Órák óta bóklászok a városban, nyakamban a fényképezőgépemmel, arcomon valami különös koncentrációval. A tekintetem ide-oda cikázik a nyüzsgő utcán, mégsem tűnök nyugtalannak. Keresek. Időnként megtorpanok, ahogy találok valamit, ami megtetszik, és igyekszem megörökíteni, elkapni a pillanatot a fényképezőgép lencséjén keresztül.
Egy fiatal lányon akad meg a tekintetem. Sötétszürke ceruzaszoknya és a hozzá tartozó blézer, fehér blúz, az egyik oldalán egy fekete retikül, a másikon egy hatalmas mappa. A haja csinos kontyba rendezve, csupán egy rakoncátlan tincs lóg az arca elé, amit frusztrált mozdulattal próbál a füle mögé igazgatni. A sminkje szolid, alig észrevehető, annál feltűnőbb viszont a kényelmetlenség, ami süt a mozdulataiból. A tűsarkúban meg-megbillen a bokája, a harisnyáján felszaladt egy szem… látszik rajta, hogy nem érzi jól magát a bőrében, vagy inkább az öltözékében.
Hamar kiderül, hogy igazam volt. Építészmérnök. Frissen végzett, tele ambícióval és világmegváltó lelkesedéssel, az apja szerint megütötte a főnyereményt, hogy munkát kapott annál a mammutvállalatnál, ami a keleti part egyik legnagyobb építőipari vállalata, de a főnöke egy seggfej, már fél órája vár rá, ráadásul megköveteli, hogy “nőiesen” öltözködjön, holott neki sokkal kényelmesebb lenne a megszokott ruhatárát használni, ami szintén nem slampos, csak… mellőzi a tűsarkút és a szoknyát.
Nem kell sok, hogy rábeszéljem, hagyja magát lefotózni. Hiába félénk az elején, a kamera egyszerűen imádja. Van egyfajta bája annak, ahogy a végén már a kezében fogja a tűsarkút, és mezítláb csüccsen le a hatalmas üvegépület előtti márvány padkára. Kibontja a haját, ami tucatnyi göndör csigában keretezi az arcát… és mosolyog.
A kamerám már nem veszi fel, amikor megjön a főnöke, egy jól szituált, ötvenes fazon, akinek az övcsatja is Rolex, és amikor számon akarja kérni, a lány nemes egyszerűséggel a kezébe nyomja a mappát, és olyan lendülettel hagyja a lépcső alján, hogy öröm nézni. Talán botor lépés volt, de miért kellene másoknak meghatároznia minket? Miért kellene mások szabályai szerint léteznünk? Hiszek benne, hogy jobb helye lesz a lánynak. De mondtam neki, amikor odanyújtottam neki a névjegykártyámat, hogy ha megunja a tervezőasztalt, hívjon fel, és be tudom ajánlani modellnek.
Mosolyogva csóválom meg a fejem, mielőtt továbblépnék, gyorsan visszapörgetve a legutolsó képeket. Bármelyik lehet egy különleges pillanat, ha hagyjuk, hogy az legyen.
Kezdőlap 
írta: 
Észreveszem, amit a legtöbben nem, és ehhez még mágiára sincs szükségem. Szeretem az életet, és szeretem másoknak is megmutatni, hogy mennyi szépség rejlik körülöttük és bennük.
Időnként elég… szórakozott vagyok, egyesek szerint csak simán művészlélek. Nehezen viselem a kötelezettségeket és a szabályokat.
Megvan az előnye is annak, ha az ember harmadik gyereknek születik. Igaz, hogy már nem járnak a csodádra a rokonok, de legalább a legtöbb szabály alól is jótékonyan mentesülsz. Még szerencse, mert mindig is utáltam, ha meg akarták mondani, mikor, mit csináljak. Már csecsemőkoromban is előbb indultam el, mint hogy mászni tudtam volna, mégis normális felnőtt lett belőlem. Viszonylag. A két bátyám ezt csípőből hatszázféleképpen tudná megcáfolni, de nem érdemes hallgatni rájuk. Azt hiszik, a számaik meg a diplomájuk többet ér, mint a képeim. Szerencsére elég korán elkezdtem dokumentálni a fejlődésüket, hogy mindig tudjam emlékeztetni őket rá, hogy ők sem voltak mindig besavanyodott üzletemberek.
Ebben a világban egyszerű, varázstalan embernek lenni nem éppen a legegyszerűbb mégis ahogy olvastalak... Te sokkal nagyobb varázserőt birtokolsz mint bármelyikünk a városban. Azt látni, azt észrevenni amit senki más, nagyon fontos adottság. És biztos vagyok benne hogy annak a lánynak az egész évét jobbá tetted csupán annyival hogy odaléptél hozzá. 
