Nem vagyok a meglepetések nagy fanja, gyerekkoromban is utáltam őket. Nem úgy Rora, ő él-hal a legapróbbakért is, és hajlamos volt nekem is okozni nem egyet az évek során. Bár tőle nem bántam, sohasem. Ő tudta, hogy mivel okozhat örömet, hogy mi az, amitől még nem szaladok ki a világból. Mindig örömet tudott okozni, de ez is amolyan iker-dolog, ahogy kicsi korunktól kezdve mondogatjuk. Egyikünk sem telepata, de egymás gondolataiban már majdhogynem olvastunk. Éppen ez az a kötődés, ami miatt annyira fáj, hogy az ország másik végében van, hogy néha bele akarok pusztulni. De ő boldog, és ez engem is boldoggá tesz. Minden pillanatban emlékeztetem magam rá, hogy most az ő álmát éljük, mind a ketten. Az enyémnek csúnya vége lett.
Ma reggel valami nagyon furcsa érzéssel ébredtem. Már nem szúr a mellkasom, mintha szétmarcangolták volna, a szívem, ami eddig üres volt, normális ütemet ver. Bár, mi számít normálisnak, hiszen rögtön ébredés után az eszembe jut egy mogyoróbarna, bánatos szempár, két csinos, hegyes fül, a kócos, fekete haj és a kecses alak, a pulzusom pedig azonnal meglódul. Életem szerencsétlenség-sorozatának méltó megkoronázása, hogy úgy néz ki, Eden az, akit nem csak én választottam ki, hanem a farkas is, ami pedig azt jelenti, hogy ez az érzés már örökre a szívembe égett, és semmi sem törli ki onnan. Mennyire kell kapitális pancsernek lenni ahhoz, hogy az ember épp a felettesébe zúgjon bele ennyire? Vagy ez már a Marcus Cranshaw szint?
Mégis, most egy pillanat alatt elűzi valami más ezt az érzést. Emelkedettség és jókedv lesz úrrá rajtam, szinte táncolni tudnék, és boldogan rohanok be a munkahelyemre is. Szinte az egész nap azzal telik, hogy Blue és Eden sanda pillantásai közepette. Tuti azt találgatják, hogy mi van velem, de nem igazán érdekel.
Aztán a nap végeztével ahogy lassan indulok kifelé a kapitányságról, megcsap egy ismerős illat. Mintha csak fejbe vágnának vele, és azonnal elkezdem a gazdáját keresni. A szívem felveszi az ő szívének ritmusát, és ahogy meglátom, széles mosoly fut végig az arcomon
- RORA! – nevetek fel, és mint egy kiskutya, felé rohanok. A bejárati ajtó másik oldalán áll, én pedig elé érve azonnal felkapom, és szorosan magamhoz ölelve megfordulok vele. -Kicsim, mit keresel te itt?! Nem a következő filmeden kellene dolgoznod? Jaj…félre ne érts, istenem, olyan jó, hogy itt vagy, úgy hiányoztál…- mosolyogva ölelem még mindig, anya szerint ilyenkor olyan vagyok, mint egy kiskutya.

Tudom nagyon is jól a bátyámról, hogy nincsen egyáltalán sehogy sem oda a meglepetésekért, de nem szerettem volna szólni neki, hogy ide jövök. Azt meg plána nem még, hogy mi is történt kint ami miatt végül egyedül jöttem. Fel vagyok készülve rá azt hiszem, hogy eléggé le fog oltani, majd kioktat engem, de ez most nem érdekel! Érezte biztosan, amikor nagyon is boldog voltam, amikor félreléptem és felejthetetlen éjszakám volt ami előtte már nagyon régen nem volt, aztán később az újbóli dolgoknak, és amikor veszekedtünk és tomboltak bennem a dühök. Én is szoktam őt érezni, hogy min megy keresztül, de megszoktuk már.  Remélem neki összejönnek a dolgok majd  a szerelem terén és megtalálja magának a megfelelő társat. Cupidó kegyes lesz velem is remélem valamikor és megtalálom az igazi nagy Ő-t!
