Vas. Dec. 20, 2020 8:10 pm |
Nadine Grey Két választás van az életben: lehetsz áldozat, vagy túléló. Születési hely és idő Los Angeles, 1989. 11.25. Beállítottság Heteroszexuális Vérfarkas Rendfenntartás Adria Arjona Erösségek Talpraesett vagyok, határozott, mindig tudom, hogy mit akarok, és azt hogyan érhetem el. Már fiatal koromban megtanultam gondoskodni magamról, főzni, mosni, lopni, ölni. Szenvedélyes is vagyok, bár ez kétélű fegyver, mert amilyen szenvedélyesen tudok szeretni, pont ugyanolyan szenvedélyesen tudok gyűlölni is. És ha az utóbbi igaz rád, jobban teszed, ha nem kerülsz újra a szemeim elé, mert mindig előbb cselekszek, mint ahogy gondolkodok. Gyengeségek Minden erősséggem egyben gyengeségem is. Mert sokszor makacs vagyok, nehezen fogadom el mások igazát, az pedig, hogy beismerjem, én tévedtem, soha nem fog megtörténni. Hazudok, lopok, csalok, ha arra van szükség, és igen kevés emberben bízok meg. Pont azért, hogy ha a helyzet úgy hozza, képes legyek bárkit eldobni magamtól. Emellett forrófejű és lobbanékony is vagyok, akinek ami a szívén, az a száján. Meg egyébként is inkább a cselekedetek embere vagyok, mintsem a szavaké. Család A család örök, mi pedig minig ott leszünk egymásnak - ezek voltak az utolsó szavak, amiket 14 évvel ezelőtt az öcsémnek, Skylernek mondtam, azóta pedig nem láttam őt. A szüleinkről nem érdemes sok szót ejteni, az anyánk drogfüggő volt, az apánk pedig erőszakos és iszákos mellé, a családi erőszak nálunk mindennapos volt. Amikor elég idős lettem ahhoz, hogy megtaláljam a módját a pénzkeresésnek, nem töprengtem a lehetőségeimen túl sokat. Igen, volt hogy az utcán árultam a testemet, volt, hogy loptam, csaltam, hazudtam, de leginkább az illegális vérfarkas küzdelmek votlak azok, amik pénzhez jutattak. Azt terveztem, hogy ha elég pénzt sikerül összeszednem, akkor Skylerrel meglépünk, és új életet kezdünk valahol messze. Az öcsém volt ugyanis, az egyetlen személy, akit szerettem feltétel nélkül, és akiért bármit megtettem volna. 14 évvel ezelőtt azonban megnyertem egy olyan bunyót, amiről mindenki azt mondta, hogy veszítsem el - a verem legjobbja ellen volt, aki már tömérdek pénzt hozott a házhoz. Engem azonban vonzott a nyeremény, meg egyébként is, a veremben mindenki az életéért küzd, így eszem ágában sem volt veszíteni. A meccset pedig megnyertem, bár nem volt könnyű, amikor azonban elhagytam az épületet, egy tucatnyian támadtak rám, amiért megnyertem a meccset. A legtöbbjükkel ugyan végeztem, a pénzt azonban elvették tőlem, engem pedig ott hagytak félholtan. Végül megmenekültem, és azóta egy gazdag ficsur testőreként dolgozok, Skylert azonban kénytelen voltam elhagyni - tudtam, hogy ha találkoznék vele, és azok a fickók tudomást szereznek arról, hogy életben maradtam, akkor egyikünk sem lett volna biztonságban. Így elhagytam, ám a bosszút egy pillanatig sem felejtettem el, és minden szabad percemben azok a fickók után nyomozok. Torteneted A fagyos levegő lassan, de biztosan szívta ki belőlem minden életerőmet. Ott hevertem az egyik sikátorban, a vérfarkas küzdelmeknek otthont adó épület mögött, saját véremben feküdve. Képtelen voltam megmozdítani akár egyetlen tagomat is, s a ránk olyannyira jellemző heves pulzus is egyre lassult. Ajkaimon kiszökő lehelet jól látszott ezen a téli, késő esti órában, magával víve testemben megmaradt meleget. Tudtam, hogy itt a vég. Hogy senki sem fog utánam jönni, keresni vagy megtalálni. Hiába nem ez volt a legeldugottabb hely a városban, a vérfarkas küzdelmek résztvevői és rendezői biztosan nem fognak törődni velem, majd csak akkor ásnak el egy névtelen tömegsírba, amikor már megmerevedett a testem. Egyedül az a tudat nyugtatott, hogy támadóimmal is végeztem, így legalább nem egyedül meneteltem a halál felé. Tekintetemet az égnek szegeztem, ahol szemeim a hold ezüstös alakján állapodtak meg. A csillagok körülötte fényesen csillogtak, bennem pedig akaratlanul is felötlött a kérdés, hogy vajon én is odakerülök-e, a csillagok közé, vagy sorsom már örökre a hideghez, a fagyhoz pecsételődött az elkövetett bűneim, a gyilkosságok miatt? Felnevettem volna erre a gondolatra, de csak hörgő hangok jöttek ki a torkomon, ahogy még több vért köptem fel. