Tíz évesen rohadt szar azt hallani otthon, hogy nem vagy jó semmire. Mert te vagy a legkisebb gyerek, nem tudsz mit tenni, ha egyszer a bátyádnak 15 év előnye van. „Miért nem tanulsz fele olyan jól, mint Teddy!?” „Nézd meg a bátyádat, szín ötössel fog lediplomázni, és már menyasszonya is van.” és hasonlók. Soha nem fogom felfogni, hogy vajon miért nem tűnt fel senkinek, hogy egy tejfeles szájú kölyökhöz beszélnek. És ezek a mondatok elkísértek mindenhová. Azt akartam, hogy végre elhallgassanak, hogy ne a bátyámat lássák bennem, egy mini-Teddyt, hogy velem is foglalkozzanak, hogy én mit akarok. El voltam veszve, teljesen egyedül a pubertás szélén lavírozva, és mivel otthon is mindig idegesek voltak, ha velem beszéltek, ez lett az én kommunikációs eszközöm is. Az agresszió.
Könnyű volt megtalálni azokat a fiúkat, akik kemények akartam lenni, de szükségük volt egy nagydarab gyerekre, hogy vezesse a bandát. Mikor eléjük álltam, azonnal a tenyerembe csaptak, és bevettek maguk közé, bűntársnak. Nem kellett hozzá sok idő, hogy minden gyerek a környéken félni kezdjen tőlünk, és a felnőtteknek gondot jelentsünk. Könnyebb volt a kicsiket szekálni. Könnyű volt az éjszaka leple alatt kukákat felgyújtani, postaládákat szétverni. És senki sem látta vagy hallotta meg, hogy ez egy segélykiáltás. Hogy lassan megfulladok a rám nehezedő elvárások súlya alatt, miközben nem lehetek önmagam, mert valaki mást kell eljátszanom.
Bele nőttem tehát a rosszfiú bőrébe, megtanultam élni benne. Nem érdekelt semmi, sem éhínség, sem világháború, én rendületlenül maradtam az, aki mindenkivel kegyetlenkedik, akivel csak megteheti, aki gyakoribb vendég volt a sheriff irodájában, mint a saját anyja templomában. Pont az  a fajta, nagydarab, suttyó texasi kölyök lettem, akire azóta nem vagyok büszke. Az üresfejű szekáló, akinek nem számított a saját apja vagy anyja szava sem. Mert egy idő után már nem ismertem más életet. Ahogy mondani szokták, elkallódtam. És mintha a családomat nem is érdekelte volna.

Lövések dördültek, a fülünk mellett süvítettek a golyók, ahogy mindannyian felkaptunk valami közelünkbe eső tárgyat, hogy azzal védjük magunkat a zsaruktól. Nem ez volt az első balhénk, már gyakorlottak voltunk, de nem gondoltam, mikor az első lövés eldördült, hogy nekem ez lesz az utolsó. Valamiért a hangzavar emlékeket ébresztett bennem. Vagy talán a mélyen gyökerező balsejtelem. Eszembe jutott, hogyan is lettem az, aki most egy rozsdás vascsőtől reméli, hogy nem fogják eltalálni a rendőrök fegyvereiből záporozó golyók.
Alig múltam el harminc éves, mikor megvettem az első motoromat. Akkor még otthon laktam, a családi farmon, és a szüleimmel már végleg elmérgesedett a viszonyom. Ha Teddy néha nagy kegyesen hazalátogatott a városból, én eltűntem inkább. Éjszakákat csatangoltam az utcákon, italosüvegeket markolva, és magamat sajnálva, amiért nem jobb az életem, mint amit én alkottam magamnak. Egyik ilyen kései kóborlásom során akadtam össze egy motoros bandával.