Tegnap estére érkeztem meg, és bármennyire is akartam rögtön látni őt, türtőztettem magamat, és nem mentem a lakására zaklatni őt. Reggel izgatottan keltem, és ezt remélem ő is érezte. Boldogan mentem el a közeli kisboltba vásárolni és készítettem el a reggelimet, majd elkezdtem kipakolni, ami eltartott egy ideig, mivel eléggé sok cuccom van. A költöztetők hoztak rengeteg mindent persze, de két bőrönddel és egy kisebbet én hoztam magammal a repülőn.  Ebéd gyanánt úgy 4 óra felé bedobtam valamit, ami nem sok volt, de annyira izgultam, hogy több kaja nem is ment le bennem. A kocsimat nem hozták még, így most gyalog járok majd pár napot. Kicsit rendbe tettem magamat, letusoltam, mert a nagy pakolásban leizzadtam, majd elindultam be a városba a rendőrkapitányságra. A bejárati ajtóval szemben nem messze állok meg, hogyha végez és kijön, egyből megláthasson engem. Izgatottan vártam őt, mint egy kislány az első randija előtt. Éreztem szíve heves dobogását ahogyan közeledett az ajtó felé, és mikor megpillantott engem, nem tudta hirtelen hová tenni a dolgot, de boldogan szaladt felém.
-MARCUS! - kiabálok én is amikor meglátom őt és karjaimat kitárva várom őt. Amikor odaér és felkap, én hangosan nevetni kezdek miközben ölelem őt szorosan.
-De igen.....,de mindent el fogok mondani a maga idejében majd neked ígérem! - mondom neki és nevetek ahogyan forog továbbra is körbe velem. -Te is nekem, nagyon nagyon! -mondom jobban ölelve őt. Miután letesz engem a földre. Lábujjhegyre állva ameddig érem őt, egy nagy puszit adok neki az arcára. Ritkán szoktunk puszilkodni egymással. de ez más,  nagyon régen nem láttuk egymást már.

Ahogy a testvérem közelségét megérzem, minden más egyszerűen kizáródik az agyamból. Már nincs meg az az idegesítő, leírhatatlan érzés a koponyám hátuljában, nem érzem úgy, mintha letépték volna az egyik karomat. Rora lesz hirtelen minden, a világ közepe, és még a szívem fájdalmas dobogása is csillapodni látszik. Ha ő itt van, minden könnyebb lesz. Tudok majd talán tanácsot is kérni tőle…mert az, amit most éreztem, már kezdett kicsúszni az irányításom alól. Nem voltam hozzászokva, hogy minden gondolatomat, ébren és álmomban is, egyetlen személy tölti ki. Voltam már szerelmes, de nem így. Eden egy hurrikán volt, ami letarolt mindent bennem, és én ott álltam a vihar szemében, ahol minden csöndes, miközben körülöttem az egész világ darabjaira hullott.
Mégis, ahogy a karomba kaptam testvérkémet, minden megszűnt, tényleg csak ő maradt, és a felhőtlen boldogság, amit ebben a pillanatban érzek. Kapok egy hatalmas puszit, már amennyire eléri az arcomat, anya sokszor viccelődött vele, hogy a kettőnknek osztott magasságból szinte minden nekem jutott. De Roráé minden kedvesség és szépség.
- Helyes, mert ha nem tudsz jó indokot mondani, hogy miért vagy az ország másik felén, istenemre megharaplak. -nevetek fel, csak viccelődöm vele, ahogyan egész gyerekkorunkban. Hiszen soha, még játszásiból sem bántottam. Ha neki fájt valami, én is sírtam, és nem tudtam volna megmaradni a bűntudattal, hogy fájdalmat okoztam neki.
- Na de ha már így itt vagy gyere…meghívlak egy kávéra. Majd ott szépen mindent elmesélsz! -mosolyogva átkaroltam a vállát, így éreztem magam igazán egésznek, és elindultam vele akedvenc kávézóm felé. Aki csak látott, tényleg egy párnak nézhetett bennünket. Nem akartam azonnal a nyakába ömleszteni, hogy meg kell látogassa Anyát, mert egyre csak romlik az állapota, ahogyan azt sem, hogy nemrég megrovást kaptam a rehabon, mert „nem haladok elég gyorsan”. Nem akartam közölni a felügyelőtisztemmel, hogy belezúgtam a felettesembe. Szarul nézett volna ki.
- Na akkor mesélj szépen, miért is vagy itt? -mosolyogtam végül testvéremre, egy széles vigyorral. – Éppen a világot kellene meghódítanod!