Élveztem, ahogy a szél szabadon kapott bele a hajamba, ahogy a motor erőteljes bőgése töltötte be dobhártyámat, és ahogy a nap sugarai lágyan melengették orcámat, miközben Washington kevésbé zsúfolt utcáin száguldottam. A mai nap több szempontból is pozitívumnak számított, én pedig már lefekvés előtt elhatároztam, hogy semmi, de semmi nem fogja tönkretenni hőn vágyott szabadnapomat. Alig vártam, hogy megszabaduljak a főnökömtől, akinek természetesen reggel még egy gúnyos megjegyzést az orrom alá kellett dörgölnie, de kivételesen nem hagytam, hogy a bőröm alá férközzön, és csak egyszerűen bemutattam neki, miközben kisétáltam az otthonomat és egyben börtönömet is adó épületből. A mai napra beszéltünk meg Marcusszal egy találkozót, ami egyértelműen a második jó dolognak számított. Nem volt sok barátom, sőt, igazából Markon kívül nagyjából senkit nem tartottam annak, így elvileg természetes az, ha feldobja az embert egy baráttal való találkozás, nem igaz? A megbeszélt időpont mindenesetre kora délelőttre szólt, nekem addig pedig bőven volt még időm, amit csak céltalan motorozgatással töltöttem a városban. Talán furcsa elfoglaltságnak tűnhet ez másnak, én azonban csak ilyenkor voltam képes megszabadulni az összes nyomasztó gondolattól és stressztől, ami óráról órára rám rakódott. Ami azonban a legélvezetessebbé tette ezt a hobbit, az az adrenalin volt. Az évek során rájöttem, hogy akkor érzem magam igazán élőnek, amikor valamilyen életveszélyes tevékenységet folytatok, amikor a vérem a fülemben dobog az adrenalin hatására. Hogy adrenalin függő voltam-e? Naná, teljes mértékben. Valószínűleg ez lett az eredménye annak, hogy hosszú évekig állandóan résztvettem az illegális mérkőzéseken, s habár a munkám során is keveredhetek veszélyes helyzetekbe, nagyrészt csak állok és vigyázok a főnökömre, amikor éppen nem kevernék le neki egyet legszívesebben. Lényeg, ami lényeg, hogy végül a motorozás lett az én szenvedélyem, a hobbim, ami nélkül képtelen lennék életben maradni. Akár egész napokat el tudnék tölteni azzal, hogy elfurikázok mindenfelé. Azt az eufóriát, amit másoknak a szex okoz, bennem a motorozás váltja ki, de mindig is úgy voltam vele, minek egy pasi, amikor lehet egy ugyanolyan dögös mocid is?
A délelőtt végül hamarabb eltelt, mint szerettem volna, de a bosszús gondolatokat hamar száműztem az elmémből – ehhez pedig elég volt arra gondolnom, hogy pontosan miért is akartam Marcusszal ma találkozni. Persze, a társaságát is kedveltem, de mint minden más dolognál, úgy ezúttal is megvoltak a magam hátsó szándékai. Mielőtt a szegénynegyed felé vettem volna az irányt, gyorsan beugrottam egy Starbucksba, hogy kávét szerezzek magunknak, mert egy jó nap nem telhet kávé nélkül. Marcusnak kikértem a kedvencét, magamnak pedig ezúttal egy nagyon habos, nagyon tejes, nagyon édes valamit választottam, mert úgy éreztem, leesik a vércukorszintem, ha nem pótlom nagyon gyorsan a glükózt. Miután mindezzel megvoltam, visszapattantam a mocira, és már száguldottam is a park felé, mert rájöttem, hogy fél óra késésben vagyok – ami persze véletlenül sem az én hibám volt. A zöldövezethez megérkezve a parkolóban letettem a motoromat, erősen remélve, hogy senkinek nem támad kedve meglógni vele, mert akkor iszonyú dühös leszek. Egy pillanatig emiatt tétováztam is, de végül a sorsra bíztam a dolgot, és megindultam a parkba, hogy megkeressem Markot. Szerencsére egy igen termetes vérfarkasról volt szó, így nem telt sok időbe, hogy kiszúrjam az a néhány lézengő között, akik a park látogatottságát növelték épp.
