Rora rettegett. Emlékszem a félemére, a zavarodottságára, a fájdalmára, jobban mint a sajátomra. Pedig Anya felkészített minket. Hogy lehet, hogy az első átváltozás félelmetes lesz, talán fájni is fog, olyan sokszor elmondta, hogy vissza tudtuk volna mondani minden szavát szó szerint. És nem hittük el mégsem neki. Nem hittük el, hogy tényleg ilyen lesz. Az volt az első alkalom életünkben, hogy nem tudtam megnyugtatni a testvéremet, mert én is ugyanazt éreztem. Zavarodottságot. Félelmet. És főleg fájdalmat. Reszketve néztünk fel a Holdra, ahogy lassan előbújt a felhők közül, megmutatva sápadt, fényes arcát. Egymásra néztünk, aztán Rora felsikított fájdalmában. Át akartam ölelni, de belém is belémhasított ugyanaz a metsző fájdalom. Hallottam, ahogy ropognak a csontjaim, akár a száraz gallyak, az inaim úgy nyúltak, mintha bármelyik pillanatban elszakadhatnának. Elviselhetetlen fájdalom volt, és mi összeroskadtunk alatta. Aztán elmúlt, mintha elvágták volna. Emlékszem, hogy mintha egy sötét szobába zártak volna, saját tudatom mélyén, a világ elhallgatott. Nem hallottam az éjszaka neszeit, nem láttam a húgomat. Eszeveszetten kezdtem küzdeni, hogy kiszabadulhassak saját tudatom fogságából, de képtelen voltam.
Az erődben, ahol addig két rettegő gyerek ült, két kölyökfarkas méregette egymást. A nagyobbik, a fiatal hím szénfekete volt, fehér folttal a homloka közepén, a kisebb, a nőstény hófehér, és ugyanott, ahol a testvérének, neki fekete folt sötétlett a homlokán. Első átváltozásunk végbe ment, és bár tudatunkat az állat elnyomta, a szeretet és a ragaszkodás megmaradt. Hirtelen megjelent a hatalmas, fehér alfanőstény, hogy gondjaiba vegye két kölykét, akik addigra már boldogan kergetőztek a levelek között. Mindent egybevetve, nem volt olyan félelmetes az első, mint gondoltuk.  

A tömeg hangja, és a kántálás olyan eufóriába lökött, amilyet soha nem éreztem még. Karjaimat diadalittasan a magasba emeltem, és csak fürdőztem a csodálatban. Életem első győztes meccse nem volt ilyen jó érzés, mint ez. Az ellenfelem a lábam alatt feküdt a ketrec alján, már alig élt, de engem nem érdekelt. Több ezer dollár járt az első vérért, amit én ontottam aznap éjjel a ketrecben. Én. Az új fiú. Éreztem a társak tekintetét magamon, gyűlölködő tekinteteket, de semmi sem érdekelt. Valahogy a szorítóban, legális körülmények között soha nem éreztem. Úgy éreztem, én vagyok a legnagyobb király az egész világon. Ez volt az első lépésem a lecsúszás felé.
Néhány héttel a meccs után, az utcán sétáltam, amikor megállt mellettem egy nagy, fekete kocsi. Kicsapódott az ajtó, és egy furcsa arcú elf hajolt ki rajta.
- Te vagy Marcus?
- Én vagyok! -bólintottam, és nem nagyon értettem, hogy mi a franc történik éppen.
- Szállj be!
- Öhm….okké. -mondtam és beugrottam a lassan araszoló kocsiba.
Bent furcsa félhomály fogadott. Szagok keveredtek, és minden ülésről szemek villogtak rám. Két elf, két dzsinn és egy ötödik, egy vérfarkas ült körben, láthatóan a vérfarkas volt a főnök. Idősebb béta hím volt, őszülő hajjal, ráncosodó kézzel, de úgy húzta ki magát az ülésben, mintha ő lenne a legnagyobb alfa a világon.
- Te verted meg a bajnokomat, kölyök?! – szinte köpte a szavakat, és éreztem, hogy fölémakar kerekedni. Esélye sem lett volna, egy olyan, fiatal alfa ellen, mint amilyen én voltam, és már ugrottam volna, mikor egy pisztoly simult az oldalamnak. Az ezüst golyók még a táron át is fájtak.
- Válaszolj szépen, különben kilyukasztalak! -sziszegte az elf a fülembe.
- Azt hiszem…pénzt kaptam érte. Kétezer lepedőt. Kellett a pénz, a húgom beteg! -szusszantam, és azonnal a kórházban fekvő Rora jutott eszembe. Elfertőződött egy sebe, amit két hónapja a teliholt alatt szerzett. Kellett a pénz, nagyon is.
- Tehetséges kölyök vagy te! -hajolt előre a béta, amitől újra megfeszült minden izmom. – Akarsz nekem dolgozni? Többet is kereshetsz, mint kétezer…te lehetsz az új bajnokom!
- Nem tudom… -szusszantam, tudtam, hogy ezek a versenyek illegálisak. Nem akartam elveszíteni a karrieremet, de a családomnak szüksége volt a pénzre. Rora még tanult, Anya pedig már idős volt dolgozni.
- Gondolkozz rajta! -morogta újra felém, majd a két dzsinn kilökött az ajtón. – Holnap újra beszélünk!

