Ria x Ade

Kórházban amúgy sem éppen a legegyszerűbb dolgozni. Mindig, minden nap van valami ami megbolygatja a rendet. Vagy egy baleset vagy egy nehéz műtét vagy egy nehéz beteg. Sosem unatkozik az ember pláne ha éppen ügyeletes orvos.
Az a délután mégis meglepően nyugis volt. Néhány apróbb rutinműtét, egy két otthon baleset, törések vágások, semmi komoly. Semmi komoly egészen addig míg meg nem mozdult a föld a lábunk alatt.
Éppen az egyik kórteremből sétáltam ki mikor hirtelen minden mozogni kezdett. Rémült sikolyok, ordítások harsantak, én nekicsapódtam az ejtófélfának. A bőröm felhasadt de jelenleg ez volt a legkisebb gondom.
A betegek voltak az elsők. Azok akik ágyhoz voltak kötve és nem tudtak menekülni. A gyerekek, az idősek, a gyengék.
A kórház egyik szárnya beomlott. Fogalmunk sem volt túlélte-e bárki a borzasztó rombolást, csak azt tudtuk hogy muszáj megkeresnünk mindenkit. Mindenkit aki még odabent lehet.
Az összes kórtermet kiürítettük és minden kollégát behívtunk. A kórház romokban volt, használhatatlan lett, muszáj volt elszállítani mindenkit.
Parancsokat kiabálva vezettem a betegek mentését, nem tudom miért én lettem a főnök hirtelen de mindenki követte az utasításaim. Puszta kézzel pakoltam a romokat a többiekkel, irányítottam a mentőket, mindent megtettem amire éppen szükség volt.
A sokadik mentőt pakoltam tele betegekkel mikor egy ismerős arc közelített a kórház felé futva. Rihannon. Őt is behívták. Hála az égnek... úgy fest jól van...
- Ria... - csak ennyi szakadt ki belőlem megkönnyebbülten. Szerintem még sosem hívtam a becenevén. És szerintem még sosem örültem ennyire annak hogy látom...  

Nem akartam magára hagyni Edent, de egészen biztosra vettem, hogy szükség van rám a kórházban - ahogy rá is a rendőrségen. A rengeteg szörnyűség után, amit láttunk, amit mutatott... Muszáj volt elterelnem a gondolataimat, hogy ki tudjam verni azokat a képeket a fejemből - és mert a rengeteg sebesült ellátása egy percet sem várhatott. Nagyobb hasznomat vették a gyógyítással, mint a mentéssel, így ezt a feladatot az öcsémre hagytam, és miután elváltunk egymástól, sietősen a kórház felé indultam. Menet közben megpróbáltam odatelefonálni, hogy megtudjam, mi a helyzet, de a telefonhálózat még mindig teljesen halott volt, így csak megszaporáztam a lépteimet és imádkoztam, hogy ne történjen semmi nagyobb baj, míg oda nem érek.
Megtorpantam a következő kanyarban, ahogy a szemem elé tárult a látvány. Az egyik oldala a kórháznak romokban hevert, az egymást váltó mentőautók és a kialakult káosz közepén pedig hirtelen egyetlen ismerős arcot sem láttam. Sokáig rá sem eszméltem, hogy keresek valakit, csak amikor egyre inkább elöntött a pánik, ahogy nem találtam sehol. Pedig... Nem ő ügyelt ma? Melyik szárnyban is? Melyiken?! Futva indultam meg a kórház felé, kis híján elcsapatva magam egy szirénázó mentőautóval. A káoszon átvergődve már kezdtem meglátni a rendszert, az irányított mentést és evakuálást, és ahogy rájöttem, ez kinek az érdeme és megpillantottam őt... Még csak nem is voltunk jóban, hogy aggódjak érte. Nem volt rá semmi okom, hogy megkönnyebbüljek, látván, nem esett baja. Megálltam tőle néhány lépésre, a futástól még kapkodva a levegőt. Mondott valamit, de nem igazán értettem a szirénák zaján keresztül, és amit kivettem belőle, annak sem volt semmi értelme. Nem szoktuk a keresztnevünkön hívni egymást - nem is igazán szoktunk beszélgetni. Semminek sem volt értelme, még annak sem, ahogy gépies léptekkel odabotorkáltam hozzá és a nyaka köré fontam mindkét karom.
- Adrian... - El akartam neki mesélni mindent, a szörnyűségeket, amiket odakint láttam, az öcsém erejét, a vegyes és újszerű érzéseket, amiket a kórház látványa okozott bennem, és hogy azt hittem... De csak egy erős, kétségbeesett ölelésre futotta tőlem, megtartva magamban mindent; azt is, mennyire örültem annak, hogy itt van és egyben van. Felmarkoltam a hátán a köpenyét és a következő szívdobbanással már el is engedtem.
- Mit segítsek? - Meg sem fordult a fejemben megkérdőjelezni a döntéseit vagy megpróbálni átvenni tőle az irányítást. Bíztam benne, még ha nem is értettem, miért.

