kissé talán szótlanabb vagyok a szokásosnál is.
- Meg….megengedné, hogy kicsit megmossam az arcom, és a lábam? Tudom, már így is túl sokat kérek magától, amit szörnyen röstellek, és remélem egy alkalommal majd lesz lehetőségem, hogy kifejezzem a hálámat azért, mert beengedett, mert nem hagyta, hogy rám találjanak azok….akik…- intettem a kezemmel lágyan az ajtó felé, egy másodpercre arra is néztem, majd vissza a kanapén üldögélő férfira. Végül lassan feltápászkodtam a földről amennyire ez a ruha engedte, és bizonytalanul pislogtam a lakás több pontjára, hogy vajon merre lehet a fürdőszoba. Ha megengedte, hogy használjam, és meg is mutatta merre találom, úgy nagyjából öt-hat percre tűntem el csupán, amíg annyira rendbe tettem az arcom, és az egész megjelenésem, hogy immáron azért vállalhatóbb külsővel térhettem vissza hozzá. Nyilvánvalóan a ruhám szakadt mivoltát, vagy éppen a táskám állapotát nem tudtam kellően rendezni, de talán már nem úgy nézek ki, mint aki éppen a szomszéd kukából került elő. A hajam kócos mivoltán is segítettem némiképp. Mély levegőt vettem, és úgy sétáltam vissza hozzá a nappaliba, bátrabban lépve a szőnyegre. Ahogy közelebb értem hozzá megint megéreztem azt a különös illatot, amelyet már korábban kétszer is. Tudtam, abban a pillanatban tudtam, hogy nem egy ember lakásán kopogtattam be. A finom, nyers föld illat, a kalászok napfényillata, a mosolygós almáknak a puszta gondolta szinte megcsiklandozza a lelkemet.
- Maga….nem ember, igaz?- tettem fel óvatosan a kérdést, bár azt hiszem sejtésem volt rá, mégis bátortalan voltam, hogy nyíltan meg merjem kérdezni. Csak biccent előre a fejem, és kíváncsian pislogtam rá. Szinte magától értetődően futott át rajtam a majdnem bizonyosságot nyert gondolat, hogy egy elf nyitotta meg előtte az otthonát, és adott átmenetileg menedéket.
Eddig csupán néhány alkalommal találkoztam velük, bár a közvetlen környezetemben is volt egy….valaki, aki már annyiszor és annyiféle módon mentett meg, aki segíteni akart én mégis ezerféleképpen hárítottam el. Azt hittem vagyok annyira erős, hogy saját magam győzzem le önnön démonaimat. Pedig nem vagyok az. Athé erős. Én nem.
Bizonytalanul, de már nagyobb nyugalommal indulok el felé, és ülök le végre a kanapén, amit már korábban is felajánlott. Kényelmesen süppedek bele, úgy érzem, hogy ha egy másodpercre lehunynám a szemeimet, akár el is tudnék aludni.
- Maga mellett ülni olyan, mintha az ember gondolatban kint sétálna az erdőben.- jegyzem meg némiképp oldottabban, bár azt hiszem egy csipetnyi félelem még mindig kalandozik egy apró kis gombóc formájában a gyomromban.
- Meg szabad kérdeznem, hogy a hétköznapokon mivel foglalkozik, Mr Blaze? Természetesen ha nem akarja megosztani velem, akkor nem faggatom.- tettem a mellkasomra a kezem mintegy mentegetőzésként. Nem akartam egyáltalán tolakodó lenni, és sokáig az idejét sem szándékoztam rabolni. Talán még negyed óra, vagy húsz perc….aztán lehet másképp alakul.

Blaze & Merilda

Félek. Az érzés noha tompul bennem azzal, hogy a férfi beengedett az otthonába, és megosztja velem azt egy kis időre, de teljesen nem múlik el. Athé nem félne. Ő erős. Mindig is az volt, és tulajdonképpen nem vádolhatnám semmivel, hiszen minden amit tesz, amit meg mer tenni, ott mélyen legbelül bennem is bennem van. De engem bilincsbe ver a saját, nevelésemből fakadó gyávaságom. Én mindig hagytam, hogy azt tegyenek velem amit akarnak, csak azért, hogy addig is figyeljenek rám. Én sosem az a lány voltam, akit hazavittek bemutatni, hanem az a lány, akivel csalták az éppen aktuális barátnőt, menyasszonyt és feleséget. Azokat, akiket hazavittek bemutatni. Az a lány, aki jó egy éjszakára, talán kettőre, de igazából komolyan venni senki nem akart. Nem is vágytam soha többre, csak amennyit kaptam. Nekem mindig elég volt egy nap, egy pár óra, egy kis idő.
