Végül eljött a nagynap, csupa nagybetűkkel. Hogy mit is jelent ez? Az elmúlt hetek stresszes, négy órás alvással töltött napjai után végre megérkezett a Connor Lockwooddal megbeszélt legelső találkozó ideje is. Lysandra többször rám szólt, hogy most már igazán túlzásba viszem az egészet: nem elég, hogy nagyon sokat dolgoztam, de a szabad óráimat, amikor történetesen aludhattam is volna, azzal töltöttem, hogy a húgomat igyekeztem megtanulni eljátszani. Sok mindenben, sőt, a legtöbb dologban nagyon is jó voltam, de a színészkedés és jópofizás nem igazán tartozott ezek a dolgok közé – nem véletlen, hogy míg a kaszinót én irányítottam a háttérből, addig Lys a vendégekkel foglalkozott. Én legfeljebb csak elkergetni tudtam volna őket, nem bevonzani, bár tény, hogy ezúttal az előbbi volt a célom. Mégis, a maximalizmusom és önérzésem egyszerűen nem hagyta, hogy még csak meg se próbáljak először úgy viselkedni, mint a húgom. Először azt akartam kideríteni, hogy vele hogyan viselkedne majd ez a férfi, és csak utána terveztem áttérni a terv B pontjára.
Végül sok kínkeserves próbálkozás után sikerült a hangnememet olyan sokáig úgy használnom, ahogy Lys szokott beszélni, illetve a mosolyát is megtanultam nagy nehezen az arcomra varázsolni (vagy valami hasonlót), de az már nem ment, hogy a mozdulataim is olyan légiesek és kecsesek legyenek, mint Lysandráé. Ennyivel kellett hát beérnem.
A nagyalkalomra Lys ruhatárából választottam ki egy szűk, egyberészes szoknyát, a hajamat is kontyba tűztem fel, ahogy ő szokta, a sminkemet pedig maga Lys csinálta meg. Mire mindennel végeztünk, tényleg teljesen megkülönböztethetetlenek voltunk. Persze csak addig a pillantig, amíg meg nem szólaltam. Mindenesetre, így indultam meg a Lockwood rezidencia felé, ahová egy órán belül meg is érkeztem - és csak imádkozni tudtam, hogy út közben ne menjen szét semmi a külsőmön, mert az sem vallott Lysre, hogy zilált legyen a megjelenése, nem számít, mit csinál. Szerencsére zökkenésmentes volt az utazásom, így legfeljebb csak a ruhám gyűrődött meg kissé, de így jár az, akinek nincs pénze taxira, nemhogy személyi sofőrre, és be kell érnie a tömegközlekedéssel. A házhoz megérkezve épp csak megnyomtam a bejárati csengőt, amikor az ajtó szinte rögtön ki is nyílt, és a komornyik bevezetett a szalonba. Szándékosan nem vetettem egyetlen pillantást sem a ház berendezésére, hiába volt meg a kísértés, helyette csak szendének próbálva mutatni magam a komornyik után tipegtem. A szalonban pedig nem várt más, mint Ő, a nagy Connor Lockwood.
- Mr Lockwood – pukedliztem egy aprót, ahogy a húgom is mindig tenni szokta, amikor rangos személyekkel találkozunk –, örvendek a találkozásnak. Lysandra Mira Griffiths vagyok – mutatkoztam be, miközben szépen lassan felegyenesedtem, és most először végignéztem Connoron is. A külseje kifogástalan volt, és egészen helyes is volt, csak azt sajnáltam, hogy a személyisége olyan volt, amilyen (még ha csak hírből is ismertem csak azt), különben tökéletes jelölt lett volna az ikertestvérem számára.

