Az évek jöttek, és el is múltak, anélkül, hogy szívemre jótékonyan telepedett volna a feledés, vagy a megbocsájtás köde. Képtelen voltam bármelyikre is. Nem fakult ki az emlékeim közül a hangja, nem felejtettem el az arcát. Kísértett, akár egy sötét árnyék, a múlt sötét kísértete. Mégis, ő volt a legfényesebb pontom. Az ő neve volt a legszentebb szó a számban. Mordecai. Nem véletlenül nem mondtam kis soha, hangosan. Csupán magányos éjszakáimon suttogtam bele a sötétségbe. Amikor fantáziám elragadott, és halk nyögésekkel adtam tudtára, hogy még mindig szeretem, még mindig kívánom. Mintha ott lett volna, mintha őt szerettem volna. Bárhol is legyen a világban most, olyankor tudnia kellett…éreznie kellett, hogy én mit érzek. De senki sem látta meg ezt a sebzett oldalamat.
Alig nyolc éve uralom a keleti partot, és bár szereztem jónéhány befolyásos barátot, még mindig több az ellenségem. Többen vannak, akik hátba akarnak szúrni, és nem lennének olyan kegyesek, amilyen Ő volt. Mégsem érdekelt. Nagyban játszottam, a tőzsdén, a drogpiacon, a szórakoztatóiparban, és a bordélyházakban. És mindben örömöm telt. Annyi ideig voltam én a jófiú, hogy már nem akartam az lenni többé. Fürödtem New York pezsgő életében, és a bűnben, amit magamnak jártam ki, ami a legmagasabb csúcsra repített, ahonnan olyan hatalmasat lehet bukni. De nem hagytam magam újra. Ahányszor csak társaságom akadt éjszakára, mind megkötözött kézzel, és bekötött szemmel végezte, és gyakran, úgy nagyjából minden harmadik alkalommal nem élte túl az aktust. Túl forró voltam. Túlságosan tombolt bennem a tűz.
Ma este épp az egyik bordélyomba igyekszem. A legnagyobba, ami a legelegánsabb, és a legdrágább is. Mindenki ismeri, mindenki tudja, hogy a Manhattan szívében álló régi épület, a Fifth Avenue kellős közepén olyan gyönyörű fiatal lányok és fiúk otthona, akik a megfelelő összegért az ember bármiféle mocskos kívánságát teljesítik. Ehhez mérten szinte megfizethetetlen volt, és már nem hanyagoltam el egyik szórakoztatóipari egységemet sem, ritkán jutott időm magam is ellátogatni oda. De már untam a lakásomat. Untam a steril falakat, a tökéletes berendezést. Káoszra vágytam, és szépségre, egy hamvas fiúcskára, akin végre kedvemet tölthetem, aki majd nem fog Mordecaira emlékeztetni. Ma éjjel jobban tombolt bennem a vadászösztön, mint hosszú évek óta bármikor.
Ahogy az autó megállt a ház előtt, intettem a sofőrnek, hogy mehet, jelezvén, hogy nem kívánok haza menni, itt töltöm az éjszakát. A mozdulat mellé szinte hallottam Elijah barátom bevett szavait is. „Hess, hess!”. Halkan felhorkantam a gondolatra, ő volt az egyik olyan bűntársam, akit nem veszítettem volna el, a világ minden kincséért sem. Tudtuk mind a ketten, hogy világháború lesz, ha mi párharcba kezdünk, így ápoltuk a jó viszonyt.
Ahogy belépek, az egyik lány máris kapja le rólam a kabátot, szolgálatkészen simítva végig vállamat. Ohh szépségem, ma éjjel nem te kellesz nekem. A madam egy széles mosollyal néz rám. Elegáns, idősebb dáma, kifogástalan modorral, és még mindig gyönyörű testtel. Az egyik legjobb, akit csak találhattam.