Félelmetesen lenyűgöző látványt nyújtottak hatalmas vasszörnyetegeik hátán. A dzsekijük hátoldalára egyetlen szót hímeztek csupán: „Fenevadak”. Nem tartott sokáig, hogy a mindenféle lényekből álló banda testvérének fogadjon, és mikor tovább álltak poros, álmos kisvárosunkból, én is mentem velük. Mert velük úgy éreztem, végre tartozom valahová. Együtt róttuk Amerika széles országútjait, a hozzánk csapódó nők közül került ki Hope, aki hamarosan motorom állandó éke lett. A törékeny kis szirén olyan jól mutatott mögöttem, hogy egy pillanat alatt elhittem, hogy én vagyok a világ királya. Újdönsült „családommal” éveket töltöttem el, és semmi sem volt szent számunkra. Azt gondoltam, ennek az életnek sosem szakad majd vége, hogy ez így tökéletes, ahogyan van. Nem érdekelt már semmi, az sem, hogy egyre mélyebbre kerültem abban a bizonyos függőségi spirálban. A pia és a drogok tartottak a víz felszínén, a banda tudta ezt. Kellett nekik az erőm, így nem szóltak, sőt, velem ittak, és együtt lőttük magunkat. Elértem a gödör legaljára, de jól éreztem magam benne. Azt hittem, ez örökre így marad.  De nem véletlenül mondják, hogy nem létezik tolvajbecsület. Én néhány másodperc alatt tanultam meg ezt. Éles hang szakított ki az emlékből.
- TOBY! – ordított a mellettem álló Axel. A széles vállú, idősödő vérfarkas volt a bandánk vezetője, vakon követtük minden utasítását. – KURVA SOKAN VANNAK! FEDEZZ!
Ellenkezésnek nagyon nem volt helye. Egy pillanat alatt repült felém Axel berettája, és nekem kellett egyedül felvennem a tűzharcot. Csak addig, ameddig vezetőnk fedezéket nem talál.
- MENJ…HÁTUL VAN EGY MELLÉKAJTÓ! – próbáltam túlüvölteni a golyózáport.
Négy embert el is találtam, mikor a szemem sarkából megláttam egyet, aki eddig elbújva várta a lehetőséget. Éppen célkeresztbe vette Axelt, nekem pedig cselekednem kellett.
- AXEL! – üvöltöttem fel újra, majd gondolkodás nélkül a vérfarkas elé vetettem magam.
A lövés a mellkasom közepén ért, szinte teljesen felszaggatta a húsomat. Hörögve rogytam össze Axel lába előtt, és kétségbeesett, könyörgő arccal néztem rá. Hirtelen óriási csend támadt. Minden pisztolyt leengedtek, a földnek szegezték őket, és megkövülten figyelték, ahogy a földön fekszem, és a vér lassan hatalmas tócsává gyűlik körülöttem. Az, akiért kész lettem volna meghalni, pedig ott hagyott a hideg földön elvérezni. Mintha csak egy idegen lettem volna.

Húsz év letöltendőt olvastak a fejemre mindazért, amit elkövettem. Nem ellenkeztem, nem hőbörögtem, sem akkor, amikor kihallgattak, sem pedig a tárgyalásomon. Nem kellett ügyvéd, akkor sem, ha a tulajdon bátyám, az ország egyik legjobbja vállalta volna fel a védelmemet. Nem akartam újra kikerülni a rácsok mögül, ameddig nem állok újra talpra, ameddig nem hozom egyenesbe az életemet.
Azt hittem, a börtönben majd könnyű lesz lejönni a drogról, és a piáról, de nem is tévedhettem volna nagyobbat. Mert nem bírod ki máshogyan a benti valóságot, csak úgy, ha kicsit eltorzítod azt. Mindig volt valaki, egy zárkatárs, egy korrupt őr, aki beszerezte, amire szükségünk volt. Húsz év úgy ment el mellettem, hogy azt nem vagyok hajlandó beleszámítani az életkoromba. Mert az nem volt élet.
És mégis, mikor végre szabadultam, úgy éreztem magam, mint egy madárfióka, amit idejekorán rúgtak ki a fészekből. és nem tud repülni. Egyetlen dolgot azonban biztosan tudtam. Nem akartam hazamenni. Két lehetőség állt tehát előttem. És nem akartam újra a könnyebb utat választani.
A sereg nevelt végre férfit a gyáva féregből, aki voltam. Az alapkiképzés után pedig egyenes, és racionális útnak tűnt a rendőrség. Ott végre olyan környezetbe kerültem, amiben valóban otthon éreztem magam, és nem csak elhitettem ezt magammal. Életemben először lettek normális barátaim, és bár a mai napig vannak rosszabb pillanataim, legalább az életem nyert valami valódi célt. Valamit, amit nem adnék fel. Vagy legalább is nagyon jó indok kellene hozzá. Minimum egy mindent elsöprő szerelem.