- Hé, nagyfiú! – köszöntöttem Marcust, hátulról megbökve a vállát, miközben felé nyújtottam a neki beszerzett kávét. – De korai vagy, csaknem nem tudtál aludni? – kérdeztem felvont szemöldökkel, játékos hangnemet megütve, miközben megkerültem a padot, és lehuppantam mellé. Valószínűleg nem sok mindenkinek jutott volna eszébe egy óriás izomkolosszussal kötözködni, mégha az csak ugratásból is volt, de engem Marcus soha nem ijesztett meg. Kislányként sokszor küzdöttem meg olyanokkal, akik kétszer akkorák és kétszer olyan erősek voltak, mint én. Az efféle dolgok már rég nem feszélyeztek. – Mi újság? – érdeklődtem tovább, majd amíg a válaszára vártam, csak elégedetten hümmögtem az orrom alatt, miután megízleltem ezt az édes borzalmat. Pont, amire szükségem volt.

Nem mindig jó, ha felbukkan egy arc a múltunkból. Abból a múltól, amivel én „dicsekedhetek” meg pláne nem jó. De Nadine volt az utolsó ember, illetve farkas, aki gyanakvást váltott volna ki belőlem. Vele tartottam a kapcsolatot, mert őt szerettem. Mert sokszor segített ki, mikor már lecsúszófélben voltam, mert ő volt az egyetlen őszinte barátom, amikor még azt hittem, én vagyok a legnagyobb király az egész világon. Vele jó volt, vele szerettem időt tölteni. Csak ne kérdezzen esetleg Cainról, mert akkor biztos, hogy elásom magam. De talán már nem is emlékszik rá.
Előre sejtem, hogy másmilyen lesz, mint amilyennek emlékszem rá. Én egy tinédzser kislányra emlékszem, akivel néha találkoztam a ringen kívül, akit elláttam pár hasznos tippel, hogy hogyan ne ölesse meg magát, és aki sokkal előbb lepattant az illegális harcok világából, mint hogy nekem egyáltalán eszembe jutott volna. Ha nincs az az egy meccs, talán még mindig ott lennék. Ha akkor este nem sértették volna meg az alfa büszkeségemet.
Azt hittem, már magam mögött hagytam ezt a világot, de még néha érkeztek ocsmány üzenetek. Azt a kis jelentéktelen omegát, aki megpróbálta felgyújtani a lakókocsimat, ott helyben meg kellett volna ölnöm. A hullája jó üzenet lett volna azoknak, akik küldték, de megfogadtam, hogy többé nem tapadhat vér a kezeimhez. Az pedig, hogy Nadine mit szeretett volna, egyelőre nem volt világos számomra.
Nyugodtan lézengtem a parkban, mint akinek nem akadt jobb dolga, egész délelőtt. Mindenhonnan kivettem egy szabadnapot, és már a felénél meg akartam bolondulni az unalomtól. Évek óta nem pihentem. Nem szántam időt magamra, most, hogy a rehab programnak köszönhetően a rendőrséghez kerültem, még kevesebb pihenésre szántam rá magam. Mert volt valaki, akinek az őrsön szüksége volt rám, hogy én legyek erős kettőnk helyett is. Egy fáradt szemű, kócos hajú, de mégis gyönyörű valakinek. Akiért tűzbe mentem volna. Akiért oda adtam volna bármit, és ez az érzés megrémített. Hogy még most is körülötte forgott minden gondolatom. Mikor azt sem tudtam, hogy régi pajtásom mit akar kérni tőlem. Mikor inkább azon kellett volna stresszelnem, hogy emiatt az akció miatt esetleg visszaránt a régi életem. Még így is csak Eden körül forgott minden gondolatom, mint akinél beütött a csőlátás. Talán be is ütött. Végül magamba roskadva leültem egy padra, hogy ott várjak tovább.
Nemsokára megütötte a fülemet egy ismerős hang, de mielőtt hátra fordulhattam volna, megbökte a vállam, és az orrom alá tolt egy bögre kávét.
- Helló kislány! -mosolyogtam rá, és elvettem a felém nyújtott poharat. – Valami olyasmi…mostanság nem nagyon tudok! -mondtam, és figyeltem, miközben megkerülte a padot, és leült mellém.
Azt mondják, vannak olyan barátságok, amikben nem számít, hány év telik el, ugyan ott fel tudjátok venni a beszélgetés fonalát, mintha csak tegnap váltatok volna el. Ez is hasonló volt.