- Mr. Emrys, micsoda kellemes meglepetés, végre ellátogat hozzánk! Mivel szolgálhatunk önnek ma este? -simítja meg a mellkasomat, kicsit megigazítva drága bársony nyakkendőmet.
- A szobámba megyek Gloria kedves! -simogatom meg a derekát forró ujjaimmal. – Küldj egy fiút…a legszebbet…és a legtehetségesebbet! Ne várass meg!
- Úgy lesz, ahogy kívánja, uram! -mosolyog, és apró mosolya kíséretében csúsztatja be mellényem zsebébe a szobám kulcsát.
Nem kell sok idő, hogy kényelembe helyezzem magam. Nyugodtan ülök a kényelmes bőr fotelban, kezemben egy üveg drága gin, a másikban egy szál cigaretta. Már csak a társaságomra várok. Nyílik az ajtó, először csak a gyönyörű, soha véget nem érő lábat látom meg, hogy utána kibontakozzon az egész alak.
Hirtelen forr fel bennem a láng, az üveg forróságomtól millió apró szilánkra pattan a kezemben. Agyamat elönti a vörös köd, reszketek a dühtől. Mit keres itt?! Ez a mocskos kis áruló, ez a kis patkány! Nem pusztult még bele a bűntudatba, nem emésztette még el saját tettének súlya?!
Mire észbe kaphatnék, már mozdulok is felé, forró tenyerem a nyakára simul, felemelem a földtől, a szoba selyemtapétával fedett falának csapom. Háta hatalmasat csattan a hideg betonon, szemem szikrákat szór a dühtől.
- Te kis nyomorult, még van képed ide jönni?! Mit keresel itt, csak nem az a ribanc anyád küldött, hogy befejezd a műveteket?! – sziszegem, akár a dühösen tomboló erdőtűz. Megszorítom a nyakát, kezem forr, ha nem engedem el, hamarosan nyoma marad a bőrén. De nem érdekel. El akarom csúfítani. – Egyetlen jó indokot mondj, hogy ne törjem ki itt, és most a nyakadat!

- Olyan a bőröd színe, mint a pácolt fának szaracén szépségem, bár az enyém volna és elvágtatnék a sivatagba egy olajherceggel.
- Furcsa vagy! Senki se hívja már szaracénnek a népem - Amina szégyellősen kuncogott, a mosástól nehéz haja szétterült gömbölyű vállain. Arab lányként fontos volt számára a kultúrája, így az ügyfeleken kívül én voltam az egyetlen férfi, akit a hálójába beengedett, ebbe a tarka selyem és taft mennyországba.
- Vége a teadélutánnak hölgyek! - Gloria jöttére izgatott sikkantás a válasz, én voltam, Amina nevetett, nagyasszonyunk pedig elmosolyodik. - Mr. Emrys van itt.
Azt hiszem Amina sikolyát kint is hallják olyan izgatott, szabadkozik, hogy ma nincs vendége, ahogy nekem is és hogyan tudna elkészülni hamar, de én csak kábult álomban figyelem félig eltátott szájjal őket, ahogy Gloria legyintget és alig hiszem el, hogy végre megtörténik, itt van, jelen van, egy pillantást talán vethetek rá és ő is reám. Felkeres majd aztán, tudom, érzem, de előbb gratulálnom illenék, de Amina már lecsillapodott és mindketten engem néznek.
- Te szegény árva, ennyire meglepődtél? - Glória meleg kezei anyaian simogatják az arcom, csak bámulok rá. - Te vagy itt a legszebb fiú, hadd legyek büszke rád. Még nem találkoztál vele, de tudom, hogy tetszeni fogsz neki.
Furcsa, hüppentő hangom meglepett sírásnak vélve öleltek körbe ezek a szép némberek Sodoma és Gomora elszármazottai, mert nem tudták hogy arra gondolok Mr. Emrys... hah Lord Emrys számára semmi újat nem tartogathat ez a test, viszont az biztos, hogy tetszeni fog neki. Megcsókolva Gloria festett arcát elvonultam átöltözni.
