Genevieve H. Palmer

Kényelmetlenül mocorogtam a bőrkanapén, kerestem azt a pózt, amitől magabiztosnak tűnhetek és ami segít feloldani a görcsöt a gyomromban, de valahogy semmi sem érződött helyesnek. A túlságosan süppedős matracok alattam, az egyszínű falak, az otromba, absztrakt festmények, melyekkel Gideon teleaggatta őket, és ő maga sem, ahogy lázasan körmölt a jegyzetfüzetébe, tudomást sem véve a létezésemről. Automatikus és tudattalan mozdulattal igazította meg az orrára csúszott szemüvegét, amit egyedül csak a munkában viselt. Otthon Ayden halálra cikizte volna miatta. Ez a felismerés már majdnem mosolyt csalt az arcomra, míg rá nem ébredtem, hogy elkezdtem analizálni őt, ami röhejes volt, tekintve, hogy pont fordítva kellett volna történnie. Én voltam a páciens, aki a pszichológusa előtt csücsült a rendelője kellős közepén. Sőt, a húga voltam, akivel pelenkában rohangált az udvaron. Annyira szürreális volt az egész, ösztönösen felhorkantam, ezzel végre magamra vonva a fivérem figyelmét.
- Mit firkálsz annyit? - Előre dőltem, hogy belekukkantsak a füzetébe, de úgy tartotta, hogy véletlenül se vehessek ki a kacskaringós kézírásából egy betűt sem, mire duzzogva elhúztam a számat.
- Megfigyellek. Ezért vagy itt.
- Gyerünk már, Dee. Tudod, hogy nem vagyok közveszélyes. Írd alá az alkalmasságit és menjünk végre ebédelni. - Azzal átnyúltam a közöttünk húzódó dohányzóasztalon és megpaskoltam a bátyám térdét. A szigor kicsit sem enyhült az arcán, épp ellenkezőleg, összehúzta a szemét és lefirkantott valamit.
Néha az agyamra mentek a testvéreim.
- Beszéljünk át pár dolgot, hogy tudjak mit írni a szakvéleménybe. Az ügyvédi irodád nem fogja beérni egy aláírással és egy pecséttel.
- Te és Ayden tanítottatok meg biciklizni... - morogtam az orrom alatt, nem értve, miért nem tudott fejből, enélkül a nevetséges "vizsgálat" nélkül bármit leírni rólam, mégis engedelmesen végigdőltem a kanapén és felpakoltam rá a lábam. Tudtam, hogy amilyen komolyan veszi Gid a munkáját, úgysem fog innen egykönnyen elengedni. A szemem sarkából láttam, hogy megrándul, úgyhogy megforgattam a szemem és évődő mosollyal kibújtam a csizmáimból, mielőtt visszapakoltam volna a lábam a bőrhuzatra. A fehérre meszelt plafonra meredtem. Ahhoz képest, mennyien fekhetnek itt nap mint nap, Gid igazán felszerelhetne egy tv-t, vagy legalább valami mintázott tapétát...
- Jól van. Beszéljünk egy kicsit a férjedről.
- Volt férjem. - Gideon számonkérőn felvonta a bal szemöldökét. Igaza volt, úgyhogy megadón sóhajtottam. - Mit akarsz, mit mondjak róla?
Képek elevenedtek meg előttem a mennyezeten. Kezdtem megérteni a fehér falak lényegét. Talán pont a páciensek voltak azok, akik megtöltötték őket színekkel, érzésekkel, emlékekkel...
- Húsz éve fogtad magad és kisétáltál az ajtón.
Oldalra billentettem a fejem, hogy rá tudjak nézni. Láthatta a sértettséget az arcomon, mégsem vette magára.
- Tudod jól, miért tettem.
- Tudom. De azóta sem mondtad el senkinek, mit éreztél közben, vagy milyen hatással volt ez rád. Szerintem még arra sem hagytál magadnak időt, hogy feldolgozd ezt az egészet.
Mintha ennél nagyobb ostobaságot nem is mondhatott volna, szusszanva visszafordítottam a fejem a plafon felé.
- Húsz éve volt. Elég sok minden történt azóta.
- De megálltál egy percre is, hogy...
- Nem hiszem, hogy az irodát, aminek a kedvéért tízezer mérföldet utaztam, hogy elfogadjam az állásajánlatát, annyira érdekelné a szerelmi életem, Gid. - vágtam közbe, mire egy pillanatra feszült csend ereszkedett ránk, amit aztán a fivérem nyugodt hangja tört meg. Néha istentelenül irritáltak a föld eleműek. Sziklaszilárd. Nyugodt. Erős. Megrendíthetetlen.
- A stabil érzelmi és mentális állapot viszont annál inkább elvárás. Szóval?
Újabb csend ereszkedett közénk, miközben a fejem felett megelevenedő emlékek egyre inkább magukkal ragadtak. Lehunytam a szemem és átadtam magam nekik, Gideon mély hangja pedig ott duruzsolt a fejem felett.
- Megálltál valaha, vagy azóta is csak rohansz?


