Jó ideje nem álmodom már. Néha hiányzik, szerettem azt a suta káoszt, az átláthatatlan, értelmetlen mégis érthető tényeket amit egy álom alatt érez az ember. Mintha az agyam már nem alkotná meg a saját történeteit hogy még alvás közben is szórakoztasson. Már csak pihentető, néma sötétség volt, minden alvás egy pillanat volt.
Ahogy felébredtem még nem mozdultam. Lassan kezdtem el érzékelni a puha párnát az arcom alatt, a takaró selymességét a meztelen testem körül, az enyhe, feszülő fájdalmat a combjaim között.
A fickó még halkan horkol mellettem, valószínűleg valami szép álomban jár ahol újra magáévá tehet. Nekem már nincs szükségem rá. Mindent megkaptam amit akartam. A sztorim már össze volt rakva a fejemben, a telefonomon ott pihentek a felvételeim amik alapján megírom azt a cikket amit már hónapok óta építgetek.
Az hogy lefeküdtem vele csak a hab volt a tortán. Tudtam hogy házas, tudtam hogy gyerekei vannak de már nem volt bűntudatom. Fájóan rég nem volt már bűntudatom.
Megkérdezhetném magamtól hogy mikor romlott el minden így... de pontosan jól tudtam.
A tükör előtt állva, nagyon óvatosan kenegettem fel az alapozót az arccsontomra. Minden érintés fájt, a bőröm meg volt dagadva, borzasztóan érzékeny volt. Az alapozó nem takarta el a monoklim sötétliláját, mindegy hogy milyen vastagon kentem rá. A szemem ismét szúrni kezdett és az ajkaimat összeszorítva próbáltam visszanyelni a könnyeim. A felrepedt, gyógyulásban levő ajkaim is éles, égő fájdalommal töltöttek el, de nem sírhattam. Ha sírok azt észreveszi. És újra megüt.
Mikor 16 évesen, nincstelenül hozzákerültem, azt httem ő a tökéletes férfi a világon. Mi vagyunk Bonnie és Clyde, Romeó és Júlia és az összes szerelmes aki szerencsétlen csillagzat alá született de megoldották és működésre bírták a kapcsolatukat.
Olyan borzasztóan szerelmes voltam belé hogy nem láttam egyetlen felvillanó piros lámpát sem. Nem láttam át a rózsaszín szemüvegen.
Zenész volt... én voltam az énekesnője. Együtt híresek leszünk és majd mindenki bánni fogja hogy lenézett minket. Minden a miénk lesz... Minden...
Mikor először megütött részeg volt. Nagyon részeg.
Nem is fájt igazán, csak a hangja volt nagy. A meglepetésem pedig még nagyobb volt.
Öt másodperc múlva előttem térdepelve, zokogva, szipogva könyörgött nekem hogy bocsássak meg. Hogy higyjem el hogy szeret. Hogy soha többé nem tesz ilyet.
Hittem neki.
Nem kellett volna.
Az első ütést mindig több követi. Már nem kellett innia sem hozzá. Elég volt egy rossz szó, egy ferde pillantás, egy apró grimasz. A tenyerét felváltotta az ökle, és a nagy hangot felváltotta a nagy fájdalom.
Három évig voltam vele. Három hosszú, fájdalommal teli évig.
Mikor egyszer annyit ivott hogy beleájuljon a kádba összekapkodtam a cuccaim és otthagytam. Azóta hogy beültem abba az autóba a táskámmal megyek. Megyek és sosem állok meg. Azóta is menekülök.
Kinyitottam a szemem és a mellettem alvó férfira néztem. Elnyílt szájjal, teljesen elernyedve aludt. Csak most tűnt fel igazán hogy mennyire öreg valójában. Az apám lehetett volna. Lehet az is volt. Végülis sosem tudtam meg ki volt az apám. Még anyám sem tudta.
A szemem még szúrt, így tudtam hogy még borzasztóan korán lehet. A nap mostanság kezdhetett felkelni.