Nyilvánvalóan olyan ruhára volt szükségem, amiben nem baj, ha kár esik. Meggyűrődik, elszakad, megperzselődik, számolnom kellett a kellemetlen hatásokkal. Hátul fűzős szárú cicanadrágba bújtam, aminek bársonyos szürkéje szinte dorombolt, mint egy brit rövidszőrű, aminek a színét idézte. Fölé csak egy bársonyköntöst vettem, hasonlót a házikabáthoz, amibe náluk rejtőztem a hideg elől, csak míg az a térdemig ért, ez éppen a combom hajlatáig takart, fel kell kötnöm alaposan a fiúkat és a hercegi jogart ahhoz, hogy mezítláb végigvonulhassak a folyosón. Izgatottsággal sminkeltem fel és kócosra hagytam a hajam, hadd lásson úgy, mintha még olyan fiatal volnék, mint amilyennek utoljára látott.
Vajon tetszeni fogok így is? A karcsúságom kitelt, a csontjaim már nem bökik megnyúlt bőröm kíváncsian, a hasam fehér hártyája, amit annyira kedvelt megizmosodott. Mi van ha már nem telik bennem öröme a szemének, a szőkéket, vöröseket és barnákat jobban kedveli mint a zsarátnokfeketét a szememben? És mi van, ha meg sem ismer olyan sokat változtam?
Túl se élném azt a szégyent, szétfoszlanék a szélben, ami a bokám mellett kísér, mintha nyitva hagytak volna két ablakot, hogy egymás felé csókolva küldje a friss levegőt.
De megismer, és megismerem, a díszlet előtt felizzik, sőt, felrobban, mielőtt a tudatom felfoghatná a részleteket, a mellényt, amit oly angol módra visel, hogy a szívem sajdulva beledobban annyi év után a látásába... Elmaszatolt tornádó, ginszag és cigaretta, roppant gyúlékony elegy aminek a felhőjében felém reppen. Nagy varázsló vagy te Emrys, a lábad sem éri a földet, és az enyém még kevésbé, egy hörpölve elakadó lélegzetet köhögök ki és beleolvadok a falba, nem vagyok már más, csak egy szellem, ami onnan tekint rá, haragtól vörös és milyen gyönyörű arcába. Már nem kapálózom csak a karjába kapaszkodom meg két kézzel, ó istenem, vannak férfiak akik így szeretik, de ő nem tartozott közéjük, mennyi mindent nem tudok még! Zsibbadt ujjaim tapogatják a kezét, a kidudorodó erekben száguld a vér, és homályos karikák ugrálnak előttem, hogy eltakarják pajkos szemének sarkában megszaladt szarkalábait. Mit tett veled a múló idő! És mit tettem veled én, haragtól mócsingos szavaid elakadnak a torkomon, ne, az anyámat ne, hogy teheted ezt? Hörgő tiltakozással vágnak a körmeim a húsába, forrósága ismerősként égeti a torkom, de soha ily ellenséges nem volt még.
Holtodban a kezed nem volna ilyen kemény, amikor utánam kaptál ernyed ujjakkal és én elfutottam gyenge voltál és most erős vagy, ijesztően erős!
- Szórakozni... jöttél... nem igaz? - préselem ki magamból nehezen az egyetlen jó indokot, ami csak létezhet. Nézz a szemembe Charles, és mondd, hogy nem szórakoznál velem jól? Nézz a számra, kékül már, mondd, nem rontaná el a szórakozást, ha kihűlve tátognék rád egy örökkévaló rút fintorba dermedve? Ó te bolond, megvénül hülye, elveszett gyáva megfutott hűtlen lélek, bár meghaltál volna, és nem elhagytál volna engem, akkor nem vergődnénk most itt mindketten a falon, mint egymáshoz gombostűzött lepkék. - Charles... - ezerszer elkoptatott neve csiszolt drágakő, a nyelvem hegyén nyújtom neki.