Bevágtam magam mögött az ajtót és végigrohantam a kocsifeljárón. A sporttáska súlya húzta a vállam, de a mellkasomra nehezedő súlyok fájdalmasabb erővel préselték össze a bordáim ketrecében fuldokló... Valamit, aminek már a létezéséről sem akartam tudni. Könnyek szúrták a szemem, mégsem adtam meg magam nekik. Megfogadtam, hogy nem nézek vissza, úgyhogy határozott, makacs léptekkel haladtam előre a kivilágítatlan utcán. A testem alig akart engedelmeskedni. A fájdalom minden egyes lépéssel nőtt, mintha a szívem ki akarna szakadni a mellkasomból, hogy vele maradjon. Minden egyes megtett méter, ami távolabbra sodort tőle, kitépett belőlem valamit. Láthatatlan, bíbor cseppeket hagytam magam után. Egy részem az ajtaja előtt hevert még akkor is, mikor én már mérföldekre jártam.
És akkor visszanéztem. A ház már beleveszett az egyhangú épületek sokaságába, az oldalam szúrt, a lábam sajgott. Képtelen voltam sírni. Üresnek tűnt minden. Az utca, a város, az egész világ, és én. Istenem, főleg én... Hiába meredtem a távolba, nem láttam semmit. Nem láttam őt. Nem mintha a naiv kislány bennem azt remélte volna, hogy drámaian utánam rohan majd, hiszen egyértelművé tettem előtte,  hogy nincs értelme. Vége. Mégis, ahogy ott álltam az út közepén, utcákra és háztömbökre tőle, és bámultam az áthidalhatatlannak látszó távolságot kettőnk között,  úgy éreztem, sosem voltam még annyira egyedül a világon, mint akkor. És úgy éreztem, egyetlen percet sem fogok kibírni nélküle.

- Néha meg kell hoznunk bizonyos döntéseket, Gid. Akkor is, ha azok nehezebbek, mint amit elbírunk. Nem volt választásom. Nem számított, ki tudok-e sétálni azon az ajtón, vagy sem. Ki kellett sétálnom, úgyhogy megtettem.
- Megsirattad?
- Nem.
- Egyszer sem?
- Egyszer sem.


Kora hajnalban értem haza. Fel sem tűnt, hogy ez volt az úticélom, egész egyszerűen csak beleindultam vakon az alvó város fényekkel pettyezett utcáiba, koptattam magam alatt a betont, egyik lépést a másik után, itt jobbra, ott balra, kicsit egyenesen, vissza a másik utcára... Nem akartam megállni, nem tudtam megállni. A sporttáska súlya idővel enyhült a vállamon, a mellkasom sajgása ugyanakkor erősebb lett. Dideregtem az éjjeli, hűvös szélben, a vékony bőrdzseki, amit indulás előtt magamra kaptam, nem sokat segített. A telefonom rezgett párszor a zsebemben, de nem vettem elő. Nem érdekelt, merre tartok, nem akartam gondolkodni, nem akartam felocsúdni ebből a gépies, robotszerű állapotból, csak mentem és nem néztem vissza.
Egyszer sem.
Aztán hirtelen hazaértem. Ami még ennél is jobban meglepett, hogy Philipet a bejárati előtt találtam, a lépcsőn. A kezében szorongatta a mobilját és elmélyülten olvasott, a kijelző kék fénye megvilágította babavonásait és a szeme elé hulló, barna fürtöket. Hiába bugyolálta magát vastag takaróba, láttam, hogy didereg. Néhány pillanattal később vett észre, mint én őt, és ahogy felkapta a fejét és meglátott, a tekintete megtelt aggodalommal, hálával és megkönnyebbüléssel. Együttérzéssel. Sajnálattal. Szeretettel. Olyan sok minden volt benne, a felét ki sem tudtam olvasni - sosem bántam olyan finoman az érzelmekkel, mint ő. Ha képes lettem volna rá, talán Elijah és én...
És ekkor az elmúlt órák, hetek, évek fájdalma belenyilallt a gyomromba. A táska lecsúszott a vállamról, a könnyek ömleni kezdtek a szememből és le kellett guggolnom az udvarunk közepén, mert úgy éreztem, a térdeim menten feladják. Szapora lépteket hallottam, valami meleget éreztem a hátamon, aztán Lip gyenge karjai körülöttem voltak, ölelt és nyugtatott. Egyetlen szavát sem értettem, csak kapaszkodtam belé és zokogtam, úgy, mint még soha, és ahogy azóta egyszer sem.
Másnap délután repülőjegyet foglaltam és elhagytam a várost.

