Mindenki életében vannak olyan napok amit soha nem felejtenek el. Ezek általában az élet nagy fordulópontjai, valakinek a megismerése, egy halálközeli élmény vagy egy csoda, amit valaki átél. Nekem is van egy ilyen pillanatom, igaz egyik jelző sem igazán húzható rá. Az én pillanatom egy igazán hétköznapi, szinte már unalmasnak mondható nap volt, mégis, az egész életemet fenekestül felforgatta.
Alig múltam tizennégy éves mikor az apám először vitt el magával munkába. Más gyereknek ez nem olyan nagy durranás, sőt talán még egy kicsit unalmas is, tekintve hogy egy szülő munkahelyén nem sok izgalmas dolog van egy gyereknek.
Engem is jobban érdekelt volna a kedvenc műsorom a tévében mint az hogy elvigyen a parlamentbe de nem sok választásom volt.
Unottan sétáltam mellette, a díszes tapétát nézegetve mikor valaki odalépett hozzánk. Egy férfi volt, meleg, barna szemekkel. Magas volt és jóképű. Az egész kisugárzása valahogy... kifinomult volt. Meglepve néztem rá, le sem tudtam venni róla a szemem.
- Tadeus! Örülök hogy látlak! Akartam veled beszélni az egyik rendeletről de látom társaságod van - mondta mosolyogva apámnak és rám nézett. Egy tizennégy éves srác minden zavarával sütöttem le a szemem. Fogalmam sincs ki volt ez a férfi de... Úgy éreztem mintha a világom kifordult volna a sarkaiból.
- Felség! Ő itt a fiam, Keenan. Behoztam hátha megjön a kedve a politikához - nevetett apám a maga mély öblös nevetésével én pedig újra felpillantottam a férfira. Mosolyogva nézett rám. Egyenesen a szemembe.
- Nagyon örülök Keenan. Tybald de Lawall vagyok - nyújtott kezet nekem amit zavartan elfogadtam és megráztam.
- Keenan Aldrich... - mutatkoztam be sután.
- Felség... - sziszegte nekem apám mire meglepve pillantottam rá. Hogy... Ő lenne a király? Ez a férfi?
- ... felség... - tettem hozzá bután és felnéztem a férfira aki csak halkan nevetett és megpaskolta a vállam.
- Remélem látlak még itt Keenan - mondta mosolyogva majd elnézést kérve tovább indult. Hevesen verdeső szívvel néztem utána. Látni fog... Abban a pillanatban tudtam... hogy látni fog...
Az eget nehéz szürke felhők borították. Az idő hűvös volt az eső pedig lassan cseperegve hullott. A gyászolók kis körben állták körbe a sírgödröt. Sokan voltak. Sokan eljöttek.
Egy esőcsepp hullott az arcomra és véggördült rajta, pontosan úgy mintha egy könnycsepp lenne. Én nem tudtam sírni.. Már nem.
A vállaim és az állkapcsom szorosan megfeszült, mintha szét akarnám harapni a puszta levegőt is ketté akarnám harapni.
Nagyon sok érzés kavargott bennem. Gyász, szomorúság, düh... Úgy éreztem mintha a mellkasom fel akarna robbani mégsem éreztem semmi mást csak ürességet. Fájó, hideg ürességet...
Az anyám vastag fekete napsemüvegben kalapban állt mellettem. Tudtam hogy nem viselte meg a dolog akármennyire is úgy látszik rajta. Jobban gyűlöltem abban a pillanatban mint bármit a világon.
A fehér márványkőre néztem amibe az apám neve volt belevésve. A fekete betűk szinte elnyeltek.
Tudtam hogy sokat kell tennem ahhoz hogy utolérjem az apámat. Sok célt kell elérnem. El kell érnem hogy büszke lehessen rám, akárhol is van.
Nem is figyeltem oda a prédikátor szavaira csak meredtem a ragyogó márványtömbre pislogás nélkül. A szemem sarkában mozgást láttam mire odapillantottam. Egy alak lépett a tömeg mellé, ketten kísérték. Ahogy megpillantottam az arcát a szívem fájdalmasat dobbant, a gyomrom összeszűkült.
A király is eljött az édesapám temetésére. A tekintetünk egy pillanatra találkozott. Fogalmam sem volt hogy emlékszik-e rám. Finoman biccentett amit viszonoztam.
Valószínáleg nem... Miért is emlékezne?
A szertartás végeztével sokan léptek oda hozzánk részvétet nyilvánítani. Tudtam hogy oda fog jönni. Szinte éreztem a csontjaimban.
Ahogy megpillantottam, az oldalán a feleségével és egy testőrrel, a légzésem nehézzé vált.
- Felség... örülök hogy eljött - nyújtottam kezet neki.
- Keenan... őszinte részvétem - mondta a maga halk, mély hangján. Emlékezett rám. Emlékezett...
- Köszönöm felség... sokat jelent. Apámnak is sokat jelentett volna ha tudja hogy eljött - mondtam csendesen a mélybarna szemekbe nézve. Rám mosolygott.
Tudtam... Abban a pillanatban tudtam hogy még látnom kell őt. Mindegy mibe kerül, mindegy mennyi erőfeszítés de be kell jutnom a parlamentbe. Ott kell állnom az oldalán. Ahogy az apám is tette.
És így... őt is büszkévé tehetem.
Kezdőlap 
írta: 
Sokan intelligens, érett, mélygondolkodású férfinak tartanak. Az exeim mind azt mondják hogy érzékeny, szeretetteljes fickó vagyok szóvla gondolom ezek is az erősségeim. Az hogy én mit tartok erősségemnek egészen más tészta. Hiába nemt tartom magam kifejezetten eszes vagy különleges férfinak, a kitartásom igenis kivételes. A tudásszomjam párját ritkítja és bármire képes vagyok hogy elérjem azt amit... vagy akit akarok. Az egész életpályám erről szólt. És most hogy végre elértem a céljaimat... jöhetnek az új, elérhetetlennek tűnő célkitűzések.
A gyengeségeim közé tartozik az állandó bizonytalankodás és az óvatosság. Túlságosan karrierorientált vagyok egy rendes kapcsolat fenntartásához na meg... nehéz bárkit is szeretni ha csak egyetlen ember jár a fejemben majdhogynem egész életemben. Ő is a gyengeségeim közé számít talán... De neki hála vagyok ennyire céltudatos szóval... Nem panaszkodom különösebben
Az édesapám akárcsak én, a politikában mozgott. Ő volt az aki arra buzdított hogy én is a politikai képességeimet erősítsem, ő motivált a nehezebb időszakokban. Egy bálvány volt nekem. Példakép. 
Először is úristenazarcod! Ismert okokból kérlek maradj távol tőlem, 
