Gigászi kő-papír-olló küzdelem árán végül sikerült kisakkoznunk Lucassal, hogy mégis melyikünk sündörögjön át a néprajz tanszékre, és tolja egy kolléga orra alá azt a történész-szemmel értékelhetetlen semmit, amit az egyik diákunk szakdolgozat címszó alatt beadott. Miután előző este úgy összevesztünk rajta, hogy szerintem még az ország másik felén is az ordibálásunkat hallották. Komikus jelenet volt, ahogy a lakás két biztonságos sarkából üvöltöztünk, tökéletesen tisztában lévén azzal, hogy nem kéne megint rommá gyalázni szegény kis otthonunkat. Végül is rám esett a választás, ami több szempontból is kellemetlen volt.
Az őszi szemeszter eleje óta voltam csak hivatalosan is Lucas tanársegédje, így több, mint háromszáz éves fejjel. És csak azért nem lehettem professzor, mert szerencsétlen időben ért utol az átalakulás, így a hallgatóink nagy része idősebbnek nézett ki nálam. Nem igazán ismert el még senki az egyetemen úgy, mint oktatót, valahogy még hallgatóként éltem a fejükben. Ráadásul, elég nehéz úgy elmagyarázni, hogy miért is veszekedtünk a szakdolgozat felett éjjel tizenegy órakor, hogy kihagyom azt az apró, ám nem elhanyagolható tényt, hogy történetesen együtt élünk. Ha még csak lakótársi szinten érteném az együtt élést, az jó lenne, de korántsem erről van szó. Erre az én életem párja nem átall engem átzavarni a kollégához, mikor azt sem tudom néha összeszedetten megfogalmazni, hogy hogy hívnak.
Corian professzor irodája felé baktatva még egyszer átolvasom a szóban forgó szakdolgozatot. A szirén srác, aki írta szerintem egy megtévedt néprajzos, vagy én nem tudom, mert az európai népvándorlásról olyan faszán lekanyarította az uráli népek hitvilágára meg művészetére a témát, hogy az ezen a szakon csillagos ötös, nálunk meg egy izmos bukó. Direkt megbeszéltük vele, hogy a dolgozat a nomád népek vándorlását vegye alapul, a faji összetételt, és az általános utóhatásokat szem előtt tartva, erre oldalakon át rizsázott a hitvilágról, meg az edényekről. Lucas el akarta hasaltatni, én át akartam irányítani néprajzra, és ebből lett a hangos szóváltás.
Az iroda ajtaja előtt kicsit megigazítom a nyakkendőmet, aztán bekopogtattam, é azzal a lendülettel be is engedtem magam.
- Jó napot professzor! -mosolyogtam kedvesen, tényleg csak remélni mertem, hogy nem néz hallgatónak. – Florian Draco a történelem tanszékről…szeretnék egy kis segítséget kérni.

Nagyjából az egész hátralevő életemet el tudtam volna tölteni a George Washington egyetemen, mint tanársegéd, ha mellékelik a csomagba Lucast meg Alecet, sőt még Dahliát is, pedig vele éppen nem olyan rózsás a viszonyunk. Csak kellett pár megfelelő arc, az állandóság látszatának fenntartásához, és én boldog lettem volna. Talán nem egészen, hiszen egy-egy szeretett kolléga halála még akkor is szíven üt, ha az illető egy több mint kétszáz éved dzsinn, vagy egy rettenetesen öreg elf. Ezért nem jó vámpírnak lenni.
- Bevallom én kétszer futottam neki, és habár mégoly izgalmas, sajnos fogalmam sincs, hogy mennyire pontos. Örülök, hogy van még rá kapacitása. -mosolygok rá ismét, jól esik, hogy nem röhögött körbe. pedig elég cikinek éreztük mindketten, hogy ennyire süketek vagyunk a témához.