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, a másodpercek is óráknak tűntek, ahogy élet és halál között vergődtem. Egy idő után a hó is lassan szállingózni kezdett, miközben a szemhéjaim egyre nehezebbekké lettek. Tudtam, hogy ha lehunyom a szemem, akkor mindennek vége lesz, de őszintén szólva, már hiába kapaszkodtam az életbe. Nem volt, ki megmentsen. Még utoljára szemeim elé idéztem öcsém, Skyler arcát, s nem tudtam nem sajnálatot érezni azt illetően, hogy cserbenhagytam az egyetlen személyt, aki fontos volt számomra, és aki csakis rám számíthatott. Végre megvolt a pénz, hogy mi ketten új életet kezdjünk, messze a szüleinktől, ez az álom azonban minden másodperccel egyre távolabb került tőlünk. A támadóim közül, azt hiszem, egy valakinek sikerült elmenekülnie, miután elvette a mozdulatlan testemről a pénzt, engem pedig itt hagyott kínok között. De már nem éreztem fájdalmat, már nem éreztem semmit, csak fáradtságot. Így hát hagytam, hadd csukódjanak le szemeim, engedtem a hívásnak, és elmerültem a sötétségben, miközben végig Skylerre gondoltam, és egy jobb életre. Furcsa álmot láttam, ami meglepett, mert a halált valahogy mindig úgy képzeltem el, mint amikor az ember jó mélyre úszik a tengerben – egy olyan helynek, ahol nincs semmi fény, ahol nem érzel semmit, ahol csak az üresség és magány fogad. Én azonban éreztem valamit – egy meleg leheletet az arcomon, ami égette átfagyott bőrömet. Az idegen karjai biztonságot nyújtóan öleltek körbe, ahogy felemelt a földről, és elcipelt valahová – biztosan a sír felé. Beszélgetésfoszlányok is megütöttek a fülemet, a hangok azonban csak tompán jutottak el hozzám, én pedig képtelen voltam az értelmüket kivenni. Végül a sötétség ismét magával ragadt. Hirtelen pattantak fel a szemeim, ahogy ismét visszatért az eszméletem. Éreztem, hogy egy puha ágyban feküdtem, épphogy azonban megmozdítottam a testemet kicsit, kísérletet téve arra, hogy felüljek és körülnézzek a szobában, visszatért a minden porcikámat átható fájdalom. Így hát inkább fekve maradtam, a plafont bámulva. Nagyon úgy tűnt, hogy életben maradtam valahogyan. Szerettem volna felnevetni kínomban, átadni magam a hisztériának, mert meghalni sokkal könnyebb lett volna, mint most élni. Tudtam, hogy a vérfarkas küzdelmekhez nem térhettem vissza, és így Skylerhez sem – az, aki megszervezte a támadásomat, még életben volt, és ha én feltűntem volna Skynál, akkor ő is célponttá vált volna. Az öcsémmel pedig ezt nem tettem volna meg. Sokkal jobb neki, ha azt hiszi, meghaltam, vagy elhagytam én is őket. Hiába fájt ennek a gondolata, ez volt a helyes döntés. Egy gondterhelt sóhaj hagyta el ajkaimat, amit szinte rögtön követett egy széknek a nyikordulása. A reflexeim egyből életbe léptek, minden fájdalmam ellenére felültem az ágyban, és kezeimmel védekező pozíciót vettem fel. De senki nem akart rám támadni. A székben egy férfi volt, nem sokkal idősebb nálam, jóképű, fess kinézetű. Okos szemeivel nézte minden mozdulatomat, mint egy farkas, aki próbálja felmérni áldozatát. - Ki vagy és mit akarsz tőlem?! – támadtam egyből a férfinak ellenségesen, továbbra sem engedve le a kezeimet. Készen álltam arra, hogy harcoljak ellene, ha meg tervezne támadni, minden sérülésem ellenére. A vérfarkas küzdelmek során hozzászoktam ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a fájdalmaimat, de ez nem is volt nehéz, amikor a túlélésért küzdöttem. Mindenesetre a férfi nem mozdult, nem adta jelét annak, hogy bántani akarna, én mégsem engedtem le védelmemet. Hosszú másodpercek után végül a férfi elmosolyodott, nem barátságosan vagy kedvesen, inkább hidegen és kimérten, mint aki elégedett valamivel. - Így illik köszönteni azt a személyt, aki megmentette az életedet? – kérdezte ő, igazi rosszallást azonban nem tükrözött a hangja. Valószínűleg nem várt mást tőlem. - Soha nem kértelek arra, hogy ments meg – vágtam vissza neki élből, miközben jobban szemügyre vettem a vonásait. Valahonnan ismerős volt, az agyam azonban még mindig tompa volt, így nem tudtam felidézni, hogy hol láthattam már ezt a fickót. - Pedig ahogy ott feküdtél a sikátorban, nekem nagyon is úgy tűnt, hogy segítségért kiáltottál – ecsetelte ráérős hangnemben, mire én csak rávicsorogtam, azt sugallva tekintetemmel, hogy hazudik. Fél lábbal már a sírban voltam, mégis hogyan kérhettem volna ennek az eszelősnek a segítségét? – Még mindig vert a szíved, amikor megtaláltunk, gyengén ugyan, de még vert. Foggal körömmel kapaszkodtál az életedhez, holott már órák óta ott feküdhettél a halál szélén – fejezte be a mondandóját, engem azonban nem tudott becsapni vagy megnyugtatni. Tisztában voltam vele, hogy nem ő volt az irgalmas szamaritánus, hogy nem pusztán kedvességből mentett meg. - Mit akarsz tőlem? – szegeztem neki az újabb kérdést, mire a férfinak a mosolya kiszélesedett, mint aki végre azt a kérdést hallja, amit az első pillanattól fogva várt. - Azt akarom, hogy a testőröm legyél, Nadine Grey – felelte a férfi titokzatos hangon, nekem pedig végigfutott a libabőr a hátamon, ahogy a nevemet kiejtette. Hallottam már ezt a hangsúlyt, és hirtelen beugrott, hol láttam már a férfit, így azt is tudtam, ez nem egy olyan ajánlat, amit visszautasíthatok. |
| RendfenntartásJoin date : 2020. Dec. 20.
|