- Semmi különös…illetve de, de állati hosszú lenne elmondani. Röviden; néhány éve kiugrottam az illegális bulik világából, most épp rehabon vagyok…ők helyeztek a rendőrséghez. Veled mi a helyzet, ezer éve nem hallottam már felőled?! – hátra dőlve fürkésztem az arcát, hogy mit is fog majd mondani. Kíváncsi voltam, miért keresett fel, ennyi év után.

- Hát igen, gondolom, aki akkora, mint két hegy együttesen, azt még egy olyan nyugtató sem ütné ki, ami egy egész disznócsordának elég lenne – nevettem fel játékosan, miközben megvártam, hogy Mark elvegye tőlem a neki szánt kávés papírdobozt, majd lehuppantam mellé. – Mondanám, hogy legközelebb szólj nekem, ha nem tudsz aludni, de kétlem, hogy élveznéd a csodálatos hangomon által éltere keltett altatódalt. Ne hari – pillantottam rá enyhén bűntudatosan néhány pillanatig, majd utána rögtön el is vigyorodtam. Mindig is azt vallottam, hogy a hangom hamisságával már-már gyilkolni lehetne, habár kipróbálni soha nem próbáltam. Talán a főnököm lesz a szerencsés áldozat, ha megint felhúz…
- Történt valami, ami miatt úgy döntöttél, hogy pont most szállsz ki? – kérdeztem tőle meglepetten, mert nem igen számítottam arra, hogy Marcus valaha ott fogja hagyni az illegális harcokat. Sokat köszönhettem neki, ha ő nem adott volna jó néhány hasznos tanácsot, akkor rég elpatkoltam volna én is. Ami azt illeti, ez majdnem sikerült is. – Már persze, örülök neki, meg minden, csak meglepett. A rehabra feltétlenül szükség volt? Ennyire kikészített? – kérdezősködtem tovább. Talán tapintatlannak tűntem, talán nem illett volna ilyeneket kérdeznem tőle, de én mindig is olyan voltam, aki kimondta azt, amit gondolt, habár érzéketlennek kifejezetten nem lehetett volna nevezni. Marcust pedig a barátomnak tartottam, és őszintén érdekelt, hogy mi történt vele. Én közel sem voltam annyi ideig részese a vérfarkas harcoknak, hogy az komolyabb utóhatással legyen rám (kivéve az adrenalin függőséget), meg én egyébként sem élvezetből űztem ezt a bizniszt, csakis a pénz miatt, és mert a szervezők voltak olyan szívtelenek, hogy egy tizenéves suhancot is hagyjanak harcolni.
- Háááát, hol is kezdjem – túrtam hajamba, amikor ezúttal ő érdeklődött utánam. Valóban ezer éve nem beszéltünk már, az utóbbi években épp eléggé lefoglalt, hogy a seggfej főnököm minden kívánságát lessem, és mellette bébiszitterkedjek a nap 24 órájában, ezért nem sok alkalmam volt régi barátokkal összefutni. Főleg, hogy szabadperceimben a majdnem gyilkosaim után kutattam, mindez idáig eredménytelenül. Ezért is jöttem most Marcushoz. Reménykedtem abban, hogy ő tud majd nekem segíteni, miután ő sokkal otthonosabban mozgott az illegális harcok világában, mint én. – Nem tudom, hogy emlékszel-e még rá, de 14 évvel ezelőtt volt egy meccsem egy újonnan felfutott nagymenő ellen. Elég nagy összeg volt a tét, én pedig nyertem a csávó ellen, habár a mérkőzés előtt mindenki azt javasolta, hogy ne tegyem. Hogy nem érdemes összekötnöm vele a bajszomat. Hát, sikerült. Ezért is dobbantottam a harcokból. Muszáj volt teljesen nyomtalanul eltűnnöm, bár tény, az sokat segített, hogy azt hitték, sikerült megölniük. Majdnem így is lett – hagyta el egy gondterhelt sóhaj az ajkaimat, ahogy ismét felderengett előttem annak az éjszakának a képe. Még most is úgy emlékeztem rá, mintha csak tegnap lett volna. Sokszor úgy éreztem, hogy a halál hideg érintése még mindig a markában tart, hogy igazán soha el sem engedett, én pedig csak azért élhetek, mert valami terve van velem. Talán azért voltam még életben, hogy befejezzem azt, amit azon az estén nem tudtam: hogy megöljem az utolsó szemétládát is, aki rám támadt. – Mindenesetre, most egy seggfej, gazdag ficsúr testőre vagyok. És ez nagyjából össze is foglalja, hogy velem mi volt az utóbbi években. Remélem azért, neked egy kicsivel több szerencse jutott ki. Rora hogy van? – kérdeztem, gyorsan elterelve a témát a saját gondjaimról. Mert tény, hogy ezek kapcsán akartam Marcus segítségét kérni, de nem voltam olyan seggfej, hogy egyből erről kezdjek el beszélni, amikor tényleg ezer éve nem beszélgettünk már egymással.