Nagy nap kellett volna legyen ez a mai. Ma megismerem a leendő feleségemet. De nem éreztem semmit, csak egy kis idegességet. Úgy éreztem magam, mintha vissza cseppentem volna a középkorba. Én voltam a fiatal, ígéretes gazdag férfi, akihez hozzáadnak egy lánykát, akit azalapján választottak ki, hogy mennyire szép, hogy mennyire fog egészséges gyermekeket szülni. Nem vagyok híve a szerelemnek, úgy gondolom, hogy csak elvonja az ember figyelmét a valóban fontos dolgokról. Ha a szemed előtt úszik a rózsaszín köd, akkor nem figyelsz a munkádra, a karrieredre, nem figyelsz semmi másra, csak vágyaid tárgyára. Hülye leszel tőle, baromságokat csinálsz. De azért szerettem volna, ha legalább kedvelhettem volna azt, akihez hozzá kötöm az életemet. No meg az sem utolsó szempont, hogy mennyire irányítható az a bizonyos nő. Nem szeretem, ha az élet nem úgy megy, ahogyan én azt elterveztem, ha visszabeszélnek, ha nem értenek egyet velem. Szeretem, ha a világ olyan, amilyennek én akarom, és ehhez képest a saját házasságom felett nem volt kontrollom.
A szalonban olvasgattam egy könyvet, ahogy vártam, hogy a lány megérkezzen. Minden ellenszenvem ellenére összekaptam magam, szakállamat megigazítottam, hajamat akkurátusan félre zseléztem, mint minden nap. Vörös garbóm fölé kék öltönyt húztam, enyhén be is kölniztem magam. Azért az első benyomás csak fontos, vagy mi a franc. A komornyik hangja rázott fel a mélázásból, és a belépők felé fordultam a könyvespolc mellől.
Végig mértem a lányt, egy apró mosoly szaladt szét az arcomon. Szép, ezt meg kell hagyni, talán a szemei picit túl nagyok az arcához képest, de csinos darab. Ha nem is vagyunk kompatibilisek, legalább kellemes látvány.
- Ohhh hagyja el a pukkedlit Miss. Griffiths, nem vagyok én király! – legyintettem egyet, majd közelebb léptem hozzá. Óvatosan a kezeim közé fogtam egyik kecses, fehér kezét, az arcomhoz emelve apró csókot nyomtam rá. – Örülök, hogy végre találkozunk, Lysandra. – mosolyogtam rá, egy szívtipró mosollyal.
Éppen meg akartam szólalni, hogy itallal kínáljam, amikor csilingelés ütötte meg a fülemet. Felnézve elképedve vettem észre, hogy a hatalmas kristály csillár remeg a plafonon, amit az egész szoba hullámzása követett. Lemondó sóhajjal nyugtáztam, hogy bizony, az egész szoba remeg, körbe néztem, és úgy döntöttem, hogy a masszív mahagóni íróasztal alatt jó helyen leszünk.
- Be az asztal alá! Gyorsan! -sóhajtva a hátára tettem a kezem, és elkezdtem az asztal felé terelni.

Igyekeztem egy zavart mosolyt varázsolni az arcomra, amikor Connor azt mondta, ne pukedlizzek, nem király ő. Valóban nem volt az, még csak a leendő törzsvezér pozíciójában volt – ha nem a húgomnak kellett volna kiadnom magam, még csak meg sem hajoltam volna ez nem túl sok tiszteletet érdemlő férfi előtt. Szerencsére válaszolnom erre nem kellett, mert Connor a következő pillanatban már előttem is állt, és kezet csókolva köszöntött, miközben egy bizonyosan csábos mosolynak szánt valamit villantott felém. Akarva-akaratlanul is kihívóan húztam fel a szemöldököm erre, arckifejezésemmel egyrészt azt üzenve, hogy na, most ki a túl udvarias akkor, másrészt pedig azt, hogy több kell egy hízelgő mosolynál ahhoz, hogy engem levegyen a lábamról. Pláne, hogy a húgom leendő férjének személyében nem értem be kevesebbel a tökéletesnél.
- Szintúgy örvendek, Mr Lockwood – válaszoltam Connornak, ártatlanul pislogva rá, habár a hangomból a kihívást nem tudtam teljesen eltüntetni. Hála istennek ekkor kezdett el hangos csilingelés közepette a csillár remegni, amit a ház további része is követett. Egyetlen másodpercre dermedtem csak le, ahogy a hirtelen földmozgás következtében kibillentem az egyensúlyomból, és a magassarkú cipőben majdnem eltaknyoltam a szőnyegen, de hála istennek még időben visszaszereztem az irányítást a testem felett. Talán senkinek nem is tűnt fel ez a ballépés. Connor ez idő alatt kinézte a vastag mahagóni asztalt búvóhelynek, s mivel ő jobban ismerte ezt a házat, mint én, kénytelen voltam rábízni magam – legalábbis ez állt eredetileg szándékomban.