Vannak sebek, amik nem látszanak, mégis jobban fájnak, mint egy húsig vágott, mély hasítás. Amikor a penge szinte a csontomat érte, mikor ajtót nyitott a hátamon, amelyen beléphetett a Halál, az nem fájt annyira, mint mikor rájöttem: amit éreztem, csalárdság volt, és ő szemrebbenés nélkül árulta el a szerelmemet. Egy földcsuszamlás nem tud olyan hangos lenni, mint mikor a lélek kettéhasad. Meg kellett volna keresnem talán, miután felépültem. Kérdőre kellett volna vonnom, majd visszavinni a birtokomra, aranykalitkába zárni, többé el sem engedni, de képtelen voltam rá. A gondolatától is fájt a lelkem, nevét száműztem az ajkaimról, a gondolataim közül. A kastélyból kitakaríttattam minden nyomát, mintha ott sem lett volna. Az egyik pillanatban még az enyém volt, még boldogan szuszogott a karjaimban, vagy a házat járta végig, akár a komisz szél, mosolya megdobogtatta szívemet, boldogsága boldoggá tett. A következő pillanatban pedig már nem volt az enyém. A vidám kastély egyszerre komorrá vált, a nappalok szürkévé, az éjszakák álmatlanná. Ahogy az üres folyosók kongtak, úgy kongott szívem minden kamrája, a hiányától. De képtelen lettem volna újra ránézni.
És ahogy az üres párnát néztem a sajátom mellett, egyik este, valami sötét kezdett növekedni a szívemben. Kinyitotta szirmait, akár egy fekete virág, elburjánzott bensőmben, mindent beszőtt szénfekete indáival, rácsavarodott agyamra, és én hirtelen tudtam: nem vagyok már az, aki voltam. Nem akartam többé jó lenni. A jóság jutalma az árulás. Nem akartam közel engedni senkit, nem akartam békéről papolni. Káoszra vágytam. Háborúra. Sötétségre. Másnap elrepültem, Amerikába. Nem kellett volna eljönnöm? Talán nem. Talán elé kellett volna állnom, azt mondani; beszéljük meg. Oldjuk meg, mert még kijöhetünk ebből jól. Talán vissza kellett volna engednem az életembe, a szívembe, az ágyamba? Hogy újra ledöfhessen, hogy akkor talán sikerrel járjon? Oh nem. Nem osztom olyan könnyen a megbocsájtást.
Nyolc év van már mögöttem. Nyolc év térdig gázolva bűnben és vérben, nyolc hosszú év a tőzsdén, a mindennapos kockázat, hogy tevékenységemmel majd felhívom valaki olyannak a figyelmét, akinek nem kellene. Személytelen lakás, személytelen mosolyok, személytelen éjszakák. És egy legenda. Mr. Emrys. Aki a tengerentúlról érkezett, és keze egyetlen suhintásával letérdeltette New York nagykutyáit. Akinek az egész világon vannak érdekeltségei, akinek csak a barátja akarsz lenni. Veszélyes és erős mágus, akiben mindig megzabolázhatatlan tűz lobog. Született maffiózó, született rosszfiú. Ha tudnák, hogy a saját vérében született meg, annak a keze által, akit szeret, rögtön nem ajnároznák ennyire. De ez a jó a legendákban.
A házaim a legnépszerűbbek a környéken, és én magam is szeretem őket. Itt nincsenek tabuk, nincsenek gátlások, csak a nyers, és vad szenvedélyek. Király lehetsz egy éjszakára, ha azt akarod, vagy akár rabszolga. A lányok és fiúk gyönyörűek, hamvasak, mindig illatosak és kívánatosak, és a legbetegebb vágyálmokat is valóra váltják. A szenvedély apró szentélyei ezek, egy hatalmas, rohanó városban. És most épp erre van szükségem. Egy fiúra, vékonyka, fehérbőrű, ébenfekete hajú fiúcskára. Ki kell űzzem Őt, mert egyre gyakrabban jár-kel a gondolataim között, meg kell szabadulnom tőle. Túl feszültté tesz.
