Behunyva emelem fel a fejem a Nap felé. A víz moraját hiányolom, amit reggel hagytam ott a parton, miiután a sós vízben órákig kanyarogtam a parttól messzi labirintusokban. Vágyom az ottani kuckómra, ahol testem a másik igényt kapja meg. Helyette most a sós víz és levegő illatát hordozom magam körül, zaklatóan szédítő mámorával, s szemeimben még ott a víz türkizkékjének hullámai, vakító kékségével.
Ezt az érzést még a kezemben lévő kávé sem képes visszaadni, illata koránt sem hatol annyira lelkem mélyéig, mint a sós víz illata, moraja és emberfeletti ereje. Az igazi otthonom. Mégis, ezt a közeget is ugyanúgy élvezem. Pénz, pénz egyenlő hatalom, hatalom egyenlő befolyás és befolyás egyenlő pénz. Vagyis  a pénz mindennek az alfája és omegája számomra.

Gondolataim sosem azon forognak, mi az, amit már elértem, hanem  mi az, ami felé tartok. Megállíthatatlanul, előre hömpölyögve, s magával sodorva mindent és mindazt, mi ellen mer állni nekem. Körbefonom áldozatom, mint ahogy a víz körbefonja lábaid, mikor kiér a partra. Csalogatón, s hívogatón. Ám mikorra már észrevennéd annak erejét és veszélyét, addigra már magával ragad, s hiába állsz ellen, magával ránt, s visz, amerre neki van kedve.

Kilépek a teraszra az irodámból, s mivel a tágas tereket szeretem, az iroda is bővelkedik magasságban, mélységben, mégsem az a fényes világosság van, mint amit az emberek olyannyira szeretnek. A félhomály az én világom, rejtélyesen sejtelmessé téve a nyilvánvalókat.

S azon sem forognak, hogy a mai jelentések közé újfent felkerül egy név, akik próbálják megkerülni az adó kifizetését. Az a nightclub zavarja a kilátást. Egészen mostanáig, mert most már az én nevem fog a tulajdonosi lapon szerepelni.

Mondanom sem kell, szemem irányának mozdulása jelzi, hogy aki a hátam mögött megjelent, érzékeltem, s amit mondani akar, hallgatom.
Valaki érkezett. A név...
Bólintok, s azzal eltűnik az iroda félhomályában, továbbadva az utasítást: senki sem fogja útját állni, hogy betérjen hozzám. Pontosabban ki, a teraszra.

