Emlékszem, Papuska rengetegszer elmesélte annak a történetét, hogy hogyan kerültünk a Volkov család szolgálatába. Hogy az emberek és a varázslények között zajlott háború hogyan tizedelte mega vámpírokat, és miért kényszerült a család egy elzárt, mindenkitől rejtett birtokra, közel a Néva torkolatához. Hogy hogyan segédkeztek felépíteni azt a gyönyörű, és hatalmas várost, amit ma Szentpétervárként emlegetünk. És hogy a családunk hogyan volt ebben segítségükre.
A háború után csak hárman maradtak. Anton, a Pátriárka, idős, megfáradt vámpír volt már akkor is, meggyötörték az évek. Fia, Grigorij akkor még égett a tettvágytól, hogy megbosszulja szeretett felesége, és kislánya halálát, de ott volt karonülő fiacskája, Jurij, akire vigyáznia kellett. Nem engedhette meg magának a lázadozást. A mi ősünk pedig, aki egymaga rótta Oroszországot, egy fiatal, megözvegyült férfi, a szolgálójukul szegődött. Megígérték neki az örökkévalóságot, de csalódnia kellett. Elvette feleségül régi kedvesét, és beköltöztek az apró házba a Néva partján, a hatalmas kastély kertjében. Hamarosan apró lábak zaja verte fel a birtok csendjét, a férfi és a nő tisztességben, jó pravoszláv erkölcsök szerint nevelték gyermekeiket, és lelkiismeretesen szolgálták uraikat, ám a megígért jutalom elmaradt. Mikor a gyermekek alig voltak tizenévesek, a szülőket elvitte a láz, így ott maradtak a vámpírok szolgálatára egyedül. Sorsot vetettek, és a legidősebb fiú húzta a rövidebbet, így ő maradt a birtokon, hogy szolgálja „a farkasokat”. Az évek lassan évtizedekké majd évszázadokká duzzadtak, és a Volkov család már mindent megszabott nekünk, Orlovoknak. Azt, hogy hogyan élhetünk, hogy mikor imádkozhatunk, mikor ehetünk, mikor alhatunk, milyen ruhában járhatunk. Azt, hogy kikkel házasodhatunk össze. Nem volt ez másként a nagyszüleim, és a szüleim esetében sem, így kötött ki anyám egy iszákos ember mellett. Merthát ő jó fizikai erőben van, életképesek és erősek lesznek az utódai is. A bátyám hamarosan betölti a harmincadik évét, és már neki is megvan a menyasszonya. Már kislány koromtól tudtam, hogy velem is terveik vannak, de nem számítottam rá, hogy ilyenek.

Sötét, és iszonyatosan hideg este volt, amikor Anton behívatott magához. Gyűlöltem feljárni a nagy házba éjszaka, akárcsak a családom többi tagja. Gyűlöltük a vámpírokat, rettegtünk tőlük, de az ő életüktől függött a miénk is. Így hát mentem. Odafent csak gyertyák világítottak, a házban alig volt mozgás. Szembe jött velem Jurij, akinek illedelmesen köszöntem, és elkaptam egy gondolatfoszlányt, amint végig mért, és az futott át a fején, „végülis, legalább szép, mi baj lehet…”. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de a hideg is kirázott attól a ragadozó pillantástól. Ahogy az öreg hálókamrája felé igyekeztem, a gyomrom egyre magasabbra ugrott a torkom felé. Olyan volt, akár egy sötét kripta. Félve kopogtattam be az öreg ajtón, mire kiszólt egy még öregebb hang.
- Gyere be Vasilisa! – dörmögte rekedten. Honnan tudta, hogy én vagyok az?! Talán…azért hívott, hogy a vacsorája legyek? Hogy az én fiatal véremtől ő is újra fiatal legyen? Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, és beléptem a sötét kamrába.
- Hívatott uram.
- Igen leány, beszédem van veled! – hangja recsegős volt, mint egy régi rádió. – Ülj le!
Nem kérés volt, hanem dörrenő parancs, mire gyorsan leültem. Megszeppenve pillantottam rá.
- Amerikába mész!
- Hogy…micsoda? -szakadt ki belőlem hirtelen.
- Süket is vagy, nem csak ostoba? – morogta. – Amerikába mégy! Az ottani rokonok…a Dracok a szárnyuk alá vesznek. Ideje, hogy a te paraszt családodból valakinek diplomája is legyen! Holnapután indulsz, eredj pakolni!
Meg se tudtam mukkanni, csak hálásan bólintottam egyet, és kimenekültem. A szívem immár a torkomban dobogott. Amerika. Mintha egy másik világba küldenének!

Izgatottan néztem, ahogy a repülőtér egyre közeledett. Már nem volt sok hátra, hogy végre megízlelhessem az Amerikai levegőt. Úgy éreztem, a gyűlölt vámpírok hirtelen a legnagyobb jótevőimmé váltak. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mit terveznek ellenem. Nem tudtam, hogy azért akarnak taníttatni, hogy ne rontsam a család renoméját azzal, hogy tanulatlanul megyek a fiukhoz. Fogalmam sem volt róla, hogy bennem látják a Volkov család feltámasztását. És ha tudtam volna előre, hogy Washington külvárosában vár rám valaki, aki az egész világomat a feje tetejére állítja, hát, visszafordultam volna még a Moszkvai reptéren. De az agyam hátuljában már ott motoszkált a gondolat. Hogy a Thornewood-birtokon van valaki, akit meg tudnék majd ölni, egy kanál vízbe belefojtani, miközben ő lesz az, aki örökre megváltoztatja az életemet, aki megment majd attól a szomorú sorstól, hogy egy hosszú, boldogtalan életet éljek, egy férj oldalán, aki soha nem szeretett, megannyi gyermekkel, hogy végül értelmetlen halált haljak. Amikor leszálltam a repülőről, még lelkes voltam, és izgatott. Akkor még nem ismertem Dimitri Dracot.