Az agyam már kellemesen tompa, mikor nyílik az ajtó, hogy belépjen rajta az estém fénypontja. Aztán meglátom őt. Változott, hiszen idősebb lett, de a szememben már mindig egy kis patkány marad. Azonnal kijózanodom, és szinte a föld felett lebegve kapok a nyaka után. Még mindig vékony, bőrének hűvös, bársonyos a tapintása. Haja hosszabb, mint emlékeztem, kócosan lóg az arcába. Kedvem lenne belefúrni az ujjaimat. Figyelem, ahogy megadóan néz rám, nem kapálózik, nem akar megszabadulni szorításomból. A szeme homályos, az ajkai elkékülnek, és én meg akarom folytani. Nézni akarom, ahogy elszáll az élet belőle, de nem akarom, hogy ilyen könnyen vége legyen. Ő megtört engem, akkor most rajtam a sor. Halk szavai mégis megcirógatnak, hogy azután kimondja a nevem. Senki mástól nem hangzik ilyen szépen. Gyűlölnöm kellene és képtelen vagyok rá. Elnézem még egy pillanatra küszködését, mielőtt elengedem, le a faltól, hogy térdre zuhanjon előttem.
Kezem a feje után nyúl, öt ujjamat sűrű, illatos hajába fúrom, erőszakosan markolok rá, húzom felfelé, magam felé. Nem lesz ebben semmi szórakoztató. Ohhh, az enyém leszel, kicsi madárkám, egyet se félj, újra az enyém leszel, de nem lesz benne köszönet. Számunkra nincs könnyes egymásra találás, nincsenek megbocsájtó csókok és szelíd szavak. Nincs más számodra, csak a nyers düh, ami nyolc hosszú éve fortyog a mellkasomban.
- Neked csak Mr. Emrys! Tanulj egy kis jómodort végre... -sziszegem, miközben még mindig markolom a haját. A dús loboncnál fogva húzom fel, egyenesen az ágy felé rángatom, nem érdekel, ha meztelen talpával átsétál az üvegszilánkokon. Az ágy elé lököm, villogó szemekkel nézek rá.
- Vetkőzz! Ne kelljen kétszer mondanom! – vakkantom a rövid parancsot, kezemben egy apró lángcsóvával játszom.

A kezében tekeregni, mint egy hüllő kiborító, pokoli és pokolian izgató. Az ujjai az éren tapadnak, a vér a fejemben bódultan kering, nem jut a tüdőmbe, nem kap friss oxigént, víziókba pácolódik rólam és rólam álmodik légtelen szelepek alá zárva. Fuldokolhatnék a csókjától is, de a szám üresen tátong, a hangom hiába hörög, a kegyelem nem válasz a kérdésre és mégis elmond mindent, amit kell.
A földre rogyva boldog vagyok, könnyes szemmel hörpölöm a levegőt, gin gyantaszaga az orromba vájja magát és a nyelvemen lihegve gördülnek le a nyálcseppek: ó Charles nem fog elpusztítani a falnak szorítva, a gégemet ropogtatva éppen csak egy pillantást vetve rám, búcsúzóul, erősen, keményen, sötéten. Diadal ez, fájdalmas, felmagasztaló, nyirkos diadal, ver a víz, a szemem köré tapadt hajam sötét tussal firkálja össze az alakját, miközben arra kényszerít, hogy nézzem őt.