A düh egy olyan dolog amit az évek során meg kellett tanulnom elfojtanom magamban. Hagynom kellett hogy egyetlen gombóvba gyűrődjön a testemben, hogy ne üljön ki az arcomra és csak a varázserőmet táplálja semmi mást.
Az erős mágusok, mint én mind ezt teszik. Hagyják hogy az érzelmeik táplálják a mozdulataikat. Hagyják hogy minden érzelem mágiává változzon miközben ők közönyös mosollyal tekintenek a világra.
Én is ilyen mágus vagyok. Így szereztem meg mindent amim most van, és ha valami igazán feldühít az az ha valaki valami olyanhoz nyúl amivel én játszom.
Nem szeretem ha ahhoz nyúlnak ami az enyém. És Vegas az én játszóterem. Itt majdnem minden az enyém. Ami még nem az enyém, az az enyém lesz előbb vagy utóbb.
Inkább előbb.
Aztán betoppant valaki az én tökéletesnek hitt, bűnnel teli városomban. KOrábban ne hallottam a nevét, most mégis mindenhonnan az ő neve köszön vissza felém.
Leith Conway.
Egy szirén, aki a hangjával és a kisugárzásával mindent el tud érni. Eddig nem nyúl az én játékaimhoz de elkezdett elszemtelenedni. Ezt pedig nem teheti az én városomban. Nem az én vigyázó szemeim alatt.
Kivételesen egyedül indultam el hozzá, tudtam ha Skyt és Sonját magammal viszem azt fenyegetésnek tekintheti hiába a jobb és balkezem két roppant ártatlannak tűnő teremtés, a hírük messzire nyúlik.
Bejelentés és előzetes egyeztetés nélkül hajtottam be a Conway birtokra az ezüst Rolls Royce hátsó ülésén ülve a sofőröm feszültségét még én is éreztem.
Veszélyes területre léptünk de ő még mindig kevésbé veszélyes volt mint én dühösen. És ohh én dühös voltam.
Kiszállva a kocsiból igazítottam meg a zakóm ujját és elindultam fel a ház felé. Rögtön egy komornyiknak öltözött valaki köszöntött.
- Mr. Conwayhez jöttem. Elijah Heathen akar vele személyesen bezélni. Nem asszisztenst vagy helyettest akarok látni hanem őt - mondtam neki nyugodt hangon, pedig már éreztem az ereimben szétáradni a düh erejét. De most még nem tervezek bántani senkit. Még.
A komornyik meghajolt előttem és elsietett és nem sokkal később a teraszra kísért ahol már várt valaki.
Egy fiatal férfi, lapockáig érő hajjal és nagy, tengerkék szemekkel.
Gyönyörű volt, mint minden szirén akivel eddig találkoztam de volt benne valami... egészen különleges.
Az arcomon apró mosoly terült szét ahogy végigmértem. Nem tudtam nem észrevenni a feszes bőrnadrágba bújtatott formás lábakat és a sejtelmesen előbukkanó felsőtestet a póló takarásában. Nem is rossz ahhoz képest hogy mire számítottam.
- Mr. Conway - nyújtottam kezet neki odalépve. Az ujjamon megcsillant a mágusok pecsétgyűrűje a késő délutáni napfényben.
- Még nem volt szerencsénk találkozni, Elijah Heathen vagyok, biztos vagyok benne hogy hallott már rólam - a hangom halk volt és udvarias. A szemeit figyeltem. Akár a napsütéses tenger. Kedvem lett volna belefulladni.

Mosolyogva nézek a távolba, ismerős hullámokat küldve az óceán felé, még ha nem is látni. Mikor először jutottam el az óceánparthoz, szinte önkívületi állapotban rohantam felé. Ez az én közegem! Az édesvíz csak életben tartott, nem teljesen a közegem. A sós víz viszont teljesen feltöltött, átalakított és megváltoztatott mindenhogyan. Mély levegőt veszek, s megnyugodva engedem ki.
A név ismerős, amit hallok, s bár nem hívtam, nem zavar, hogy betoppan. Úgy tűnik a hullámok már elérték. Érjék csak. Fonják körbe, csalogassák, játszadozzanak vele. S mire eléggé megrészegül tőlük, akkor jövök én, hogy berántsam, s már ereje se és akarata se legyen ellenállni. Van már a zsebemben pár nagykutya, s megtanultam arra figyelni, ne bízzam el magam. Helyette stratégiát építek, sakktáblán mozgatva a bábukat. S mi a legszebb benne? Hogy előbb-utóbb minden bábuhoz kerül egy arc és egy név. Most egy újabb kapott, s érdeklődéssel várom magamban, vajon miket is fog lépni. Mintha nem tudnám.