-Két hegy…na kösz a bókot, igazán! – nevettem fel én is, mert ezek a becenevek egyre jobban lettek. Kedvenc kolléganőm rám akasztotta a polip becenevet, az idegesítő tündér ficsúr szerint blöki vagyok, erre most két hegy együttesen. Egyre jobb. – Amúgy se használok altató, mert ha arra függök rá, az is csúnya lenne. Úgyhogy életmentő a kávé, köszi. – kortyoltam bele hálásan az italba, amiről persze megint egy bizonyos elf jutott eszembe. Nem tudom, milyen lehet annyira fáradtnak lenni, de őszintén nem is akarom megtudni.
- Meg ne haragudj, de kihagyom az altatódalt a te előadásodban…szükségem van még az ablakaimra. – vigyorogtam rá, de azért volt ebben a vigyorban valami kedveskedő is, tudhatta nagyon jól, hogy csak a vérét szívom. Régen is gyakran húztam idióta poénokkal, mert az jó volt.
- Hát igen…azt mondták, adjak el egy meccset…és ismersz, az meg nem szokásom. Meg hát beteg lett az anyám, mellette volt a helyem… -sóhajtottam fel, ahogy eszembe jutott az idősek otthona. Gyakran hallom, hogy miért nem altatják el, mert hát „a kutyákkal azt szokták”, és olyankor elszorul a szívem. Mert ők nem tudják, hogy az a nő felnevelt 12 gyereket tisztességesen, becsülettel, hogy engem és a húgomat már egyedül kellett irányítgasson a jövőnk felé. Amit nekem majdnem sikerült lehúznom a klotyón azon az estén, amikor megöltem majdnem mindenkit, aki közém, és a szabadságom közé állt.
- Hát…nem akartak elengedni…aznap este, mikor kiugrottam, majdnem harminc emberrel végeztem. Ha nem megyek rehabra, a büdös életben nem kapok többé tisztességes melót, bár kicsit úgy érzem, a felügyelőtisztem engem akar majd bezzegpéldaként a többiek elé állítani. Meg hát, az utolsó pár évben már keményen cuccoztam a bunyó mellett…úgyhogy ja, sajnos kellett.
Szerencsére ő viszonylag hamar lelépett, így nem tapasztalta meg olyan mélyen, hogy milyen mocskos is az a világ, és hogy még egy jó lelket is hogy meg tud rontani. Szegény kicsi Cain, jobbat érdemelt nálam…olyan nagyon szerelmes volt belém, és én kihasználtam. Talán ezért is félek annyira Edentől. Mert azt hiszem, nekem már nem jár az, hogy valaki szeressen. Soha többé. Jól is esett kibeszélni egy kicsit a rossz érzéseimet, és Nadine volt az, akire a legnagyobb nyugalommal, és bizalommal bíztam ezeket a súlyos titkokat. Mert őt tényleg érdekelte, hogy mi van velem.
- Háááát, az elején? -nevettem fel ismét, és újabb kortyot döntöttem le a kávémból. Csendben hallgattam végig, és közben azon gondolkodtam, hogy mennyire szomorú is az, hogy mindezt olyan fiatalon kellett átélnie. Pontosan azért, mert nem is lett volna szabad, hogy ott legyen. Mikor először megláttam, bementem a főnökkel ordibálni, de nem hatotta meg. A tömeget feltüzelte, hogy esetleg láthatnak a ringben elvérezni egy kislányt. Hányni tudtam volna tőle, és az volt az első olyan alkalom, amikor elkezdtem kételkedni benne, hogy mégis mennyire jó élet az, amit én élek. Mert nem volt az. Nadine csodával határos módon él még mindig, és hirtelen meg akarok ölni mindenkit, aki bántani akarta. Remélem ez is az oka annak, hogy ma ide hívott, mert örömmel segítenék benne, még ha ez a rendőri munkám végét jelentené is.