Látom, hogy milyen dühös. Érzem a húzott haj tűhegynyilallásaiban, amitől összefutnak a szemben a könnyek, amiket a csukladozó fuldoklás még parlagon hagyott. Anyám korholna, hogy ne sírjak, de nincs vele semmi baj, ahogy könnyeken keresztül nézem eloltja az alakját a pillantásom, a haragja sem kénes, inkább édes. Nekem szól. megérdemlem. Mindig megérdemeltem, az első perctől fogva, hogy megismerkedtünk és utáltam őt, amiért olyan magas, okos, férfias és én csak egy tizenöt éves fiú vagyok, akinek a hangja még nem mélyült meg. Az első perctől fogva az utolsóig, amikor a vére a kezemre fröccsent és aztán nem jött értem, hogy elszámoltasson, pedig lázasan feküdtem az ágyamban anyám házában, amit gyűlöltem már, lázasan és remegve vártam, és anyám súgta, még jóvátehetem, még pontosíthatom a csapást, és aztán elment. Elment, és Anglia visszhangosan kongott a hiányától, kisemmizte az Emrys klánt és elvette az ellenséget tőlünk, így a gonosz hidra fejei egymás ellen fordultak.
Mondani akarok valamit, de csak az ujjaim kapaszkodnak bele a combján a nadrág szövetébe, úgy kapaszkodom, mintha az megóvhatna attól a félszeg rémülettől, ami a szívem mögött verdes, kirúgja a mellemből azt a kihunyt kődarabot, ami meghalt nélküle. A lábát simogatom, az ujjaim esdekelnek, ahogy én nem fogok, nyelek egyet, a torkom beleremeg a fájdalomba. Megszólalni kín, nem azokat a szavakat szólni, amik bársonyosan szólnának.
- Mr. Emryssssssz - mintha a fájdalom öltene testet ebben a névben, a testéhez simulva felemelkedem, ahogy húz az kényelmetlen, megalázó, vonítani kezd a bőröm, ami máskor a leköpést is nyugodtan tűri, most kapar a büszkeség, mert ő az enyém és én az övé vagyok, nem méltó mihozzánk ez a könnyfakasztó ráncigálás - Mint az új postásfiú, amelyik nem tudta a rangod Lordom, szakasztott, mint az új postásfiú. Mr. Emrys... ahogy óhajtja Mr. Emrys - megbillenek, éppen csak sikerül visszanyerni az egyensúlyom az ágy szélénél, a köntös szélét felcsippentve meghajlok felé, az is fáj a torkomban mélyen fáj, ahogy megvetően vigyorgok. Jómodor kell! Azt nem a kupleráj mélyén szokás keresni kedvesem.
- És utána, Mr. Emrys? - a gúnyos élen sokat tompít a rekedtség, de nem törődöm vele. A köntöst a vállamról lerázom, a karomon szánkázva siklik a puha anyag, alászorulnak az emlékek, a vágyak, a sóvárgás. A csípőmön megállítom, meggyűröm csomóba, a takarásában letolt nadrág alatt a lényeg nem látszik. Ahogy lehajolva lehúzom a lábfejemről látom, hogy véres a kezem, mintha kivirágzott volna, a padlón csúsznak a lábnyomaim, észre se vettem, de most felrohan a fájdalom, összegörbül a talpam, a szilánkokat kiseprem azzal a dühös mozdulattal, amivel felé fordulok, és a tűz ott játszik vele. Az a tűz, az a gyönyörködtető, megnyugtató, most baljós lángocska, meg akarom érinteni, meg kell, hogy érintsem. A földre ejtem a köntöst, és hagyom, hogy könnyű szél kavarodjon fel alóla. Elfújom, el én, kioltom az életét, a kis lángét, másban nem tehetek semmi kárt, leengedett kezeim a combomra simulnak, a hajamban felborzolódik valami zizegős elektromosság.
- Nos... teljesen fegyvertelen vagyok - tudatom, ha nem volna egyértelmű, de a jobbom ökölbe szorul, kívánom a tőr sima markolatát.