Egyedül bulizni a legtöbbször szar dolog, de megvannak a maga előnyei is. Eden nem ért rá, holnap korán kel vagy mi a franc…mintha képes lenne ezt kivitelezni, de nem erőltettem inkább a dolgot. Harmincegynéhány év alatt már megtanultam, hogy mik azok a pillanatok, amikor nem szabad túl sokáig nyüstölönöm. Mostanában úgyis annyira a farkasa körül forogtak a gondolatai, hogy egy épkézláb mondatot nem sikerült kiszednem néha belőle. Szép is a szerelem, bár ezért tuti agyon csapna. És ha már Eden se ér rá, legalább Vera és Pietro is elfoglaltak. Ilyen az élet
Ennek teljes tudatában, jobb opcióm nem lévén, egyedül vágok neki az éjszakának, olyan csinosan, amennyire csak lehetséges volt. Ki kellett jutnom a kastélyból. Főleg azért, mert az alsó szinti szalon felől éktelen sivításra lettem figyelmes. Már megint az a hülye csokitorta, nem értem mi a fene baja van Dahlianak a csokival. Hadd egyen szegény ember a saját esküvőjén olyan tortát, amilyet akar. Én biztos hogy nem problémáznék ezen. Az ajtó előtt elsuhanva elkaptam Lucas pillantását, félszegen odaintettem neki egy aprót, majd kislisszoltam az ajtón, mielőtt elsírtam volna magam. Látni is fájt…és nem azért, mert szeretem, hanem mert tudtam, hogy boldogtalan. Bárki mással lehetne, aki nem én vagyok, ha tudnám, hogy boldog, nekem már ennyi is elég lenne. Az én boldogságomat már lehúzták a klotyón.
Éppen ezért kellett buliznom. Leinnom magam. Talán felcsípni valakit, hogy néhány röpke órára ne érezzem magam teljesen üresnek, aztán, mikor az illető úr az éjszaka végeztével haza megy, vissza kússzanak régi ismerőseim. A bánat, a megszégyenültség, a magány, a megbánás…minden, amiből álltam. Amiből már senki sem tudott kirángatni igazán.
A klubhoz érve elég csak megvillantanom az agyaraimat, hogy soron kívül beengedjenek, és még egy csinos kis VIP bélyegzőt is kapjak a kezemre. A Draco név előnyei. A világ tökéletesnek lát bennünket, a lábaink előtt hever, a pénzünknek hála pedig bármit megtehetünk. Ahogy belépek, szinte minden rossz érzésem azonnal elpárolog, ahogy végig nézek a táncoló tömegen, a fülemet pedig betölti a doboló zene. Itt picit megfeledkezhetek magamról. A pult felé sétálva veszem észre, hogy egy törékeny emberlány nagyon próbál kiszabadulni egy nagydarab tahó föld dzsinn közelségéből. Miért mindig a föld dzsinnek az erőszakos faszok? Nyugodtan a pulthoz sétálok, rendelek magamnak egy vodka-martinit, majd amennyire csak képes vagyok buzisan előadni magam odavonulok, és egyszerűen csak beállok a dzsinn és a lány közé jó messzire lökve őket egymástól.
- Látom ez az ogre zavar téged, hercegnő! – villantok a lányra egy széles, agyaras mosolyt, majd a pasi felé fordulok. Ő még nem látta, mi vagyok. – Figyelj borsóagyú…szerintem a hölgynek nem tetszel, úgyhogy jó lenne, ha egyszerűen hátra arcot vennél és elhúznál ahonnan jöttél…mondjuk vissza anyádba!
- Fú te kis homár… -hördül fel a pasi, és már gyűri fel a pólója ujját. Ohh igen…ez vicces lesz. – Rossz helyen keresed a balhét buzikám…
- Hátrálj picit, hercegnő! – szólok oda halkan a lánynak, és meg sem rezzenek, ahogy a dzsinn megindul felém.

A bár fényei úgy táncolnak a poharamon mint a tömeg a tánctéren. A csontjaimban érzem dübörögni a basszust és a koktélom pont ugyanabban a ritmusban hullámzik. Végigsimítok a pohár peremén, a varázserőmmel megmozdítva benne a jégkockákat. Vagy lehet hogy az is csak a ritmus volt?