- Emlékszem…sajnos. – sóhajtottam hangosan, azt kívánva, hogy bár meg se történt volna. Jobbat érdemelt ő ennél, jobb életet, jobb fiatalkort.
- Elkényeztetett gazdag ficsúr…egy élmény lehet. -horkantottam fel, és újra elmosolyodtam. – Hát…kb…a rendőrségen dolgozom, nyomozóasszisztens vagyok, mellette önkénteskedem az egyik kórházban…van egy lepusztult kis lakókocsim, meg egy halom számla az idősek otthonából, ami lassan már az égig ér. -sóhajtottam. – Rora remekül van, szerencsére…befutott, híres színésznő lett…most van egy barátnője, úgy fél éve, legalább egyikünk nem szingli végre…úgyhogy vele szerencsére minden oké.
Lassan végig pásztáztam a parkot, mint aki ellenséget vár, majd visszafordultam felé. Égett bennem a tenni akarás, ha már akkor nem tettem semmit, akkor legalább most bosszút álljunk azokon, akik majdnem megölték.
- Figyelj…rohadtul felbaszott a sztorid, így több mint tíz év után is…tudod, hogy hol laknak azok a rohadékok? Meglátogatnám őket…ha érted.

- Héé! – nevettem fel. – Ne engem hibáztass, nem tőlem örökölted a génjeidet – cukkoltam tovább Marcust. Két méteres vérfarkas ellenére is sokszor viselkedett úgy, mint egy kis aranyos kutyus, ez már akkor is így volt, amikor kislány voltam. Emlékszem, amikor először megpillantottam a hírhedt ketrecharcost, akitől mindenki félt. Igen, eleinte, amíg még nem ismertem, nekem is nyelnem kellett egyet a láttán, de aztán már az első beszélgetésünk alkalmával kibújt a szög a zsákból, és rájöttem, hogy a külső mennyire csalóka is tudott lenni. Mint ahogy az én esetemben is – sokan alábecsültek. Mert nő voltam. Mert fiatal voltam. Mert nem voltam égi meszelő. És mégsem tudtak megverni. A termetemet és gyorsaságomat kihasználva egy-két szóból elláttam minden szájharcos baját.
- Na, nem mintha koffein függőségről nem lehetne beszélni – jegyeztem meg ártatlanul, de azért csak odaadtam neki a kávét. Valahogy ez legyen a legnagyobb baja az embernek, hogy kávé nélkül nem tud létezni már. Tulajdonképp, én sem tudtam volna elképzelni azt, hogy legalább napi egyszer ne döntsek magamba valamilyen koffein tartalmú italt. A főnököm mellett pedig szükségem is volt minden csepp kávéra.
- Hát, jól van, de nem tudod, hogy mi jóból maradsz ki – böktem oldalba széles vigyorral az arcomon. Végül aztán csak szóba jöttek a komolyabb témák is, így az én arcomról is lehervadt a mosoly, és figyelmesen kezdtem hallgatni Marcus mondandóját. Sejtettem, hogy nem nevetésre fog okot adni a története, inkább sírásnak. Ebben a világban egy vérfarkasnak nem jár ki jó élet. Amit kifejezetten nem éreztem fairnek, amikor a többi fajnak sokkal jobb helyzete volt. Miért csak minket diszkriminálnak még mindig?
Csendben hallgattam Marcus történetét, majd amikor a végére ért, vigasztalóan megszorítottam a vállát. Nem akartam szánakozni rajta, hiába volt szívszorító a története, mert tudtam, hogy az semmit sem ér egy ilyen helyzetben. Pusztán csak azt akartam Mark tudtára adni, hogy én itt vagyok, még ha sokáig nem is voltam, de rám számíthat. Nem voltak már falkák, de bizonyos szempontból Marcus olyan volt számomra, mint egy családtag.
- Őszintén sajnálom, Marcus. De annak azért örülök, hogy így vagy úgy, de sikerült neked is kilépned abból a világból. Ha tovább maradt volna ott bármelyikünk is, egy névtelen tömegsírban kötöttünk volna csak ki… - csóváltam meg a fejem. – És milyen a rehab? Gondolom, mostanra már sokkal jobban vagy, mint amikor elkezdted. Meddig kell még odajárnod? – érdeklődtem tovább, miközben lopva jobban szemügyre vettem az arcvonásait, a ráncait, a karikákat a szeme alatt, hátha ezek közül bármi árulkodik arról, hogy jobban van-e már. Látszólag nem volt semmi nyoma a függőség okozta mellékhatásoknak, ami azért megnyugtatott.