Egy pillanatra mintha megállt volna az idő ahogy megpillantottam a közeledő nőt. Ő még nem vett észre. Halálra vált arccal nézett végig a kórház romjain én pedig csak őt néztem. Mintha azzal hogy ideért volna máris megoldódott volna a tragédia. Mintha azok akik meghaltak ma egy csapásra életre kelnének. mintha nem várnának még ránk borzasztóan kemény napok.
Mintha azzal hogy itt van, és jól van, sértetlen a világ minden gondja leszakadt volna a vállamról.
A tekintete lassan megtalálta az enyémet és az arcán olyan megkönnyebbülés terült szét amilyenre nem számítottam.
Tudtam hogy valószínűleg több sebből vérzem, a bőrömet vastagon borítja a verejték és a kosz a szemeim pedig valószínűleg borzasztóan kétségbeesettek lehettek.
Azonnal megindult felém és egy pillanat múlva már a karomban volt. Szorosan ölelte a nyakam én pedig átölelve a derekát kapaszkodtam belé mintha ő lenne az utolsó megmaradt stabil pont a városban.
- Hát jól vagy... aggódtam... - suttogtam alig hallhatóan. A hangom rekedt volt és borzasztóan kimerült.
Finoman elengedtem ahogy elhúzódott tőlem de az egyik kezem még az oldalán pihent. Csak hogy tudjam nem csak egy jelenés áll előttem.
- A betegeket szállítjuk át az épen maradt kórházakba... A déli szárnyban még túlélőket keresnek... Az onkológia teljesen oda... mindenki meghalt... - suttogtam megtörten - De most... msot segítenünk kell... Segíts nekem irányítani a mentőket... Kérlek... - szerintem még sosem kértem semmire ilyen kedvesen. De msot egyszerűen nem volt energiám arra az emberre aki általában lenni szoktam.

Nem számítottam viszonzásra, nem vártam Ade-től semmit, egyszerűen csak muszáj volt megölelnem, tudatosítanom magamban, hogy jól van, életben van, egyben van. Ahogy visszaölelt, egy pillanatra megroppant az erőm, az a látszat-keménység, amit Eden előtt próbáltam fenntartani, és majdnem elsírtam magam. Az, ahogy halkan megvallotta, hogy aggódott értem, nem igazán segített visszatartani a feltörni készülő érzelmi cunamit. Válaszul csak jobban szorítottam, mielőtt még elhúzódtam volna tőle, visszaszipogva a könnyeket. Nem húzódtam messzire tőle, egyik kezemmel még a karjába kapaszkodtam, ahogy ő is fogta az oldalam.
- Mindenki? Az egész szárny? - suttogtam elhaltan, egy pillanatra jobban szorítva a karját, mert úgy éreztem, a térdeim menten feladják. Hányinger és szédülés környékezett. Próbáltam kiszorítani a fejemből minden gondolatot, nem azon kattogni, kik és hányan lehettek ott, ki dolgozott ma azok közül, akiket ismertem... Az egész kezdett túl sok lenni. A hangja visszarántott a valóságba és arra késztetett, hogy a kórház romjairól újra ránézzek. Ha nem kéri olyan gyengéden a segítségem, ha nem érezteti, hogy mindkettőnkre nagy szükség van, képes lettem volna ott helyben feladni. Így viszont megacéloztam magam és minden figyelmem neki szenteltem, kényszerítve a testem, hogy együttműködjön és a lábaimat, hogy ne adják fel a stressz alatt.
- Jól csinálod, Adrian. Kézben tartod a dolgokat - Lejjebb futtattam a tenyerem a karján és megszorítottam a kezét. - Te irányítsd tovább a mentőket a többi kórházba, én pedig adom a kezed alá a szállítható betegeket. Aki nem szállítható, annak felállítunk egy sátrat oldalt. Amíg a mentőkre várunk, elkezdhetjük kategorizálni a betegeket - Kérdőn néztem rá, megfelelt-e ez így neki, és ha igen, akkor fásult, halvány mosolyt küldtem neki, mielőtt elengedtem volna a kezét. Ő jobban átlátta nálam a káoszt, én csak most érkeztem, de megpróbáltam hamar bekapcsolódni a mentésbe és elindultam segíteni a nővéreknek a betegek rendezésében és mentőbe pakolásában.

