Alaric Hunter

A papírok sercegő hangja töltötte meg a termet, amikor kinyitva az ajtót beléptem oda. A rendőrtiszt az asztalánál ült, látszólag a munkájába mélyedve, ám abban a pillanatban, hogy meghallotta a bejárat felől jövő nyikorgást, egyből felemelte fejét, és félretette a jelentéseket. Mindketten csak biccentettünk egymásnak köszönésként, nem ez volt ugyanis az első látogatásom a rendőrségen. Halkan becsuktam az ajtót a hátam mögött, majd két nagy lépéssel átszelve a termet már az asztalnál voltam én is. Rutinos mozdulattal húztam ki a széket, majd ültem le rá. Ujjaimat összekulcsolva pihentettem kezemet az ölemben, miközben igyekeztem fenntartani a nyugodtság álarcát. Azonban azok, akik jobban ismertek, egyből rájöhettek, hogy mindez pusztán megjátszás volt: a homlokomon kidagadó ér lüktetése egyből elárulta, valójában egy hajszál választ el attól, hogy minden feszültség egyszerre kirobbanjon belőlem.
- Mr Hunter – szólalt meg a rendőr komoly hangon, szemeivel azonban kerülte az én tekintetemet, s helyette inkább a számnak beszélt. Ez már nem jelentett semmi jót. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy a nyomozás felfüggesztésre került – felelte, majd bölcsen elhallgatott, várva az én reakciómat. Egy izom megrándult a homlokomon, de ezt leszámítva a vonásaim épp oly rezzenéstelenek voltak, mint amikor beléptem az irodába. Éreztem ugyanakkor, ahogy forróság kúszik fel a gerincem mentén a nyakamig.
- Mi az indoklásuk? – kérdeztem vissza, továbbra is magamba fojtva dühömet. Nem értem volna el azzal semmit, ha kiverem a balhét, ezért minden tőlem telhetőt megtettem ennek megakadályozása érdekében. Ahogy azonban meghallottam a rendőrt gondterhelten felsóhajtani, éreztem, ahogy egyre inkább betelik az a bizonyos pohár.
- Nos, mint tudja, nem volt semmilyen konkrét nyomunk, ami elvezethetett volna minket a tetteshez, és mivel birtokháborítás nem történt, így a rendfenntartás ennyit tehetett csak meg. Igazán sajnáljuk…  - magyarázta a férfi, mire én hirtelen hatalmas erővel csaptam az asztalra.
- A nagy lószart sajnálják! Világosan elmondtam, hogy ki volt a tettes! Csak maguk inkompetens barmok bagóztak erre! – üvöltöttem a rendőrre, neki azonban egyetlen arcizma sem rezdült. Valószínűleg számolt ezzel a reakcióval, én mégis jobban örültem volna, ha feldühítettem volna a férfit, vagy legalább meglepődött volna. Bármi jobb lett volna, mint ez a szánakozó arc, amit vágott. Ha lehetett, ez csak még jobban feldühített.
- Mr Hunter, a zaklató eldobható telefonokat használt. Semmi nyom nem utalt arra, hogy Mr Smith állt volna a zaklatás mögött. A törvény nevében…
- Na nem, ezt nem! Meg se próbáljon a törvény mögé bújni – vágtam a férfi szavába, mert pontosan tisztában voltam azzal, hogy mit akart mondani, hogy mivel akarta a felelősséget elhárítani, holott a napnál is világosabb volt, hogy ők voltak azok, akik nem tettek elég erőfeszítést annak érdekében, hogy elkapják Susan zaklatóját. – Túl sok munka lett volna ezzel az üggyel, azért dobták, értem ám! Nem kell kifogásokat felhoznia, uram – fújtattam továbbra is dühösen, mire, ha lehetett, a rendőr csak még szomorúbban nézett rám, amivel párhuzamosan az én vérnyomásom is egyre feljebb szaladt.