Hálás mosolyt küldtem felé, miközben ezúttal már sietős, de óvatos léptekkel megindultam az asztal felé, és még azt a késztetést is sikerült legyűrnöm, hogy lerázzam a kezét a hátamról. Nem voltam holmi porcelán baba, akit mindentől félteni kellett. Még akkor is, ha csak udvarias is akart lenni, én nem szerettem az idegenekkel a fizikai kontaktusokat.
- Biztos, hogy jó ötlet a házban maradni? – kérdeztem, miközben elkezdtem bebújni az asztal alá, ügyelve arra is, hogy a szoknyám ne csússzon fel olyan helyeken, ahol nem kellene. – Mi van, ha ránk szakad az emelet és bent ragadunk? – magyaráztam tovább, mert valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy ez nem egy egyszerű földrengés. Washingtonban soha nem tapasztaltam még eddigi életem során nagyon földrengéseket, épp ezért akaratlanul is baljós érzések lettek úrrá rajtam.

Volt valami ebben a lányban, ami megfogta a figyelmemet. Valami furcsa, nem éppen olyannak látom, mintha olyan könnyen irányítható lenne. Apám egyszerű házasságot ígért, egy fiatal nőt, akinek az akarata betörhető, akit úgy formálok, ahogyan azt nekem tetszik. Ehhez képest dacos arckifejezéseket kapok, és egy olyan pillantást, ami átszúrná a vesémet, ha lehetősége lenne rá. Nem volt a szívügyem ez az elrendezett házasság, és egyre kevésbé volt vonzó a gondolat. Már mindegy volt, itt voltunk és nekem le kellet nyűgöznöm, hiszen vele fogom leélni az életem hátralévő részét, ami még sok. Nagyon is sok.
A kézcsókom utáni arcra mégis arra késztet, hogy ne adjam fel ezt a küzdelmet. Hogy betörjem őt, olyanná formáljam az akaratát, amilyenné nekem tetszik, hogy a végén egy engedelmes kis feleséget kapjak, aki elnéz nekem bármit, aki nem kérdez, akinek nincs véleménye a viselt dolgaimról. Hiszen a Nagyvezíri székre pályáztam, szükségtelen volt egy olyan asszony a nyakamra, akinek véleménye van. Ehhez azonban a kedveskedésen át vezetett az út. Gyengéd, de határozott útmutatásra, hogy hol van a helye a nőnek és a férfinak a házasságban.
Ahogy megmozdul a föld alattunk, egy másodpercre megtántorodik, és én már kapnék is utána, de sikerül megőrizze az egyensúlyát. Nem tudom, hogy mi lenne a legjobb megoldás a jelen helyzetben, a ház masszív, régi kőépület, ha meghúzzuk magunkat valahol, talán nem vág bennünket agyon a leomló mennyezet, de ha elindulunk kifelé, könnyen a téglák, és a törmelékek alá szorulhatunk. Levegő segítségével talán egy ideig távol tudnám tartani magunktól a törmeléket, de nem a
végtelenségig, és nem az ajtóig. Ahogy elkezd bemászni a menedékül szánt asztal alá, hangot ad az aggodalmának, és egy pillanatra mérlegelnem kell. Talán igaza van.
- Igaza van…ki kell jutnunk. – szusszanok, nehezemre esik igazat adni egy nőnek. - Tartsa a karjait a feje fölé, kiasszony, és bármi történjék, ne vegye őket le! Megpróbálunk kijutni! – halkan beszívom a levegőt, majd a nyakamat megropogtatva elkezdem kifújni. Az asztal lassan a levegőbe emelkedik, és olyan magasságban, hogy kényelmesen fel tudjunk egyenesedni alatta, lebegni kezd. Mivel hangot nem tudok kiadni, a kezemmel jelzem Lysandra felé, hogy induljon el arra, amerre a kijáratot látja, és vezessen engem is. Az asztal a kisebb lehulló daraboktól megvéd majd minket.
.