Egy kicsit megszorítottam ahogy átölelt. Nem rémlett hogy valaha a múltban, vagy úgy igazából bármikor így ölelkezdtünk volna de most szüksége volt rá a lelkemnek. Egy kicsit megpihenhettem a vállán, igaz nem votl több az egész mint egy pillanat, de nekem pont elég volt.
Egy kicsit húzódott csak el tőlem, kissé rezignáltan konstatáltam hogy összekoszoltam a vállát, de aztán rájöttem hogy ez valószínűleg már régen nem érdekes. Már semmi sem igazán érdekes.
A karomat fogta még mindig és az én kezem is a derekán pihent.
Az állkapcsom megfeszült és éreztem hogy a kétségbeesés újra végighullámzik bennem.
- Még... nem találtunk túlélőket... - feleltem halkan a szemeibe pillantva. Nem is számítottunk túlélőkre. De túl kevesen voltunk ahhoz hogy gyorsabban pakoljuk a romokat. Néhány rendőr itt volt, de rajtuk kívül csak mi voltunk. Nem volt aki segítsen.
A keze szorítása az enyémen új erőt adott hogy folytassam. Máris nem éreztem annyira gyengének a lábaim, máris nem sajgott úgy a hátam a pakolástól, máris nem éreztem az égő érzést a tenyeremen ahogy a sok rom felsértette azt.
Rámosolyogtam halványan.
- Jó... Menjünk egy kört. Még úgyis negyed óra míg a mentő visszaér. Három mentő furikázik fel és alá a kórházak között, a többi mind oda, beomlott a garázs is... Lehet még tudunk addig segíteni valahol. Aki szabad, azt befogjuk sátrat építeni, annak te leszel a főnöke - az agyam ezer százalékon pörgött hogy mindent átlássak, mindenre gondoljak.
Fél karomat adtam volna egy üveg vízért és egy szendvicsért de erre most semmi időnk nem volt. Menni kellett. A túlélők nem várnak odalent.
- Menjünk, ha megállok onnan már nem megyek tovább - hehhentettem mindenféle vidámság nélkül és siettem is el, mostmár vele az oldalamon

A szédülés kerülgetett, mintha az agyam régen túllépte volna már a befogadásra képes limitet. Minden egyes plusz információ, amit megtudtam a kórházról, egyre mélyebbre lökött a már így is átláthatatlanul sötét és hideg gödörben. Három mentőautó... Három mentőautó semmire nem elég. Főleg, hogy láttam, mi zajlik a városban. Megszorítottam Ade kezét és próbáltam elnyomni, elrejteni a gondolataimat. Bólintottam egyet.
- Rendben. Akkor amíg megjön a mentő... - De csak ismételni tudtam volna a tervét, és úgy éreztem, túlságosan fáradt vagyok hozzá, hogy nyugalmat erőltessek a hangomra. Lélegezni is épp elég feladatnak tűnt, megállni, hogy ne omoljak össze itt helyben és ne sikítsam ki magamból minden félelmem és frusztrációm.
- Itt vagyok melletted - Fogalmam sem volt, segít-e neki bármit ez a tudat, mégis a hátára tettem a kezem, hogy érezze, nem hagyom megállni, sem összezuhanni, hanem tovább támogatom, ameddig csak kell. Érdekes módon Ade bátorítása nekem is erőt adott, és azon kaptam magam, hogy nem csak üres ígérgetés részemről az egész, hanem komolyan hajlandó vagyok mindkettőnket keresztülrángatni ezen a katasztrófán. Ennyit számított volna, hogy velem van? Ilyen sok erőt adott a jelenléte?
Végigmentünk a sérültek egy részén és próbáltunk valami rendszert verni a romeltakarítás körüli káoszba, amikor negyed órával később a mentővel együtt egy tűzoltóautó is megérkezett, mint valami égi ajándék. Adriant visszaküldtem a mentőket szervezni, én pedig nekiláttam a betegeket a keze alá adni, miközben két tűzoltó segített a sátor felállításában Innentől mentőről mentőre dolgoztunk, és ha épp akadt egy pillanatnyi szünetem, azt végig az oldalán töltöttem. Azt hittem, azért, hogy őt támogassam, de rájöttem, hogy nekem van inkább szükségem rá. Órákon át dolgoztunk, már teljesen automata üzemmódba kapcsoltam és még sehol sem látszott a mentés vége, amikor valaki a kezembe nyomott egy palack vizet és ráeszméltem, hogy nincs több ellátandó beteg. Vagy mindenkit mentőre raktunk, vagy a sátorban lábadoztak, vagy más már gondjukat viselte, esetleg még a romok alatt... A kezembe nyomott üvegre néztem, majd körbe, és ösztönösen indultam meg Ade felé, ahogy kiszúrtam őt az indulásra kész mentőautó mellett.
Odaléptem hozzá és átnyújtottam neki az üveg vizet.
- Fel kell hívnom az öcsémet - motyogtam, a végét egészen elfulladva már. Nem maradt elég erőm tudatosítani, mennyire aggódtam érte. - Neked van valaki, akivel beszélnél? - Elsősorban orvosok voltunk jelen helyzetben, igen, de talán neki is voltak szerettei, akikért aggódott.