Aki még nem járt a világ tetején, az nem tudja, milyen érzés. Kevesen ismerik a mámort, amit a siker jelent, még ha mocskosan megszerzett siker, akkor is. Mikor megvan mindened, amit csak kívánhatsz. Pénz, amennyi csak kell, szebbnél szebb emberek az oldaladon, menő lakás, menő kocsi. Mindezt megszereztem magamnak, pusztán agresszióval és kegyetlenséggel. A viadal rajongói rám aggatták a „Fenevad” becenevet, és minden este azt várták, hogy a ketrecbe lépve újra és újra vért ontsak. Legyőzhetetlennek éreztem magam. De aki túl közel repül a Naphoz, könnyen megégetheti magát. Túl sokáig voltam veretlen, és túl egyértelmű volt, hogy mindehhez tiltott szerekkel életem. Egy másodperc alatt veszítettem el mindent. Csak azért, mert nem voltam hajlandó eladni a meccset. A főnök és a haverjai nagy tétet tettek ellenem, és azt mondták, ezúttal én veszítek. Ez kijelentés volt, de én hallani sem akartam róla. Ők pedig arról nem, hogy újra győzzek. Az életem volt a tét, és tudtam, hogy megölnek, ha nem adom el a meccset. De képtelen voltam rá.
Annyi minden történt azon az estén, hogy felidézni is alig tudom. De annyira biztosan emlékszem, hogy öltem. Nem is egy vagy két embert, mindenkivel végeztem, aki az utamba állt. Magamt védtem, csak az járt az eszemben, hogy ki kell jutnom onnan, mert Rorának és Anyának szükségük van rám. Nem láttam senki mást rajtuk kívül, ahogy azelőtt sem. Mindezt csakis értük tettem. Nekik több volt, mint amink valaha is ezelőtt, Rora főiskolára járhatott, Anyának pedig gyönyörű háza volt, és mindene, amiről valaha álmodhatott. Én kockáztattam a jóhíremet és az életemet, de értük megérte.
És egy perc alatt omlott minden magába. Elveszítettem a lakásomat, a vagyonomat, a profi sportoló karrieremnek annyi volt. Az utcán találtam magam, és hirtelen én lettem minden sztereotípia megtestesítője. Az agresszív vérfarkas, aki az utcákon kóborol, boltokba és bárokba tör be, kizsebel bárkit, hogy végül egy padon hajtsa álomra a fejét. Alkalmi munkákból tengődtem, és a csúcsról a gödör legaljára csúsztam.
Rora volt az, aki kicibált innen. Kézen fogott, és elvitt a legközelebbi rehabilitációs központba. A hátam közepére nem kívántam az egészet. Az egy éves kiképzést, ami alatt szakmát adtak a kezünkbe, megtanítottak normálisan viselkedni, a függőket lehozták a szerről, az agresszívakat, mint én, addig pszichózták, míg minden dühüknek forrást meg nem találtak. Egy év volt, és hosszabbnak tűnt két életnél. A húgom minden nap bent volt nálam, minden nap biztatott, és mikor már kijárhattam, elvitt az egyik közeli kórházba. Ott döntöttem el, hogy terápiás segítő akarok lenni, amikor megláttam a beteg gyerekeket. Tudtam, hogy fel tudnám őket vidítani, tudtam, hogy egy nagy, szőrös kutya el tudná vonni a figyelmüket a szenvedésükről.
Mikor kijöttem, a kis maradék pénzemből vettem egy lerobbant lakókocsit. Jó kezdet volt a kórház, de hamarosan új állás után kellett néznem. Nem sokkal azután, hogy kijöttem a rehabról, és elkezdtem a szociális rehabilitáció programot, Anya beteg lett. Rora pedig épp akkor kapott ajánlatot, egy főszerepet egy nagyjátékfilmben. Természetesen addig nyüstöltem, amíg el nem vállalta. Képtelen lettem volna elnézni, hogy ő is elpazarolja a tehetségét, ahogyan én. Így, a program segítségével hamar a rendőrség kötelékében találtam magam.
Sosem fogom elfelejteni az első napomat. Nehezen aludtam, és már korán ott ültem a hallban. Persze mindenki azt hitte, hogy behoztak, így nem zavartam sok vizet. A papírjaimat olvasgattam a pultot támasztva, nem mutatott jól benne az igencsak foltos erkölcsi bizonyítvány, de már itt voltam. Nyomozóasszisztens lettem, egészen normális fizetésért, bár tudtam, hogy abból a pénzből én semmit sem fogok látni. Néha felnéztem a papírokról, mikor megéreztem egy-egy megvető pillantást magamon. Meg sem lepett, nem tudom, mire számítottam. Mégis, hirtelen mintha ezer harang egyszerre szólalt volna meg a fejemben, mikor tekintetem összeakadt egy nagyon szigorú, és fáradt pillantással. Fekete hajú, csinos elf lépett be az ajtón, kezében kávés poharat szorongatva. Tekintete gyorsan siklott végig rajtam, de én képtelen voltam levenni róla a szememet. Mintha sosem láttam volna még szebbet, bámultam rá, és így is volt. Minden porcikája tökéletes volt, és magára szegezte a tekintetemet. Illata megszédített, ahogy elment mellettem. Rám sem nézett, úgy viharzott be egy irodába, és én még akkor is megrészegülten tántorogtam, mikor a kapitány irodájába hívtak. Azt mondták, most megismerem a nyomozót, aki mellett majd dolgozni fogok. De nem voltam felkészülve rá, ami ezután jött.