A hatásos belépőmhöz nem tartozik a háttal várakoztatás. Megfordulok, s hátsómat a korlátnak döntve, a kávéscsészét kezembe fogva, élvezem a szelet, míg érkezik. Egy lépést sem megyek közelebb. Várakozom, nyugodtan, mint prédára várakozó cápa, aki tudja, a kellő időben való lépés a legfontosabb. Addig a türelem a fontos, hogy aztán lecsapjon.
Figyelem az érkező sziluettet, mintha úgy döntöttem volna, most ezzel töltöm az időm elkövetkezendő pár percét. Lenyűgöző az az energia, amely körülveszi. Szeretem az erőt. S szeretem magam alá gyűrni, felhasználni, s élvezni annak erejét. Mint egy hatalmas, hófehér tajtékú hullám, végül fodrozódva állt meg, visszatartva önnönvaló minden energiáját. Kedvemre való.
A hangorgánuma, mint az energiája. Figyelem benne az apró hullámokat, melyek elérnek hozzám, aztán eltűnnek a hegyek felé.
- Mr. Elijah Heathen – viszonzom a kézfogást, számomra nem jelent semmit, ostoba emberi szokás, már gyerekként sem értettem. De ha nekik ez a szokásuk, ám legyen. Energiáim tovább pattognak a kezemről, fel az alkarján, egészen a felkarjának közepéig, hogy aztán hirtelen tűnjenek el, mintha a kellemes meleg elszökött volna pillanatok alatt, ahogy odáig eljut, s az ember vágyik rá, bárcsak feljebb kúszna.
- Mint ahogy ez kölcsönös is, hiszen akkor nem lenne itt – iszok bele elégedett, sokat sejtéssel a kávémba, szint elrejtve mögé arcom többi részét, hogy a csésze fehérsége még inkább csak a szememre fókuszálja a megfigyelőt.
- Kávét, frissítőt? - Nem zavar a közelsége, ám még nem kínálom hellyel. Mindent csak lépésenként.
- Bizonyára oka van, hogy a teraszomon kívánja élvezni a napsütést – formalitás? Ugyan minek? Egyenes vagyok és kíméletlenül őszinte, még ha játszadozom is.
Neve nem ismeretlen számomra, s egyelőre név a listán, akik számomra akadályt jelenthetnek. Csakhogy a célom eléréséhez az akadályokat egyenesen kívánom. Míg mások rettegnek tőle, én tárt karokkal fogadom, játszadozom velük, vagy éppen küzdök, nem számít. Untatnak az olyan dolgok, amiket erőfeszítés nélkül lehet elérni. S Elijah... már a szimatoláskor azt jelentette számomra, hogy unalomban nem lett részem. És hát magasról tettem arra a kimondatlan illemre, hogy talán nekem kéne előbb látogatást tennem. Ó, ugyan! Mennyivel izgalmasabb, mikor ők érkeznek hozzám, tajtékozva, egyensúlyokból kibillenve! Lehull a máz, s érkezik a kőkemény igazság. Ezt élvezem. És valljuk be, Elijahot figyelve, lesz mit élveznem....

Szeretek én lenni a legerősebb és a legerősebb a teremben mikor tárgyalok. Szerete tudni hogy miyen erőviszonyok vannak köztünk és ha ez nincsen meg nagyon nem érzem magam nyerő pozícióban.
Persze innen a legszebb nyerni. Mikor úgy tűnik minden veszni készül.
Leith Conway neve hirtelen robbant be a vegasi nagykutyák közé. Senki nem tudott mit kezdeni vele, mintha egyszerűen megállíthatatlan lett volna. Az elmúlt időben kíváncsian figyeltem a működését, de nem gondoltam hogy lesz olyan ostoba és magabiztos hogy az én területemre merészkedik. És megtette.
Ezért is vagyok most itt.
Ahogy felsétálok hozzá a lépcsőn már messziről látom ogy nem egy egyszerű férfivel lesz dolgom.
Tudom róla hogy szirén és hogy a hangja hihetetlenül erős. Bármit elérhet vele amit akar.
És ehhez a hanghoz egy olyan külső tartozik amit nem engedhetek el magam mellett megjegyzés nélkül.
Szépvágású, enyhén borostás arc, széles vállak vékony csípő. A szemei a napsütötte tengerre emlékeztettek. A tengerre amitől nem messze felnőttem.
A hajával finoman játszott a szél, a póló anyaga finoman körbefogta izmos felsőtestét. Pont annyit engedett láttatni magából ami megmozgatta a fantáziát.
Az enyémet is.
A keze hűvös és sima, ahogy megrázza az enyémet, a hangja kellemes, szinte érzem ahoyg felkúszik a bőrömön. Még nem hagyom hogy alámásszon. Ahhoz több kell mint egy szép kék szempár és egy formás test. Azt bárhol találok.
De benne van valami több, érzem az őt körüllengő energiákban.
- Nos igen, az utóbbi időben az ön nevétől hangos a vegasi alvilág Mr. Conway - mosolyodom el féloldalasan ahogy belekortyol a kávéjába és a szemei mintha még jobban húznának befelé. Akár egy kék örvény, egy tengerszem amibe veszélyes beleúszni mert örökre ott ragadhatsz.
- Egy csésze earl greyt elfogadok. Egy kis mézzel és tejjel ha kérhetem - biccentek. Hiába, a lelkem mélyén örökké brit maradok.
- Igen, remélem nem zavartam meg a sütkérezésben - mondom udvariasan a kezeimet a zsebembe rejtve ahogy a szemem ismét végigszalad rajta. Próbálom kiolvasni belőle hogy mit gondol, de Sonja most nincs velem hogy a fejébe lásson. Talán nem is kell.
- Biztosan nem ismeretlen Önnek az Avian kaszinó neve. Nemrég vette át a tulajdonjogát a korábbi tulajdonostól - biccentettem félre a fejem ismét a a valótlanul kék szemekbe nézve. Az enyém vele ellentétben sötét volt akár egy közelgő viharfelhő a sivatag felett.
- Ez a kaszinó az én területemen van - mondom apró mosollyal. Nem kétlem ogy tisztában volt ezzel az információval - Ezért néhány szónak örültem volna a hatalomátvétel előtt - nem kerülgetem a forró kását. Egyenes és szókimondó ember vagyok.