Láttam Ria arcán hogy pontosan azt érzi amit én. Kétségbeesést, tehetetlenséget. Ezek egy orvosnak duplán fájtak. Nem tudtunk mindenkit megmenteni, ezt mindig is tudtuk, de ez a véglegesség, ez a hirtelen tragédia nekünk is sok volt. Hiába edzettek meg az évek, erre semmi nem tudott felkészíteni.
Egyetlen ember nem bírt el a romokkal, egyetlen ember nem tudott megmenteni egy egész kórházi szárnyat. Még úgysem hogy mostmár ő is itt volt...
Soha nem számítottam rá hogy ekkora erőt fog adni csupán az hogy itt van velem. A kapcsolatunk barátinak se volt nevezhető most mégis annyira kapaszkodtam a jelenlétébe mint még soha semmibe és senkibe. Miután elváltunk és mindketten dolgozni kezdtünk úgy ahogy megbeszéltük muszáj volt újra és újra a sátor felé pillantanom hogy lássam itt van. Hogy jól van és segít nekem. Mikor éppen mindkettőnk várt, hogy megérkezzen a következő mentő vagy beteg, valahogy mindig egymás mellett kötöttünk ki. Akkor is találtunk elfoglaltságot hisz a romok nem pakolták el magukat, de megnyugvás volt tudni hogy itt van mellettem.
Mégha nem is nagyon szóltunk egymáshoz, de támogattuk egymást.
A nap már lemenőben volt mikor az utolsó sürgős beteget raktam fel a mentőre. A mentősök is fáradtak voltak, én pedig alig álltam a lábamon. Az idős hölgy a kezemet szorongatva hálálkodott de egy gyenge mosolyon kívül már nem volt erőm semmire.
- Vigyázzatok rá fiúk - adtám át a hölgyet a mentősöknek akik bepakolták a kocsiba. Mielőtt elindult volna még rápaskoltam az ajtóra kettőt. Furcsa babona volt, így kívántam nekik sok szerencsét.
Észre sem vettem hogy Ria mellém lépett egészen addig míg meg nem jelent a perifériámban az üveg. Elvettem tőle és ittam egy pár kortyot.
- Köszönöm - nyújtottam vissza neki hogy ő is tudjon inni. Bólintottam halk szavaira.
- Hívd fel, biztos nekik is rengeteg dolguk van... - hallottam hogy borzasztóan aggódik a testvéréért. Aztn ahogy rám pillantott elhúztam a szám.
- Nincs. Egyedül élek, a családommal pedig nem tartom a kapcsolatot. Ők amúgy is New Orleansban laknak... - megvontam a vállam. Értem senki nem aggódott... De ez így volt rendjén. Megszoktam.
- Nem tudom te hogy vagy vele... de vagy le akarom inni magam vagy aludni egy hetet - sóhajtottam egy aprót és megdörgöltem az arcom - Beszélj az öcséddel... hazakísérlek utána - mosolyogtam rá fáradtan.