Hangtalanul feltámaszkodtam és megdörgöltem az arcom. A kézfejemen maradt egy kis elkenődött szemfesték. Majd bent a szerkesztőségben rendberakom magam.
Az órára pillantva láttam hogy igazam van, alig múlt fél öt. Mázli, legalább a reggeli jópofizásról lemaradok.
Kicsusszantam az ágyból és belebújtam a tegnapi rövid ruhácskámba és összeszedtem mindent ami az enyém lehetett. A melltartómat az istennek nem találtam sehol, de a cipőmmel a kezemben csendesen kicsusszantam az ajtón. Fogalmam sem volt hogy a város melyik részén vagyok, vagy hogy jutok el a kiadóhoz. Mradt a taxizás, és csak imádkozni tudtam hogy legyen elég a készpénz ami nálam van.
Szerencsém volt. EZ most egy szerencsés reggel.
A szerkesztőségen csak a nagyothalló takarítónénibe futottam bele aki szerencsére nem vett észre, így gyorsan összekaphattam magam a mosdóban. Azt talán senki nem fogja észrevenni hogy a tegnapi ruhámban vagyok. Najó. Mindenki észre fogja venni.
Ahogy az emberek becsordogáltak én már az asztalomnál ülve gépeltem.
Fel se néztem egészen addig míg egy ismerős alak nem torpant meg előttem. Rick szemei csillogtak ahogy rám nézett. Nagyon jól ismertem ezt a pillantást.
Sztorija van nekem. Nagyon.... nagyon jó sztorija.
Kezdőlap 
írta: 
Bájosan pofátlan, elragadóan rámenős és imádnivalóan szenvedélyes vagyok. Legalábbis a mentorom Rick mindig ezt mondja rólam. Valójában csak imádom a munkámat. Szeretek írni és elég jó vagyok benne, mindig kiszagolom a jó sztorikat. Bármit és bárkit elvarázsolok a csinos pofimmal és a törékeny termetemmel, és bármilyen szerepet eljátszom azért hogy elérjem a céljaim. Ez.... ez jó tulajdonság ugye?
Hajlamos vagyok túlságosan beleélni magam az álmaimba. Elhiszem azt ami nem valós. Nevezhetjük ezt naivságnak, vagy hiszékenységnek de a valóság néha sokkal fájdalmasabb. Sokszor megtévesztem magam körül az ebereket, hazudós vagyok, sokszor önző. Najó... Mindig az vagyok. Már nem nézem azt hogy másnak mi a jó, az élet megtanított arra hogy csak én számítok. És ez így is maradt.
Ismered azt az érzést mikor egy emberekkel teli szobában ülsz, és mintha mindenki átnézne rajtad? Ez az érzés volt a gyerekkorom. Anyám egyedül nevelt fel engem és az öt testvéremet. Mind különböző apáktól vagyunk akiknek anyám valószínűleg az arcára sem emlékszik. A testvéreim közt van szirén, tündér, vérfarkas, dzsinn de még elf is. Én... én egy egyszerű embernek sikerültem. Középső vagyok a sorban, hatunk közül én vagyok a harmadik. Az anyám azon kívül hogy egy kurva volt, nem sok mindent tanított nekünk. Otthon sem volt igazán hogy foglalkozzon velünk. A két bátyám próbált meg életben tartani, míg 16 évesen el nem szöktem otthonról hogy szerencsét próbáljak a nagyvárosban. Ez hellyel közzel ment is. Fogjuk rá. De a többi már történelem.
Egy kis furfang, egy kis agilitás nélkül nem megyünk semmire ebben az életben. Sokkal könnyebb, ha fifikás vagy, ha látod mindig előre a következő lépésedet, ha nem riadsz vissza attól sem, hogy mocskos módszerekhez nyúlj. Ez tesz téged éppen olyan kiváló újságíróvá, mint mentorodat, de hosszútávon nem tesz ez az életmód jót neked. Te is tudod, én is tudom, és senki sem fogja kimondani. Mert az ilyesmit nem szokták. 