- Miért jöttél vissza?
- Hmm, aggódjak érted, Dee-Dee? Hát nem az állásinterjúmhoz írod épp a szakvéleményt?
- Elég sok állásajánlatot kaptál te az elmúlt húsz évben, Gen. Miért itt? Miért most? Miért ez?
- Miért itt, miért most, miért ez... - ismételtem, egyikre kérdésre sem tudtam azonban a pontos választ, úgyhogy csak hallgattam.


Ölbe tett kézzel bámultam az aktakukacot magam előtt és igyekeztem lenyelni mindenféle azirányú indíttatásomat, hogy puszta szeretetből megigazítsam az öklömmel az arcberendezését. Philip megígértette velem, hogy soha többé nem rángatok meg senkit, aki felidegesít. Igaz, a fivérem tízezer mérföldre volt. Sosem tudná meg, ha...
- Igen, már látom. Valóban leadott egy kérvényt március harmincadikán. - törte meg végül a fickó a feszült csendet, az arcberendezése, a lelkiismeretem és az öcsém lelkivilágának legnagyobb szerencséjére. Aztán persze a következő szavaival el is rontotta a befirkantani készült piros csillagot (öt piros csillag egy piros négyzet, öt négyzet egy háromszög, tíz háromszög egy piros pont - (c) Palmer). - Sajnálom, de nem adhatok hozzáférést a dokumentumokhoz, amiket az ügyfele kér.
Vettem egy mély levegőt és elszámoltam magamban tízig. Aztán megint, franciául. Aztán oroszul. Végül lassan közelebb léptem és az asztalra támaszkodtam a fickó előtt, aki alig észrevehetően hátrébb dőlt a székén.
- Nem az ügyfelem, hanem én, és rég túl vagyok már azon, hogy kérjek. Vagy kiadja végre azokat a dokumentumokat, amikért hónapok óta könyörgök, vagy az én módszerem szerint csináljuk és akkor lehet, hogy fájni fog.
Szinte hallottam a fejemben a mentegetőzést: dehogy, Lip, én nem fenyegettem, csak figyelmeztettem rá, milyen könnyen leeshet a lépcsőn, és látod, szerencsétlen mégis megbotlott és lezúgott, hogy összetörte magát szegény, micsoda balszerencse... A kis tejfelesszájú azonban keményebb volt, mint amilyennek elsőre látszott, és hogy leplezze a megilletődöttségét, igazított a szemüvegén.
- Nem tehetek semmit, asszonyom. Megtagadták a hozzáférését.
- Akkor próbálja meg ismét... - vetettem egy futó pillantást a névkártyára a mellkasán, mielőtt sziszegve hozzáfűztem volna: - Kevin.
A fickó sóhajtott, végül megadón gépelni kezdett.
- Mit is mondott, hogy hívják?
- Genevieve... - megakadtam egy pillanatra. Utáltam ezt csinálni, mégsem haboztam sokat, mielőtt folytattam volna. - Heathen. Genevieve Heathen.
Éreztem a szikrák perzselését az ujjaim között. Lehunytam a szemem és próbáltam lehűteni magam, mielőtt rágyújtottam volna az aktakukacra az egész irodát. A fürgén kalapáló ujjak a következő pillanatban megakadtak a billentyűk felett. Bármit is dobott ki a számítógép, Kevin arckifejezése száznyolcvan fokos fordulatot vett. Rám nézett, a kijelzőre, majd vissza rám, és a lehető legkomolyabban felkelt az asztala mögül.
- Bocsásson meg, Mrs. Heathen. Máris hátravezetem az archívumhoz.
Elégedetten felegyenesedtem az asztaláról és a farmerem hátsó zsebébe bujtattam a kezem, ahogy követtem a fickót. Ezt már szerettem. Gyűlöltem, de tagadhatatlanul hasznos volt...

- ...
- ...
- ...
- Nem szegtem törvényt. Technikailag még házasok vagyunk.
- ...
- Most mit írtál le? Elegem van abból a jegyzetfüzetből! Mutasd, mit írtál eddig!
- Nem. Majd látod a végén a kész szakvéleményt.
- Gideon Palmer, add ide azt a nyomorult füzetet!
- Nem. Mi a... Szállj le a...
- Kérem!
- Ouch! Genevieve! Eltéped a.... VIGYÁZZ!
- Megv...
- LÁNGOL AZ ASZTALOM!


