A férfi egy eszköz, egy tárgy mely pénztárcájának kinyitásával teszi boldoggá a gyengébbik nemnek tartott ám mégis erősebb nőket. Ha kell ad, de leginkább elvesz, korlátoz és megaláz. Az apámnak csúfolt udvari bolond számomra nem más, mint egy bankkártya, amivel akkor vásárolhattam amikor szerettem volna mert időt tölteni, közös pontokat találni mindkettőnk számára idegesítő és fárasztó lett volna.
Én nem kértem a társaságából, ő pedig az enyémből nem kért kategorikusan, amit sose bántam. Nos, az elején talán igen, de a harmadik Louis Vuitton táska után úgy gondoltam megenyhülök irányába és a jeges pillantások helyett langyos vállvonogatással illetem, mert többre azért még én sem vagyok képes hiába a vér meg minden. Nekem ő csak egy donor.

Tűzszínben pompázó auráját mindig csillogó szemekkel figyeltem, már messziről éreztem mikor fordul be szülőanyám a sarkon s nem csak piros talpú cipőjének zengésével jelezte érkezését. Sminkje tökéletesen felvitt, haja gondosan begöndörítve és lágyan omolva a vállára, ruhája passzos, mintha festék lenne a tengerparton felszedett barna bőrszínén. Maga a tökéletesség. A buja nő, heves szerető és még annál is jobb mentor; egy személy, akitől sokat lehet tanulni és meríteni. Akivé válni szeretnék amint lehetőségem nyílik rá. Anyát sokan, közöttük a húgom is felszínesnek gondolja, ami valahol talán igaz is de én sosem tekintettem így rá. Nekem ő az etalon, a magaslati pont, amit el kell érni és meg kell hódítani, hogy szép lassan a nő már ne ő legyen, hanem én. Mindent, amit tudok, minden kedves szót, lágy érintést, édes kis semmiségeket, tőle tanultam el az évek alatt.
Az ő cipőjében mentem el az első rodeómra, az ő piros rúzsa csillogott az ajkaimon és gyönyörű fehér igazgyöngyös lánca a nyakam körül miközben a kilopott, átalakított, fekete ruhája emelte ki alakomat. Mintha mássá lettem volna akkor, mintha eggyé váltam volna a szenvedéllyel.

Egy lángból két parázs szökken, egyik végig gurul a padlón és kialszik, mássá válik, más életet él miközben párja továbbra is ég a többiek között. Nixie, a jobbik felem és nem csak képletesen értve, mindig is más volt a szememben: nem láttam azt a kísérteties hasonlóságot, amit én produkáltam anyánkra nézve. Helyette az apám, a donor, az eszköz jelent meg benne és ennek köszönhetően ők megtalálták a közös hangot. Ha apa énekelt, Nixie is, ha színházba mentek akkor én otthon maradtam és arról álmodoztam bárcsak ott lehetnék, de ahogy a só—bors kombinációhoz nem megy a kömény, úgy én sem illettem bele a kapcsolatukba.
Különbözőbbek nem is lehetnénk mégis kimondottan egymás tükörképei vagyunk, kinézetben mindenképp, s talán minimálisan lelkileg is. Érte mindent megtennék, felhagynék a vágyaimmal, az életemmel, de ugyanezt elvárnám tőle mert ha én felgyulladok akkor húzom magammal. Ha fáj neki, akkor nekem is sajog, ha örül melegség járja át megfagyott lelkemet, hiányakor pedig a közös medálunkat szorongatom ujjaim között és rá gondolok. Megszoktam, hogy ketten vagyunk a világ ellen. A tűz és a víz, az édes és a sós. A nyugalmat árasztó tó és az örökké zúgolódó tenger.

Férfiak… különös teremtmények, akikben meghódítani való állatokat látok, s mégis egyetlen legény van talpon a vidékemen, akit elviselek magam körül. Sőt, talán nem csak a környékemen és nem csak elviselem, hanem kimondottan a szívemhez is nőtt. Caspien. A váll, amin sírhatnék ha lennének könnyeim, a remek ölelést adó karok amik között biztonságban érzem magam, a mosolyra húzódó ajkak amikkel remek tanácsokkal lát el. A báty, aki nem adatott meg nekünk és akinek köszönhetően mostanában több időt töltök az otthonunkban. Szeretem, hogy itt van körülöttünk, hogy mindig van valami sztorija és feldobja az ember fárasztó, kiszívott napját, hogy vele nem kell megjátszanom magam, neki nem kell Aquaria és a teste. Neki csak én kellek. Az unokatestvér, akivel nevethet, akivel megbeszélhet mindent, aki a családja helyett is a családja.