Athé azonban többet akart. Uralkodni mindenki felett, és a haragomból, abból ami az évek alatt szépen gyűlt bennem kimondatlanul, akár napokon át tudott ragyogni és tündökölni és bekebelezni mindazt ami az útjába került. Athé számára semmi nem volt szent, leginkább Mr Willis élete nem. Hogy mennyi volt ebből az én hibám? Valószínű minden.
Szeretném őt okolni,ahogyan mindig. Szeretném lecsillapítani, szeretném ha soha többé nem jönne elő. Legalábbis ezt motyogom a felszínen, de valójában jól tudom, hogy Athé nélkül már régen beleroppantam volna a saját szótlanságomba és félelmembe.
Különös, talán kissé groteszk beszélgetés veszi kezdetét ezen a kései órán. Ha más körülmények között találkozunk, lehet megszólítani sem nagyon mertem volna a férfit, most azonban eltelik egy kis idő, távolodnak üldözőim sietős léptei, és amint a szívdobogásom is a régivé válik, bátrabban merészkedem beljebb.
Végignézek magamon, és meglepetten pillantok utána a férfira. Félénken vonom meg a vállaim, és beharapom az alsó ajkam.
- Köszönöm, bár tényleg nem emlékszem rá...mármint, hogy megvettem. Pedig valószínű én vettem, ki más?- nem akarom, hogy bolondnak vagy ostobának gondoljon, elmagyarázni azt, hogy ezt hogy is értettem pedig nem nagyon akarom. Nem feltétlen vagyok benne biztos, hogy akkor is menedéket adna nekem ha tudná, hogy tulajdonképpen még a saját személyiségemmel sem vagyok tisztában.
Hálás vagyok a fürdőszobáért, bár nem akarok visszaélni a vendégszeretetével, már így is túl sokat kértem azt hiszem. Követem őt, hogy megmutassa merre találom a fürdőszobát.
- Én igazán nem….- először vonakodom elfogadni a felajánlott inget, de tény és való, hogy ebben a ruhában üldögélni nem éppen szívderítő. Hiába csinos, ha az ismeretlen eseményekkel fűszerezett éjszaka szakadó, véres és saras lenyomatát hordozza. Végül mégis élek a lehetőséggel. A szürke ing, amit végül felveszek nagyjából a combom közepéig ér. Már ez is hosszabb mint a ruha volt rajtam, és kényelmesebb is.Finoman az illata. Kellemes, mint egy nyári levendula mező. Ennek a férfinak amúgy is valahogy olyan kellemes illata van.Megnyugtatja az embert, biztonság érzést ad, még ha nem is ismerem, és még ha hamis illúzió is ez legbelül.
Felfrissülve némiképp, még ha nem is teljesen, elvégre egy vadidegen, legyen bármennyire kedves velem, mégis illetlenség lenne a magam megszokott módja szerinte használva fél órát igénybe venni a fürdőt. Látva a mosolyát, hallva  a kedves hangját úgy érzem, hogy ezt sem bánta volna. A ruhámat egész kicsire összehajtogattam és a táskámmal együtt a lábam mellé tettem a szőnyegre. Végignéztem az ingen, és megfogva a gallért finoman megszagoltam. Beleburkoltam magam ebbe az otthonba, amelyben szokatlan és megmagyarázhatatlan módon csillapodott a korábbi rettegésem. Talán mert Mr Blaze olyan kedves volt velem, talán mert önzetlenül segített. Én hittem, hogy önzetlenül teszi, bár a magam kárán tanultam meg, hogy az életben néha még a levegőt sem adják ingyen. Belőle mégis áradt az egész helyet beborító összeszedett nyugalom. Varázslat volt. Éreztem a zsigereimben, és bár talán tapintatlanság erre nyíltan rákérdezni, én mégsem fogtam vissza magam. Ma éjjel már ért számos meglepetés, amelyek nagy része elől éppen ő mentett meg.