Azt látom, s tudom, mennyit akarok, mi a célom. S hogy miként érem el. És ebből a városból sokat akarok, legfőképpen pénzt. És persze a játszmákat, küzdést, ami odáig visz. Hogy mi lesz utána, még nem foglalkozom vele. Most ez köt le, és ezt akarom. És megszerzem. Megszerzem, mint eddig minden mást. Hogy mások ezt másként vélik, annyiban nem foglalkozom vele, hogy nem egyirányba mutat az én célommal, ezért másként is állok hozzá.
Nem foglalkozom az olyan kicsinyes dolgokkal, mint bosszú, káröröm. Nem ez az előrelendítő energia, ami arra sarkall, szerezzem meg a várost.

Az energiái... élvezettel húnyom be a szemeim egy pillanatra, élvezni az energiáját. Ami jobban foglalkoztat, az a sziluett, ami közeledik felém. Ilyenkor még nem tudni, kit is takar egészen pontosan. Azt viszont tudom, mit. Erőt. És én szeretem az erőt. Legyűrni, magam alá, mert magam fölé nem jut el.

A járása. A homloka. A válla. A kezei. A szemei. Megjegyzem magamnak ezt a pár másodpercet, ahogy a homályból kibontakozott. Mesterien megkomponált.
Somolygok a csésze mögött, míg a szemeibe tekintek és a kávémba kortyolok. Mások ilyenkor egyéb válaszokkal reagálnának rá, én csak a jobb szemöldököm húzom fel egy pillanatra.
A tekintetem a széles terasz ajtó felé pillant, ahol addigra már megjelent az inas, nem foglalkozom vele, manapság milyen címeket ragasztanak rájuk, mire megdönti magát alig láthatóan és eltűnik. Újra Elijahra pillantok, a szemeibe. Gyönyörű neve van, legfőképpen az Elijah.
- Foglalj helyet, kérlek – nem kérek engedélyt tegezésre, ugyanakkor a hangstílusom mutat tiszteletet. Mert miért ne?
A korty után a kávéscsészét a teraszkorlát széles tetejére helyezem. Szeretek oda pakolni, így ezt kérettem tervezéskor.
- Ha zavarnál... - újfent talánnyal nézek rá. Ha nem akartam volna fogadni, nincs az az erő, amely átengedné. És már vártam, mikor bukkan fel, kíváncsi voltam rá. És eddig kellemes élményt nyújt. Minden téren.
Megtámaszkodom kétoldalt a korláton és úgy figyelek rá. Mérlegelek, leginkább őt. A hangja... a hangok a gyengéim és mások energiája. Szeretem felkavarni, megkavarni és kedvemre játszani vele.
Nem kertel, és mellé az energiái olyan erőt sugároznak, amiben szinte sütkérezek. Mosolyogva nézem, a szemeit nem eresztem.
- Ha ennyire tájékozott vagy, akkor azt is tudod, hogy valóban nem ismeretlen számomra az Avian, s hogy az enyém – szavak megfelelő komponálása, mellé kisebb hangszín az enyémre. Ehhez még a képességem sem kell. Elmerülök sötét íriszeiben, csodálatosan haragos sötétek. Égkék színekkel tekintek vissza rá.
Éppen annyi ideig hallgatok, amellyel hangsúlyt adhatok válaszomnak.
- Éppen most mondtad, hatalomátvétel. S igen, most már az én területem – figyelmen kívül hagyom a szólhattam volnát. Az a pincsikutyák dolga. S mások pincsik az én világomban, hogy meghunyászkodva elém járuljanak, ha valamit kérnek.
Az inas néma léptekkel érkezik, zajtalanul helyezi le a tálcát, s elegáns mozdulatokkal készíti el Elijah előtt a teát. Gyorsan, s pontosan, majd megdönti magát és itt sincs.