- Hát tapasztalatnak éppen egyik sem volt rossz, de kihagytam volna mindet – vakarom meg a tarkómat. Soha nem voltam egy katona alkat, de ha menni kellett, akkor nagyon nem volt választás.
- Nincs is több kérdésem. – mosolyogva megcsóválom a fejem, Lucas egy múzeum fegyver részlegén olyan lesz, mint egy kisfiú a játékboltban, és fizikai képtelenség kiráncigálni onnan. Ez talán olyasmi, mint az én vers-mániám.
- Ha esetleg érdekli, szívesen látjuk a Thornewood kastély könyvtárában, ott rengeteg meg nem jelent verset, és levelet őrzünk a múltból. Biztos találna ott valami kiemelkedőt. -mosolygok rá, ami azt illeti nem ártana, ha valaki átnézné más szemmel is, mint mi, akik megélték ezeket az eseményeket. A nosztalgia hajlamos elragadni minket.
- Köszönjük. Reméljük nem fogja úgy érezni, hogy lepasszoltuk, mert eszünk ágában sincsen, de Önnek kiválóbb tanítványa lehet, mint nekünk bármikor.

Nagy kő esett le a szívemről a kollégának hála, azt hiszem, ennek a hírnek Lucas is őszintén örülni fog. Szegény srác koptathatja még a padokat egy darabig, de legalább olyasmit fog tanulni, ami tényleg érdekli, ami azért mégiscsak nagy előny. Utálatos dolog a felénél, vagy a célegyenesben otthagyni egy szakot, mert akkor jön rá az ember, hogy ez rohadtul nem érdekli. Mint én meg a fizika. Vagy a természettudományok, vagy bármi, ami nem művészet vagy történelem. Meg az az emlékezetes Sorbonne-i két év. Annak csúnya vége lett.
- Nem tudom, mennyiben jó ez. Én inkább lelombozónak mondanám, hogy ilyen kevés érdeklődést mutatnak a hallgatók…pedig ha tudnák, milyen izgalmas tud lenni. – mosolygok még mindig szelíden. Valamiért a történelem tanszéken meg egymás sarkát tapossák, pedig néha olyan unalmas tud lenni, hogy a tanári asztal mögött ücsörögve is elfog az álmosság. Nem Lucas hibája, ő igyekszik minden előadást feldobni, csak van, amelyiket nem lehet.  A háborúkat mindig izgalmasabban lehet tálalni, mint a politikai hercehurcákat.
- A vámpírság árnyoldala. – vonom meg a vállam egy furcsa mosollyal. Sok olyan elhivatott bajtársam volt, aki nem tért haza a harcmezőről, míg én kisebb-nagyobb sérülésekkel megúsztam a dolgot mindig. Jó a forradalomból haza hoztam egy csinos vágásnyomot, a tarkómon, amit azóta is a hajammal takargatok. Megcsúszott a guillotine éle a nyakamon, van ilyen. Volt amikor peches dolognak számított arisztokratának lenni.
Elmosolyodom az arckifejezését látva, a családi könyvtár említésére a legtöbb ember így reagál. Nagytata nem szívesen enged be oda bárkit, de azt hiszem Blaze esetében kivételt tenne. Ő képes lenne tisztelettel bánni minden ott talált könyvvel is irattal, éppen ezért ajánlottam fel neki.
- Ohh ugyan, egyáltalán nem zavarna. A nagyapám nem szívesen enged be oda olyat, aki nem elkötelezett a történelem iránt, de ez a probléma itt nem áll fenn. Szólok majd pár szót az érdekében professzor. – mert az arca tényleg olyan, mint egy kisfiúnak karácsony reggelén. Utoljára Lucast láttam ilyennek, mikor beszabadult oda.
- Azt hiszem, nem lesz ezzel gondja, én bízom benne. – mosolygok. – Ami pedig a könyvtárat illeti azt hiszem, ez a legkevesebb amit viszont tudok adni a segítségért cserébe.