- Bwahahaha!
Ayden képtelen volt abbahagyni a nevetést. Szerettem volna elásni a hátsó udvaron, mert az, ahogy a hasát fogva, görnyedve és a könnyeit törölgetve, hisztérikusan visított már percek óta, igazán csak rontott a dolgon. Gideon arcszíne enyhült a paprikavörösből és egy nagyon egészségtelen és aggasztó lazacszínt vett fel, én meg... Én csak megszidott kislányként ácsorogtam az asztal maradványai és a poroltóhabbal összemázolt szőnyeg mellett, és szerettem volna minden felelősséget valaki másra kenni. Ayden váratlan érkezése épp kapóra jött.
- Amúgy is utáltad azt az asztalt! - Ennyit volt képes kipréselni magából a fiatalabb bátyám, még mindig az életéért küzdve két röhögőgörcs között. Gideon arcszíne újra elindult a paprika-árnyalat irányába.
- Én nem!
- De igen. Azóta mondod, hogy anya megvetette veled.
- Seggfej! Még ha igen, akkor sem jelenti, hogy Gen felgyújthatja!!
- Bwhahaha...
- Mondtam, hogy sajnálom... - motyogtam tőlem szokatlan hezitálással és lelkiismeret-furdalással, de nem úgy tűnt, hogy bármelyikük is hallaná, amit mondok. Ayden segített feltakarítani a kuplerájt, amit okoztunk - igen, többes számban! -, aztán leültetett a kanapéra és a két tenyere közé fogta a kezem.
- Nagyon fáj?
A gyengédsége mosolyt csalt az arcomra.
- Előbb tanultam meg tüzet csiholni, mint beszélni... A tűz nem árthat nekem -  Az nem is, de a fa megsértette kicsit a tenyerem, ahogy Gideonnal próbáltuk eloltani a lángokat. A bűntudat még mindig fojtogatott viszont, úgyhogy nem akartam Ayden vízmágiájára hagyatkozni. Megérdemeltem egy kis fájdalmat. A fivérem biccentett és a kanapé másik végében duzzogó testvérünk felé fordult, gyengéden megérintve az ő kezét is.
- Megsérültél, Dee?
Nemleges mormogás volt a válasz, amit csak a testbeszédükből következtettem ki. Az ikreknek mindig is megvolt a saját világuk, amibe, dacára annak, mennyire szerettek minket, soha senki mást nem engedtek be.  Deja vu-m támadt, ahogy őket figyeltem. Az asztal maradványaira néztem inkább, majd a Gideon kezében szorongatott, meggyűrt füzetre.
- Mit fogsz írni rólam az irodának?
- Hogy őrült vagy és totál közveszélyes - morogta, mire végre áttörte a bűntudatos grimaszomat egy eleven mosoly. Egy szívdobbanással később Gid is viszonozta, összenevettünk, Ayden pedig lehajolt a kanapé lábához letett szatyorért, amiben az ebédünket hozta.
- Jól van, most, hogy ezt letisztáztuk, ideje enni. Mit szólnátok egy kis tábortűzhöz?
- Ayden!
Gideon hangszíne rögtön két oktávot ugrott, de ezen már csak nevettünk. Most először ütött meg igazán, hogy újra itthon vagyok. Mintha az elmúlt húsz év csak egy szemhunyásnyi pillanat lett volna, ezernyi apró kis álomba burkolt delírium.
- Szóval, Gen, mit fogsz csinálni most, hogy újra egy városban vagytok?
- Mert szerinted húsz év után érdekel ez még bármelyikünket is? - füllentettem, miközben felszürcsöltem a dobozból az evőpálcikák közé csippentett tésztalevest. Gideon arcán láttam, hogy nem hisz nekem, Ayden viszont helyeslőn bólogatott.
- Igaz is, igaz is. Semmi közöd már ahhoz a... Hülyéhez.
- Pöcshöz.
- Hülyéhez. Tök jól elfértek egy városban.
A fivéreimre mosolyogtam, mielőtt visszatemetkeztem volna az ételes dobozba. A beszélgetés hamar elterelődött Elijahról, a gondolataim mégis körülötte forogtak még egy darabig. Mihez is fogok kezdeni?


Csak abban voltam biztos, hogy ezúttal nem rohanok el. Nincs több menekülés.
Végre hazaértem.