- Ez egyáltalán nem igaz, maga is tudja, Mr Hunter. Megértem, hogy zaklatott, de mi nem tehettünk ennél többet – tett kísérletet a férfi arra, hogy megnyugtasson, ám egy kicsit sem járt sikerrel. Olyan lendülettel pattantam fel a székről, hogy az hangosan csattant a padlón, engem pedig egy hajszál választott el attól, hogy az asztalt is a rendőr fejére borítsam. Ennyi önkontroll azonban még bennem is volt.
- Hogy megérti?! Majd akkor érti meg, amikor az Ön várandós feleségét vagy szerelmét fogja zaklatni egy idegbeteg! De tudja mit? Igazából nem is vártam mást a rendőrségtől! Ebben az országban mindenkinek magának kell megoldania a bajait, és elvégezni a hatóság feladatát – köptem gyűlölködve a szavakat a férfi fejéhez, majd mondandóm befejeztével sarkon fordultam és nagy robajjal elindultam kifelé. Bizonyosan semmi jó nem sült volna ki abból, ha tovább maradok, ezért még addig akartam lelépni, amíg valamennyi józanság szorult belém. Mikor azonban elértem az ajtót, hirtelen mégis félig hátrafordultam, és dühtől villogó szemekkel pillantottam a rendőrre, aki továbbra is nyugodtan ült az asztalánál.
- Elmondták ezt már Susannak is? – kérdeztem, majd még a lélegzetemet is visszafojtottam, miközben a rendőr válaszára vártam. Korábbi dühöm olyan hirtelen párolgott el, mint ahogy jött, s helyét átvette a szívből jövő rettegés.
- Néhány órával ezelőtt járt itt. Ragaszkodott ahhoz, hogy Önnek csak később szóljunk… - válaszolt a rendőr, de hogy ezt követően mit mondott vagy mondott-e még egyáltalán valamit, arról nekem már fogalmam sem volt. A szívem mintha megszűnt volna dobogni, ahogy a világ is megállt körülöttem. Az agyam teljesen leblokkolt. Egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy hogyan jutottam haza, vagy hogy mit csináltam vezetés közben. Egyetlen dolog lebegett csak a szemeim előtt: minél előbb hazajutni. Haza Susanhez és a leendő babánkhoz. Mire azonban megérkeztem a közösen vett lakásunkba, addigra neki már csak hűlt helye volt. A lakás kongott az ürességtől, minden holmija nyomtalanul eltűnt, s csak a közös fotóink és a tőlem kapott ajándékai voltak azok, amiket ott hagyott. Amikre nem volt többé szüksége – az üzenete világos volt. A jegygyűrűjét a kukában találtam meg, és ekkor megértettem: Susant megmásíthatatlanul elveszítettem, és soha nem fogom tudni megtalálni őt vagy a gyermekünket. Kilépett az életemből, miután én tönkre tettem az övét, de nem volt rest bosszút állni, ugyanis azzal, hogy egyetlen szó nélkül itt hagyott és elment, az én világom is darabjaira hullott.


- Á, Rick, már vártam Önre! – köszöntött túlságosan is vidáman a főnököm a kiadónál, miután beléptem az irodájába. Én is szórakozott mosolyra húztam az ajkaimat, miközben közelebb léptem az asztalához.
- Miben segíthetek? – kérdeztem kíváncsian. Épp egy elég jó cikken dolgoztam, úgyhogy annyira nem örültem a hirtelen hivatásának a főnöknek, de hát nem volt mit tenni, ha Tony szólt, akkor jönni kellett, függetlenül attól, hogy épp most voltál benne az írás közepében.
- Igen, igen, tudom, hogy épp egy sztorin dolgozol, de Rick, dobd a fenébe is azt! Add át Jacknek, mert egy sokkal jobb munkám van a számodra! – nyalta meg a száját izgatottságában Mr Wood, mire én meglepetten vontam fel a szemöldökömet.