- Óhajtasz még valamit, Elijah? Egy kis teasütemény? Ajánlom a Marlenet. Mennyei tölteléke van.
Hatalomátvétel. Gyönyörűen hangzott, ahogy kimondta. Akarom még hallani. Minél többször.

Több mint húsz éve vagyok vegasban. Lassan, tégláról téglára, dollárról dollára építgettem fel a birodalmamat. Magamnak szereztem meg a nevet a városban, magamnak hoztam létre a hálózatot, magamnak szerveztem be az embereimet és ha bárki azt hiszi hogy ez egyszerű munka volt azt a puszta kezemmel tépem szét.
Pont ezért nem szeretem a egy új alak pofátlankodik a területemre. Nem szeretem ha valaki azt hiszi megtorlás nélkül játszhat a játékaimmal és bepofátlankodhat abba amit felépítettem.
Nem voltam jó ember, nem is próbáltam eladni magam annakés pontosan ez volt a hírnevem záloga.
A félelem.
A férfi aki velem szemben állt viszont nem félt. A szemei inkább kíváncsiak voltak, érdeklődök és sütött belőle a magabiztosság. Gyönyörű volt, vadító és erős.
Ez az a fajta erő volt amit szerettem magam mellett tudni. És még jobban szerettem magam alatt tudni.
Mit ne mondjak... Őt is szívesen láttam volna magam alatt.
Tökéletes volt a teste, az arca, a kisugárzása. Ő olyasfajta férfinak tűnt aki visszatérő vendég lehet az ágyamban. És gyönyörűen mutatna ott, a halványkék selyem ágyneműben.
A vonzalmam nyilvánvaló volt iránta, de kérdéses volt még hogy a találkozónk végén is viszont akarom-e látni még a férfit.
Követem az oldalra villanő tekintetét és megpillantom az előlépő omornyikot. Hamar meghajol és el is tűnik a nagy házban. Egy kicsit hasonlít az enyémre, bár az enyém nagyobb.
- Köszönöm - biccentek és helyet foglalok az egyik ülőalkalmatosságon. Hátradőlve fektetem végig a lábszárom a térdemen és széttárva a karjaim támaszkodom meg a háttámlán. Nem félek tőle és ezt a testbeszédem is jelzi.
Én őt figyelem ahogy áll a korlánál, gyönyörűen akár egy műalkotás. Ha ne mozdulna azt hinném egy csodás szobrot látok.
A tekintete az enyébe olvad, és hagyom hogy apró féloldalas mosoly ottragadjon az arcomon.
- A kaszinó a tied, igen. Ez nem is érdekel különösebben - bólintok lassan a szemeit figyelve.Lassan mozdulva, mintha támadni készülnék előre dőlök és a térdeimre támaszkodom.
- A terület az enyém. Egész vegas az enyém. És nem adom ilyen könnyen azt ami hozzám tartozik - a hangom még mindig könnyed, a tekintetem kihívó volt, szinte már játékos.
Megkapom a teámat amit udvariasan megköszönök és nem mozdulva pusztán a varázserőmel kevertem meg a halványbarna italt.
- Nem kérek köszönöm. Csupán a területeimről jöttem tárgyalni. Biztos vagyok benne hogy tudunk kompromisszumot kötni anélkül hogy bandaháborút vagy valami rosszabbat robbantanánk ki - a csésze felreppen egyenesen a kezembe és még mindig a szemeibe nézve kortyolok bele. Átdobtam neki a labdát.
Tisztában vagyok vele hogy egyenlően erős ellenfelek vagyunk. Ilyenkor jobb szeretem elkerülni az erőszakot hisz az csak veszteséges lehet, ilyen feltételek között. Én pedig túlságosan szeretem az életem és a birodalmam ahhoz hogy ilyen veszélybe sodorjam.