Azt mondják, hogy rossz az előítéletesség, hogy senkit nem szabad a borítójáról vagy a róla szóló szóbeszédekről megítélni, én mégis az a fajta ember voltam, akinek szinte már lehetetlen megváltoztatni az első képet, ami kialakul valakiről. Connor Lockwood esetében pedig ez minden csak pozitív nem volt, éppen ezért is lepődtem meg azon, hogy ilyen hamar beadta a derekát a javaslatomnak. Valószínűleg a krízis helyzet sarkallhatta erre a cselekedetre – könyveltem el magamban, elhatározva, hogy az ég világon semmit nem fog tudni felmutatni vagy tenni ez a dzsinn ahhoz, hogy a véleményem megváltozzon róla.
Nem értettem, hogy mire lenne jó, ha a fejem fölé tennem a kezemet, de inkább engedelmeskedtem neki, mivel a jelen helyzetben a saját testi épségem is kockán forgott. Ha csak Connor Lockwoodról lett volna szó, nyugodt szívvel hagytam volna a romok alatt rohadni, és még egy kárörvendő mosolyt is megengedtem volna magamnak. De annál rosszabb rémálmot el sem tudtam volna képzelni, minthogy vele együtt szoruljak be a romok közé…
Aprót bólintva jeleztem neki, hogy értem, miközben a fejemben levő jegyzettömbe felírtam, hogy levegő elemű dzsinn. Vízbe sajnos így fojtani nem tudtam.
Mivel az épület minden másodpercben megremegett, miközben a vakolat potyogni kezdett a nyakunkba, úgy éreztem, hogy jobb, ha igyekszünk. Megragadtam Connor karját, hogy annál fogva vezessem, miközben egyetlen pillanatra sem vettem le a tekintetemet a célunkról: a kijáratról. Már ki is léptünk a szalon ajtaján, már majdnem ott voltunk a folyosó végén, amikor hirtelen akkorát rengett az egész föld, hogy nemcsak én taknyoltam el majdnem, hanem szó szerint hirtelen leszakadt a plafon. Hogy Connor mit csinált, azt nem tudom, ugyanis én kibillenve az egyensúlyomból szinte rögtön bevágtam a fejem valamibe, ami eddig nem volt ott (ugye nem egy hülye szobor volt az???), és elveszítettem az eszméletemet.

Abban a pillanatban, ahogy Lyasndra kinyitotta a száját, döntöttem el, hogy soha többé nem hallgatok apámra. Ha ez neki az irányítható…ez a…perszóna, akkor nem merek belegondolni, milyen az ikertestvére. Valószínűleg még ennél is rosszabb. De már ez a viselkedés is nagyon komoly erőfeszítésekre késztetett, hogy megpróbáljak nyugodt maradni, és ne kapjon el a gépszíj. Pedig nagyon el akartam magyarázni neki, hogy márpedig velem, a jövendőbeli urával nem beszélhet így. Már éppen nyitottam volna szóra a számat, mikor megremegett az épület. Nem is tudom, mikor volt utoljára földrengés Washington környékén. Én még vagy kissrác voltam akkor, vagy nem is éltem.
Azonnal elkezdett kattogni az agyam, de nem csak az enyém. Lysandra meglepően gyorsan reagált, ráadásul logikusan is, amit nem vártam volna tőle. Igazából egy nőtől sem vártam. Egy ilyen helyzetben tőlük maximum pánikra számíthat az ember, semmi másra. Erre itt volt egy, aki rávilágított, hogy hülyeséget beszélek. Ez nem tetszett. Nagyon nem. Ezt ki kell nevelnem belőle, mert így mások előtt is elkezdhet majd bele beszélni a mondandómba, vagy kijavítgatni, arra pedig kevésbé vagyok vevő. Mégis, most az egyszer, és nagy valószínűséggel utoljára igazat adtam neki.