- De, Tony, már minden megvan hozzá, épp csak megírni kell… - kezdtem volna el egyből ellenkezni, mire ő csak türelmetlenül legyintett egyet.
- Az övön aluli munka, Rick, a te tehetséged egy sokkal grandiózusabb sztorit igényel, én pedig megtaláltam a megfelelőt a számodra! Érdekel? – kérdezte felvont szemöldökkel, én pedig tudtam, hogy addig nem mehetek el, amíg legalább nem hallgattam meg őt, így nagyot sóhajtva bólintottam egy aprót, mire az alacsony, tömzsi férfi arcán diadalittas vigyor terült el.- Hallottál már a szirén királyi családról, igaz?
- Néhány dolgot, de nem különösebben foglalkoztam eddig velük. Miért? Csaknem valamilyen korrupciót sejtesz náluk, amire fényt kellene derítenem? – vontam össze gyanakvóan a szemöldökömet.
- Nos, ez pontosan a te feladatod lesz! Azt akarom, hogy épülj be közéjük, és áss elő valamilyen csontvázat a de Lawall szekrényből! Legyen ez a szülőkről vagy a hercegekről, nem érdekel! Nem is kell igaznak lennie, csak írj egy nagyon szaftos sztorit róluk, hogy az egyszerű emberek is lássák, kicsodák is ők – ecsetelte csillogó szemekkel Tony, mire én karba tett kezekkel meredtem rá meghökkenve.
- Miért szeretnéd ennyire befeketíteni őket?
- Jaj, Rick, ne csináld már ezt! Hát nem újságíró vagy? Szerinted nem érdemlik meg az emberek, hogy lássák, kik irányítják az országukat? Te is hallottál már a de Lawall hercegekről, nem? Szerinted bármelyikükből jó király válna? – magyarázott tovább a főnök szinte már éhezve arra, hogy meggyőzzön engem is igazáról.
- Őszintén? Ezidáig nem foglalkoztam velük – csóváltam a fejemet, mivel továbbra se éreztem úgy, hogy ez munka valóban nekem való lenne. Igen, korrupt politikusokat, rendőröket és egyéb cégvezetőket lepleztem már le, na de a szirén királyi család?
- Csak gondolj bele, Rick, fiam! Te lennél a személyi sofőrjük, tudod te milyen sok telefonbeszélgetést tudnál kihallgatni úgy? Rengeteget! Ráadásul egy álszemélyazonosságot kellene felvenned, hát nem izgalmas? – lelkendezett tovább Tony, mire egy újabb sóhaj szökött ki a számon. Eleinte nagyon nem akartam ezzel az üggyel foglalkozni, de ahogy most jobban belegondoltam, rájöttem, hogy teljesen felesleges ellenkeznem. Otthon egyébként sem várt rám senki, így saját magamon kívül mást nem sodorhattam volna veszélybe. És a fenébe is, de az ügy veszélyessége volt az, amit igazán vonzónak találtam. Amióta Susan elhagyott, állandóan elvállaltam a leglehetetlenebb ügyeket, olyanokat is, amik közelébe épeszű újságíró nem is ment volna. Nekem azonban nem volt veszíteni valóm, csak nyerni valóm, így soha nem haboztam vásárra vinni a bőrömet egy jó sztori érdekében. Miért tettem volna hát kivételt ezúttal?
- Rendben, elvállalom. Elhozom neked a legszaftosabb sztorit a de Lawall családról, Tony – adtam be a derekam, mire a főnök diadalittasan felkiáltott. – De! A mostani sztorimat is befejezem. Még az este előtt az asztalodon lesz – húztam fel a szemöldököm, mire Tony ismét csak beletörőden legyintett egyet, én pedig mosolyogva hagytam el az irodáját. Hangosan valószínűleg nem vallottam volna be, de valójában izgatottság fogott el, ha az új sztorimra gondoltam, és megfogadtam, hogy életem legjobb cikkét fogom megírni abból az anyagból, amit a de Lawall családról kaparok össze.