Alkohollal telített agyamban már nehezen tudom megfogalmazni a gondolatokat, de tudom hogy ki kell mennem a levegőre. Túl meleg van itt bent. Túl sokan vannak. Szédülök.
Egy pillanatra lehunyom a szemem és a jégkockától hideg ujjaimat a halántékomra nyomom. Talán jobb ha hazamegyek. Ma már úgysem lesz itt semmi izgalmas.
Szerettem itt ihletet gyűjteni a cikkeimhez, izgalmas emberekkel találkozni, és hát... alkoholos behatás alatt mindenki őszintébb. Mindenkinek könnyebben jár el a szája. Kivéve nekem.
Én olyankor csak hallgatok, és magamba szívom az információkat.
Ma viszont nincs itt senki olyan aki érdekelne. Felemelem a poharamat hogy kiigyam belőle a pár utolsó kortyot a színes, csillogó italból. Édesen simogatja végig az ízlelőbimbóim de tudom hogy holnap még fájni fog ez a pár finom koktélka amit ma elfogyasztottam.
Hátralépek jogy elinduljak kifelé mikor nekiütközöm valakinek. AZonnal hátrafordulok hogy bocsánatot kérjek de a nagydarab, ragyogó szemű dzsinn látszólag nem véletlenül lépett mögém.
- Elnézést - mondom szárazon és megpróbálom kikerülni de kinyújtja a karját hogy az utamat állja.
- Ne siess úgy szépségem, hadd hívjalak meg egy italra - mondja, miközben a másik keze végigsimít bordó, rövidke ruhámon a derekam magasságában. A bársonyszerű anyag felfelé mozdul többet mutatva a combomból mint azt én szeretném.
- Nem kösz - fogom meg a csuklóját, de nem enged. Az arcomra dühös fintor kúszik és legszívesebben lekaparnám az undorítóan elégedett arcát feketére festett körmeimmel.
Ebben a pillanatban lép oda hozzánk egy srác. Nem sokkal magasabb nálam, vékony, szépvágású arccal. Ha nem villantaná meg hegyes szemfogát is felismerném. Ő Florian Draco...
Sosem találkoztam még vámpírral, így a torkomon akad a szó és csak pillogok. Némán engedelmeskedek neki és hátralépek egyet ahogy a dzsinn fenyegetően megindul a törékeny srác felé. Nem féltem. Tudom hogy bármelyikünket egy pillanat alatt kettétörne. Még ezt a tuskót is.

Hozzászoktam már, hogy minden halandó elcsendesedik, ha belépek egy szobába. Nem tudom, mit láthattak ezen a testen, amit én olyan nagyon gyűlöltem. Én, ha a tükörbe néztem, nem angyali szépséget láttam. Beesett szemeket, az éhezéstől, és az alváshiánytól lesoványodott arcot és végtagokat, kócos hajat, ami soha nem úgy állt, ahogyan én akartam. Összetört, meggyötört testemben nem láttam semmi fenségeset, semmi túlvilágit, mint ahogyan azt mások leírták. Néha még a sebeket, a lila foltokat is látni véltem. Soha nem hagyott el a fájdalom.
De ezt a vámpír szeme látta. A halandóké egészen más volt. A nők irigykedve néztek rám, vékony alakomra, göndör hajkoronámra, minden alkalommal hallottam magam mögött az irigy, rosszmájú pusmogást. A férfiak, nagyon sokszor megbeszélték egymás között, hogy „szúrnának”, vagy egyszerűen csak csendben csorgott rám a nyáluk, amennyiben ilyen hajlamaik voltak. A heterok egyszerűen lenéztek, de azzal már megtanultam együtt élni.
Valami hasonló történt most is. Én pedig felsőbbrendű apátiába süllyedve konstatáltam, hogy a teremben jelenlévők nagy része annyit sem ér, hogy fél szemmel rájuk nézzek. Meg akartam indulni a VIP részleg felé, mikor észrevettem a kis közjátékot. A nagydarab dzsinn úgy inzultálta a fiatal emberlányt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és senki nem tett semmit. Ilyen helyzetekben Eden egyszerűen félre húzott volna, hogy majd ő, a hivatásos intézkedik, ne én, mert csak elragadnak az elfojtott indulataim. De Eden most nem volt itt.