Aztán röviden vázoltam Marcusnak a saját helyzetemet, hogy én végül milyen körülmények között dobbantottam abból a világból, és hogy most hol, vagyis kinek dolgozom. Csak felnevettem, amikor bosszúsan felhorkantott a munkáltatómat hallva.
- Nos, igen. Imád az idegeimen táncolni és piszkálódni, de ezt leszámítva nagyon sok mindent köszönhetek neki – tettem még hozzá halvány mosollyal az ajkaimon, miközben felbámultam az égre, és hagytam, hogy az emlékeim visszavigyenek a múltba. – Tulajdonképp, ha ő azon az éjszakán nem talál meg a sikátorban, ma már nem élnék. Sok mindent köszönhetek neki, bár nem tagadom, igazán megköszönném, ha más hobbit választana az én piszkálásomon kívül – csóváltam meg ismét a fejemet. Valóban, össze se tudnám már számolni, hogy hány alkalommal húzott fel a főnököm, mégis, most kicsit erre visszagondolva, mosolygásra ad okot. Bosszús vagyok napi szinten miatta, igen, de bele sem merek gondolni, hogy mi történt volna velem, lelkileg, ha ő nem lett volna mellettem. Köszönetet persze ezért biztos, hogy nem fogok neki soha mondani, de valahogy volt egy olyan érzésem, hogy nem is várt cserébe semmi ilyesmit. Sokszor éreztem inkább úgy, hogy azért segít nekem, mert pontosan tudja, hogy min megyek keresztül.
- Ezt örömmel hallom. Őszintén örülök Rorának, és hogy neki jobb kártyákat osztott az élet, mint nekünk. A rendőrségen meg gondolom, nem rossz lenni. Legalább becsületre méltó munka az, és segíthetsz másoknak is. Remélem azért, a diszkrimináció nem olyan vészes – húztam el a számat. Nem akartam persze állandóan csak a rossz dolgokkal előhozakodni, még ha nagyon is úgy tűnt, hogy ezt csinálom. Mondjuk inkább úgy, hogy teljesen biztosra akartam venni azt, hogy Marcus jó kezekben van, és nincs szüksége arra, hogy bemenjek a rendőrségre szétrúgni egy-két segget.
- Értékelem, Marcus, de az az utolsó, amit kívánok, hogy még ez is a számládra legyen írva – fogtam meg a karját, mint aki attól fél, hogy a másik rögtön felpattan a padról, és megindul a nagyvilágba. – De szó, mi szó, ez ügyben kerestelek fel többek között – sóhajtottam fel. – Azt reméltem, hogy te talán tudsz segíteni majd valahogy a nyomára akadni annak a gazfickónak. Én eddig nem jártam sikerrel… - vallottam be.

-Micsoda szerencse, mert elég furcsa ez a kép – nevetem el magam hirtelen, bár Nadine olyan nekem, mintha a kishúgom lenne, ilyenkor mindig megfordul a fejemben, hogy mégsem vér szerinti rokon. – De hát mifelénk ilyen hosszú gyerekek teremnek. – kerekítem le a magasság témát egy mosollyal, ha jól emlékszem, elmeséltem neki azt is, hogy milyen sok testvérem van, és hogy Alaszkából származunk. Az a táj azért strapabíró kölyköket nevelt, ez vitathatatlan. Talán ez is volt az oka, hogy vigyázni akartam Nadine-ra, az első pillanattól, ahogy megismertem, de istenesen sikerült rácáfolnia a törékeny kislány látszatra. Örültem, hogy soha nem állítottak ki ellene, mert nem tudtam volna kezet emelni rá, ő viszont valószínűleg kisujjal szétrúgta volna a hátsómat.
- Inkább koffeint függő legyek, ezzel még valahogy tudok élni. -vontam meg a vállam még mindig mosolyogva, főleg, mert eszembe jutott Eden. Őt is megértem, teljes mértékben, ha ilyen képességem lenne, nekem is szükségem lenne annyi kávéra. Mellette az én napi adagom is megugrott picit, pedig a felügyelő tisztem szerint a túl sok koffein is agresszívvá tehet. Ja, meg a hülye tanácsok is.