- Igen, bóknak szántam. - bólintok, és talán ittlétem alatt első ízben jelenik meg a szám szegletében egy szégyellős, de óvatos mosolykezdemény.
- Mármint úgy értem, hogy...mármint úgy értem ahogy hangzott.- akadok meg, végül aztán egy bólintással ismerem be a nyilvánvalót. Felesleges magyarázkodni.Még mindig mosolygok. Ha halványan is, de mégis. Olvad bennem lassan a félelem, bár tökéletesen nem tűnik el. Ahhoz több időre van szükség.
- Ó tanít és könyvet ír. Maga ezek szerint roppant sokoldalú.Ha mellé még remekül énekel és páratlanul készíti a sajtos raviollit, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a tökéletesség határát súrolja. - jelentem ki, noha a hangomnak van valami más, valami könnyedebb színezete. Mintha egy régi baráthoz jöttem volna egy kis esti csevegésre.
- Ezt is bóknak szántam.- teszem még hozzá, és magam alá húzva a lábaimat felvackolom magam a kanapé sarkába. Két karommal átkulcsolom a térdem. Úgy figyelem őt, mint egy gyerek aki egy kissé kései esti mesét fog hallgatni egy számára kedves személytől.
- Ügyvéd vagyok.- jelentem ki egyszerűen, de mégis van valami büszkeség a hangomban. Sokan, sokáig le akartak beszélni erről a pályáról. Már csak azért is, mert a külsőm mindig is negatív előítéletekre fog okot adni. A buta sztereotípiát talán sosem fogom tudni leküzdeni a tárgyalóteremben. Törekszem rá. Bizonyítani akarok a hitetleneknek és magamnak is persze.
- Illetve egy nap majd az leszek. Jelenleg még a kötelező gyakornoki időmet töltöm egy ügyvédi irodában. Szóval papírom már van róla, igazi gyakorlatom még nincs. Azon kívül persze, hogy néha kisebb ügyeket már rám bíznak, és professzionálisan főzök kávét, és ikatatok periratokat.- próbálom olyan könnyedén mesélni az egészet mintha valóban csak ennyiről szólna. Mintha Mr Willis az átlagos, megszokott, felfuvalkodott dandy külsejű főnök lenne, aki legelteti a szemeit a fiatal gyakornok lányokon, de igazából megkérdezni soha nem merné tőlük, hogy elmennének vele egy randevúra? Mintha egy olyan főnök lenne, aki megérinteni is csak lopva tenné, akárha egy ott ragadt szöszt seperne odébb a ruhákról. Néha szeretném azt hinni, hogy csak álmodom az egészet ami történik, mikor behív az irodájába. Egy rossz álom, amelyből majd felébredek. De az igazság az, hogy az az álom amiben utána létezem. Mr Willis keserű fenyő és pézsma illata a valóságos.
Csend lesz ezután közöttünk, én pedig felemelem a fejem, és talán egy fél percig őt nézem. A vonásait nézem, azt a mozdulatot, ahogy az italt kortyolja, és próbálom megfejteni, vajon milyen élete lehet egy tanárnak, aki néprajzot oktat az egyetemen és mellette könyvet is ír.
- Tudja, az én oktatóim nagy része vagy idős férfi, akinek számtalan tapasztalata van már a jogban élete derekára.A legtöbbje amúgy kiégett bíró, esetleg lecsúszott, egykori sztárügyvéd. De akad olyan is, akire érdemes figyelni. Bár egyet sem ismerek, aki könyvet írna…- érzem, hogy ez a téma talán túlságosan könnyednek tűnhet, holott legbelül egy kérdés foglalkoztat, mióta csak hallgatott a kopogásra az ittlétemről. Nyelek egy nagyot, és inkább megkérdezem ami legbelül megfogalmazódott bennem
- Mondja Mr Blaze….miért segített nekem? Miért hitte, hogy valóban segítségre szorulok? Tudja….nem vagyok benne biztos, hogy más is ezt tette volna amit maga. Bár ezért továbbra is nagyon hálás vagyok. Meg az ingért.- érintettem meg finoman az említett ruhadarab gallérját, és mutatóujjam végigsimítottam az élén, majd ránéztem. Kíváncsian és érdeklődőn.