Beékelődve kettejük közé elkezdtem a hős lovagot játszani. Nem esett nehezemre. A lány tekintetén láttam, hogy meglepődött, de kicsit le is volt nyűgözve. Aranyosnak találtam, már amennyire egy magam fajta srác aranyosnak talál egy lányt. De még nem értem rá vele törődni.
- Na gyere te barom! – vigyorogtam a dzsinnre. Tudtam, hogy ha agyon is verem, nem engem fog a biztiőr kidobni, nagyon sokszor jártam már itt, bár ritkán egyedül.
Ahogy megindult felém, igyekeztem előre látni, mit is fog tenni, majd emberfeletti gyorsasággal kilőttem. Szinte megállt minden, ahogy mozogtam, kigáncsoltam a nagydarab férfit, miközben az álla alá is ököllel bevertem egyet. Hallottam a csont undorító reccsenését. Aztán amilyen gyorsan mellette termettem, olyan gyorsan voltam a lány mellett, derekát átfogva húztam messzebbre a dzsinntől, ahogy az felszegett állal, vérző szájjal egyszerűen pofára esett előttünk.
- Megvagy, hercegnő! – mosolyogtam a lányra, ahogy a földön fekvőt néztem. – Két kérdés…ugye nem esett bajod…és mit iszol? – úgy fogtam magamhoz, mintha legalábbis a barátnőm lenne. Illata csiklandozta az orromat, hallottam a szívét kalapálni. Minden értelemben édes volt.
- Egyébként Florian vagyok…de az arcodból ítélve erre már te is rájöttél.

Van valami hűvösen vonzó a vámpírokban. Igaz nem találkoztam még sokkal, egyszer meginterjúvoltam Orion Dracot a legújabb könyve kapcsán. Olyan sármos volt, olyan kedves és a szemeiben ott ült a sok száz évnyi bölcsesség amit én, egyszerű ember soha nem érthetek meg.
Még akkor sem ha elmesélné.
És ahogy most csak egyetlen pillanatra Florian szemébe néztem, az ő meghatározhatlan zöldes íriszeiben is ugyanúgy láttam azt a pár száz évet amit megélt már. Bár szinte még gyereknek tűnt... Én voltam gyerek mellette.
Könnyedén kitértem az útjából és figyeltem ahogy a nagydarab dzsinn megindul a vámpír felé és egyetlen szempillantással később már a földön hevert előttünk, a szájából csorgott a vér.
Felszaladt a szemöldököm és kissé meglepetten pislogtam a hirtelen mellettem megjelenő srácra. A karja a derekam köré fonódott, de köze sem volt a többi rámenős pasi mozdulatához. Védelmező volt nem tolakodó, és már előre éreztem hogy a ma este új legjobb barátra tettem szert.
- Szép volt - nevettem el magam édesen és átkaroltam én is az ő derekát. A ruháján éreztem hogy drága és jóminőségű anyag. Mégiscsak az ország egyik legősibb és leggazdagabb családjából jött. Az újságíró énem persze egyből felzubogott és követelte hogy szedjek ki belőle mindent amit csak tudok, és legyek az élete része hogy legyen egy jómódú befolyásos barátom.
Ezt az énemet nem mindig szerettem... most sem. Volt valami Florianben ami arra öszönzött hogy őszinte legyek vele, és ahogy megmentett... Inkább elsuvasztottam jó mélyre az újságíró énemet.
Mellette csak Izzy voltam.
- Jól vagyok, hála neked, szépfiú - nevettem el magam - És vodka martinit kérek, ha lehet. Meg egy szál cigit ezután. Leszokóban vagoyk már három éve... De nem akar összejönni - sóhajtom teátrálisan ahogy elindulunk a VIP részleg felé. Úgy sétálok mellette mintha tudnám a járást, és idevaló lennék. Hol volt már az a kisvárosi lány, a sok testvérrel aki egykor voltam?
- Isabelle vagyok, Mr. Draco - villantottam rá egy bájos vigyort - De szólíts csak Izzynek. Köszönöm hogy megmentettél attól a gorillától. Nem szeretem az ilyen erőszakos pasikat - beléptem mellette a vip részlegbe. Itt nem lüktetett úgy a zene, és sokkal kényelmesebbek voltak s zékek. A nagy ablakokon át láttuk a város fényeit.
- Azta... - tátottam el a számat - Ez gyönyörű...