- Nem is akarom megtudni, köszi – vigyorogtam rá. Aztán a mosolyom lassan elhalványult, ahogy elmeséltem mindent, ami történt velem. Nem voltam büszke rá, egyik pillanatára sem, az elmúlt néhány évemnek. Ezért jártam folyton lehajtott fejjel, ezért adtam be a derekam a társadalomnak, nyomtam el magamban az alfa irányító ösztönét. A szégyen erősebb volt mindennél, és én újra aktív, tevékeny tagja akartam lenni a társadalomnak, bármi áron. Még ha ez azt is jelentette, hogy teljesen feladom önmagam. Bármi jobb volt, mint a véres harcok és a kábítószerek világa. Onnan csak ki akartam szabadulni, és nem számított, mi az ára.
- Köszönöm…igazán. -mosolyogtam rá szomorkásan, mert tudtam, hogy ő nem csak mondja, hogy sajnálja, hanem valóban így is volt. – Tűrhető…néha még vannak szar napjaim, de már kezd jobb lenni. A drogrehabilitációt már befejeztem, az egy év volt…és egészen pontosan hét hónapja vagyok tiszta…a reintegrációs program pedig még két évig fog tartani, valószínűleg végig fognak próbáltatni velem egy rakás melót…most a rendőrségnél szeretek lenni, de félek, lassan kikapnak majd onnan. Rora meg hát…igen. Őt sikerült elrugdosni az álmáig, aminek nagyon örülök.
Mire a mondandója végére ér, rá kell jönnöm, hogy nekünk, farkasoknak nem nagyon van más lehetőségünk ebben a a világban létezni, mint az illegális út, vagy az örök háttérbe szorulás. Hála a felmenőinknek, mert mi erről rohadtul nem tehetünk. Mégis, megértem, hogy a többi faj tart tőlünk, valószínűleg Eden sem repes az ötletért, hogy éppen én vagyok a társa.
- Akkor legalább egy viszonylag tűrhető gazdag ficsúr…bár, az idegeiden addig bendzsózik, míg egyszer péppé nem vered. Abból talán tanulna.
De legalább van egy normális munkája, vagy hát, ki tudja, mennyire normális, ám mégsem a ketrecharc. Ez már előrelépés, határozottan. És bár az arcom semmi más nem tükröz, mint iszonyatos fáradtságot, büszke vagyok rá, és örülök neki. Mintha csak Rorának örülnék.
-Ugyan az én számlám már így is elég hosszú – mosolyogva megsimogatom a karomon pihenő kezét. – Ennyit igazán megtehetek az én fogadott húgocskámért. De…ha adsz egy személyleírást, megpróbálok minden szálat megmozgatni, amit csak tudok, hogy előkerüljön…nem úszhatja meg. Azt nem hagyom.

- Tényleg? – vontam fel a szemöldökömet meglepetten. – Lehet, nekem is oda kellett volna születnem – nevettem fel, miközben elképzeltem magamat olyan magasan, mint Marcus. Ahogy megjelent a szemeim előtt a kép, még hangosabban tört ki a nevetés belőlem, annyira abszurd volt. – Na jó, tudod mit? Inkább megtartom a saját magasságomat, úgy jobban nézek ki – feleltem végül, amint sikerült abbahagyni a nevetést. Még a könnyeim is kicsordultak, azokat törölgettem éppen. Így jobban belegondolva, régen volt már, hogy ennyire felszabadultan nevettem volna. Úgy látszik, van, ami soha nem változik – régen is és most is Marcus volt az egyetlen személy, aki ilyen szinten meg tudott nevettetni. Talán azért volt ez így, mert mellette nem éreztem úgy, hogy minden áron nekem kell az erősebbnek, a megfontoltabbnak, a komolyabbnak lennem. Mellette nem kellett senki másnak lennem, egyszerűen csak Nadinenak.
- Ámen! – emeltem a kávés poharamat koccintásra a levegőben. Sok rossz létezett ezen a világon, függőség és miegymás, de a kávéivás, na, az mindenképp a kisebb rossz közé tartozott.