A megemelt asztal alatt indultunk el a kijárat felé. Olyan erővel kapta el a karomat, ami meglepő volt ettől a kicsi, vékony nőtől, de legalább éreztem, hogy merre van, és hogy melyik irányba kell haladnom. Mindez jól is ment, egészen addig, ameddig minden eddiginél nagyobbat nem rengett alattunk a padló. Ahogy ránk szakadt a plafon, valamennyit védett rajtunk az asztal, de Lysandra akkor is eszméletét veszítette. A föld még mindig rengett, de már sötét volt, én pedig tudtam, hogy ki kell jutnunk innen. Újabb szélroham segítségével elmozdítottam a törmeléket a fejünk fölül, amennyire tudtam, de nem sikerült kényelmes kiutat biztosítani. Kimásztam a ránk szakadt betontömbök alól, és a vállánál fogva húztam ki a vékony nőt. Nem éreztem, hogy a fejem vérzik, csak arra koncentráltam, hogy minél előbb kijussunk a rommá vált épületből. Végül a karomba vettem az ájult testet, és úgy kezdtem el a kijárat felé araszolni. Minden lépésemet leszakadt kődarabok nehezítették. Nem volt biztos, hogy időben kijutunk

.

Eddigi életem során egy dolog volt, amit a leggyorsabban és leghamarabb meg kellett tanulnom: hogy ebben a világban senki nem számíthat másra, csak saját magára. Ahogy mondani szokták, a bajban még a saját árnyéka is elhagyja az embert, nemhogy mások. Minket is hamar faképnél hagytak az állítólagos barátok és támogatóink, amikor rosszra fordult a sorsunk, és azóta is csak önmagamra számíthattam, hogy valahogy rendezzem a család adósságait. Szóval ebben a helyzetben sem számítottam sok jóra, Connor Lockwoodtól pedig pláne nem. Ha rajta múlott volna, biztos a romok alatt hagyta volna leendő feleségét, csakhogy megszabaduljon tőle. Így az, hogy eszméletemet vesztettem, a lehető legrosszabb esemény volt. Mégis, amikor kezdett visszatérni az öntudatom, kellemes szellő simogatta az arcomat, és a levegő egyáltalán nem volt olyan fojtogató, mint amire számítottam, hogy lesz. Nem igazán értettem, hogy mi történik. Egyetlen magyarázat volt csak minderre, én mégis makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy ez nem lehetséges.
Mikor azonban lassan elkezdtem kinyitni a szememet, valóban a kék ég fogadott. A hirtelen világosság bántotta a szememet, és még a fejembe is belehasított a fájdalom ott, ahol beüthettem, de legalább még életben voltam, és valahogy sikerült kijutni a romok alól. Szükségem volt néhány másodpercre, hogy teljesen kitisztuljon az elmém és a szemem is hozzászokjon a fényviszonyokhoz, s csak ezután pillantottam magam mellé, ahol Connor szundikált egy fa törzsének dőlve. Az arca nemcsak koszos volt, hanem véres is, biztosan szerezhetett ő is egy-két sérülést, miközben menekültünk a házból.
Néhány másodpercig csak figyeltem ezt a mogorva, bunkó férfit, miközben a saját érzéseimmel küzdöttem. Egyáltalán nem kedveltem őt, sőt, de nem hagyott ott a romok alatt, hanem valahogy mindkettőnket kiszabadított, és emiatt némi hálát és talán tiszteletet is éreztem iránta. Persze, ez nem jelentette azt is, hogy innentől kezdve nem fogom utálni őt, és fogom megpróbálni megakadályozni ezt a házasságot, de be kellett látnom, hogy talán annyira nem szörnyű dzsinn, mint amire gondoltam. Egy iciri picirit jobb annál.
Csendesen közelebb csúsztam Connorhoz, hogy jobban szemügyre tudjam venni a fejsérülését. Nem volt nálam semmi, amivel elláthattam volna azt, de legalább meg tudtam tisztítani, nehogy elfertőződjön a sok kosztól és mocsoktól, ami rá ragadt. Így hát némi vizet varázsoltam az ujjamra, és anélkül, hogy hozzáértem volna az arcához, irányítottam a vizet úgy, hogy megmossam az arcát. Persze így nehezebb volt a dolgom, de nem akartam, hogy felébredjen az érintésemtől, és egyből valami rosszra gondoljon. Hagyhattam is volna úgy, ahogy volt, de úgy éreztem, legalább ennyit megérdemel, ha már nem törődve a saját testi épségével, engem is kihozott a házból.
Először a sebet és a seb környékét tisztítottam meg, és csak azután tértem át az arcának a többi részére, nem tudva, hogy mikor is fog Connor felébredni.