Apám, mindig is az a büszke elf volt, lesz amíg él, aki ad a látszatra is. Tökéletes család, tökéletes gyerekek, tökéletes ház, tökéletes…minden. De megérkeztem én, és egészen addig minden rendben volt minden, amíg a képességem meg nem mutatkozott, mindig is szerettem az állatokat, és volt is egy , egy gyönyörű fekete szőrű main coonem, kis koromtól kezdve velem volt, tökéletes volt köztünk az egyensúly, ha valahova mentem, jött velem, kísért, együtt vadásztunk bogarakra a kertben ,együtt kóstoltuk volna meg az egeret, amit vadászott, de anyám gyorsabb volt, mintsem hagyja, hogy bele kóstoljak Barney fogásába. Egyszóval Barney volt az én mindenem, addig a pillanatig, amíg a szomszéd utcában lakó gyerekek úgy nem döntöttek ,hogy ki próbálják a faterjuktól kapott nyílpuskát, az én Barneymon. Barney okán tisztában voltam a halállal, és hamar fel is fogtam, hogy mit jelent, mert rengeteg egeret hozott, denevért, vagy épp bogarat, hogy be mutassa az áldozatait. Így, amikor sarokba szorítottak minket a kocsi beállónkon,a garázskapú előtt, a kezemben fogtam a termetes macskát, hátráltam, a mai napig hallom, ahogy gunyorosan kiabálnak, kővel dobálnak minket, ember fiúk, akik mindig is le néztek minket azért, mert szebbek is vagyunk náluk.
Egy kő eltalálta a kezemet, és fájdalmamban elengedtem Barneyt, aki ki ugrott a karjaimból, már így is tekergőzött, és neki indult a fiúknak, de azok gyorsabbak voltak, Barney vernyákoló hangjára emlékszem, és ott feküdt egy kiálló vesszővel a testéből.
- Anyaaaaaaaa! Baaarneeeyyy!!! – akkor még vékony hangomon kiabáltam, és öleltem, szorítottam magamhoz a testét, éreztem, ahogy ki hűl, de dühöt, haragot, és bosszúvágyat is, éreztem, hogy minden elsötétül körülöttem, anyám nem volt otthon, a nővérem fent volt a szobájában, de mit sem törődött a kint zajló drámával. Apánk büszkesége akart lenni, még akkor is, ha tudta, hogy lányként ezt nehéz elérnie. Véres, maszatos kezekkel, és ki sírt szemmel keltem fel, Barney él! Barney nem halt meg!
Abban a fél évben a kis kertváros ettől volt felbolydulva, egy halott macska megtámadta a szomszéd emberek gyerekeit. Csak én tudtam, és a család ,hogy én tettem.

- Nem értem, miért akarja, hogy mindig erről a gyerek kori traumáról meséljek. Túl vagyok rajta. – nézek szembe a kötelező pszichológusi látogatás minden alkalmával, fáradtan vizsgál, tökéletesen tisztában van vele, hogy megtörtem, és más az értékrendem, mint a normális embereknek, és a normális…fajoknak úgy általában.
Parancs megtagadás, persze a tettemet megfelelő bizonyítékkal alá tudtam támasztani, és fel mentettek. A saját előnyömre vált a katonai iskola, persze a kitüntetéseim egyikén sem vett részt a családom, magamnak dolgoztam, apám ellen fordítottam a fegyverét, mi szerint , a katonaság ezt majd ki neveli belőlem. Csakhogy , ez nem olyasmi amit ki lehet nevelni belőlem, és ezzel ő is tisztában van, én is. Azért küldött oda, hogy majd időben meghalok. Nem leszek láb alatt, és nem fognak majd emlékezni se arra, hogy Ifjabbik Mayfair a család szégyene volt.
- Mihez kezd most?  - őszintén elgondolkodva pillantottam a pszichológusra. Megfontoltam ezt a kérdést, de nem állt szándékomban megosztani vele, hogy mik a terveim a jövőre nézve.
Mihez értek? A gyilkoláshoz, orvgyilkosnak neveltek, hiszen jól settenkedek, be jutok olyan helyre ahova mások nem, és igazából, ha egy embert megöltem a helyszínen, azt a többi intézte, mondhatni kényelmesen megvártam, amíg a piszkos munkát el végzik a halottak, akiket én irányítok. Tudom, hogy a csapatom tagjai, az a maradék három embert, aki az ilyen törékeny pillanatokban biztosította a testi épségemet, hamarosan le szerelnek, és várni fogom őket. A megfelelő munkával, amiről a seregnek nem kell tudnia sem. Úgy fogok eltűnni a szemük elől, mintha nem is léteztem volna.

A le szerelés után pár hónappal.

2020. augusztus 6.

Ryan Mayfair, meghalt Afganisztánban, egy zsoldos küldetés közben. 2020.szeptember 29.-én.

A temetésemet néztem, a megfelelő távolságból, a bajtársaim jöttek el rá, ők felismerték azt a virágot, a kívánság csokrok közt, ami azt jelentette, hogy nem haltam meg igazán. A húgom? Egy nagy fekete üveges napszemüveg mögött itatta az egereket. Tudtam jól, hogy amint be lépett ide, tudta, érezte, hogy nem fekszem ott a koporsóban, és mégis…mégis végig sírta a ceremóniát. Ő maradt a legtovább, még a társaim is el mentek, szinte be esteledett, mire megmoccant, és elindult abba az irányba, amerre sejtett.
Tőle tudom ,hogy napjainkban hogy alakul a család élete. Nekem pedig jobb nélkülük.  Ryan Mayfair meghalt, Asher Savage él.