- Pedig tényleg nem tudod, hogy mit is hagysz ki – kacsintottam Markra. – Lehet, pályát kellene váltanom, és elmenni énekesnőnek. Tuti hatalmas sikerem lenne – vigyorogtam a farkasra, hátha mégis beadja a derekát. Imádtam cukkolni őt, mi tagadás.
- Ezt jó hallani, tényleg – mosolyogtam rá halványan, ahogy tovább beszélt a rehabjáról. Valószínűleg a drogrehabilitáció volt a legnehezebb az egészben, és igazán büszke voltam rá, hogy idáig eljutott. Senkinek nem könnyű kilépni a ketrecharcok világából, pláne nem egy olyan személynek, mint Marcus, akinek szinte teljesen az volt az élete. De pontosan ezért voltam rá ennyire büszke, mert ő az élő példája annak, hogy bármennyire is legyen lecsúszva valaki, kellő akarattal és kitartással semmi sem lehetetlen. Persze, a megfelelő körülmények is kellenek hozzá, és nagyon úgy hangzott, hogy Mark jól járt a rendőrséggel.
- Őszintén remélem, hogy nem fognak onnan kivenni. Elvégre az lenne a fontos, hogy be tudj illeszkedni valahova, nem? Hacsak nem akarnak szándékosan kitolni veled, nem látom értelmét annak, hogy elküldjenek egy másik helyre, ahol megint mindent elölről kellene kezdeni. Rorának pedig add át majd a gratulációmat – tettem még hozzá, majd felhörpintettem a kávét maradékát, és az üres papírdobozt pedig bedobtam az egyik közeli kukába. Tökéletes célzással persze, mert szemetelni nem szemetelünk parkokban. Meg máshol sem.
- Ó, de még mennyire! Állandóan viszket a tenyerem egy verésért, de attól tartok, ha arra kerülne sor, még mindig képes lenne felülkerekedni rajtam – csóváltam meg a fejem. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy ha William ennyire jó harcos, akkor mégis miért kell neki egy személyi testőr. Elvégre, ő volt az, aki kiképzett, miután hozzákerültem, és véresen komolyan vette azt. Rengeteget fejlődtem neki hála, de még így sem tudtam egyszer sem megverni őt. Néhány unalmas percemben szoktam ezen gondolkodni, olykor rákérdezni is próbáltam, de olyankor ő rögtön témát váltott és elkezdett piszkálni valamivel, ami egyből kiverte a fejemből a saját kérdéseimet. Azt mindenesetre tudtam, hogy megvoltak a maga okai, én pedig csak örültem, hogy legalább van egy „rendes” munkám és van hol laknom.
- Tudom, Marcus, de akkor sem vagyok olyan picsa, hogy rád hagyjam a piszkos munkát. Ez az én ügyem, velem kezdődött és velem is fog befejeződni. Csak találjam meg azt a faszt – szorítottam ökölbe a kezemet a combomon, ahogy elkapott hirtelen az indulat. Ha itt lett volna előttem az az illető, egy másodperc gondolkodás nélkül kitekertem volna a nyakát. Még nyikkanni sem lett volna ideje. Mivel azonban nem volt így, muszáj volt nagyokat lélegeznem, hogy lenyugtassam magam. Semmi jó nem sült volna ki abból, ha ebben az állapotban maradok. – Annak a ketrecharcosnak, Jamesnek, vagy mi volt a neve, a jobb keze volt. Ő menedzselte Jamest, kezelte a pénzügyeit és hasonlók. Szerintem valakinek dolgozott, aki Jamest patronálta, azért tudott olyan hamar befutni. Nagyjából 180 centi, fekete hajú, erős az állkapcsa és barna a szeme. Nem valami helyes, de csak ennyire emlékszem belőle – sóhajtottam fel, ahogy felvillant ismét előttem az az éjszaka. Ahogy feküdtem a porban, már mindenem tompa volt, a vérem pedig csak folyt és folyt, mintha muszáj lett volna elhagynia a testemet. A látásom is homályos volt már, de emlékszem, ahogy odalépett hozzám ő, miután előbújt a rejtekhelyéből, és egy gúnyos mosoly kíséretében addig tapogatta összetört testemet, amíg meg nem találta a pénzt. Próbáltam utána nyúlni, elkapni a bokáját, de nem maradt semmi erőm. Ő pedig elfutott, és azóta se sikerült a nyomára bukkannom. De nem számít, hogy hol bujkál, hogy mennyire messzire futott, mert én mindenképp meg fogom őt találni.