Ha lehetne jellemezni a munkám módszerét egy szóval, akkor úgy működöm, mint a gombák. Tény, hogy kedvelem a vizet, a lényeg inkább azon van, hogy a felszínre csak akkor bukkanok, s teszem nyilvánvalóvá a nevemet, arcomat, mikor már mind mélyen, milyen széltében, nagyon erősen behálóztam az alapot úgy, hogy egyszerre, több lépéssel vagyok előre, pusztán időre várnak, hogy elinduljon. Ha valaki a felszín alapján ítél, rettenetesen pórul jár, de az csak jó nekem. Aki meg azt hiszi, elég mélyen a felszín mögé lát dolgaimban, szintén, hiszen egy gombatelep.... mindent behálóz. Igen, magát a kételkedőt is, sokszor észre sem veszi.
A félelem tőlem idegen érzés. A félelem abból fakad, hogy ragaszkodunk dolgokhoz. A vízhez viszont nem tudsz ragaszkodni. Beletöltheted pohárba, kiszorítva belőle a levegőt, melyet szintén nem megfogni igazán, s mint ahogy a napfényt sem. Állandóan változom, változtatok, úgy igazodom, mint a poharat kitöltő víz, ugyanakkor tisztában vagyok annak erejével is. Nem lehet megállítani, ha elindul.  S mindenhol ott van.
Lepelezetlen érdeklődéssel és kíváncsisággal figyelem közeledését. Érzékelem, ahogy végigmérve, tetszik neki, amit lát. De hát hiszen ez is a játék része, noha önmagam vagyok, emberi formában. A sellő.. sokkal lélegzetállítóbb, fogalmazzunk így. De még nagyon az elején vagyunk, ne siessük el az egészet. Kiélvezni a pillanatot, ez a lényeges.
Érdeklődő pillantásom követi végig a mozdulatait, ahogy helyet foglal. Erő, erő és erő. Ó, hogy szeretem én azt! Nem zavar, ha nem beszélünk, én igazán ráérek, hiszen a hallgatás is a munka része. S mert megfigyelek, s élvezem a pillanatot. És nyitott, tárgyalni akar. Testbeszéde egyértelműen mutatja. És szeret... megvitatni a dolgokat, a jelentés legpozitívabb érdelmében.
Tetszik a mosolya. Helyes kis gödröcskét varázsolt az arcára vele.
Figyelem, ahogy mozdul. Az az energia! Derűsebbé válik a mosolyom.
- A kaszinóval együtt a terület is az enyém, amin helyezkedik. Az ügyvédeim egyszer sem találkoztak neveddel, egyik papíron sem és még csak utalást sem kaptak rá. Így területi igényed már az előző tulajdonosnál sem léteztek. Hiszen akkor veled vagy az örökösöddel tárgyaltak volna – sokat jelentő mosoly jelenik meg féloldalasan arcomon. - Az olyan városok, ahol egy emberé volt az egész, már egy kicsit elveszett a középkorban. Még polgármesterként sem a tiéd, hanem azoké, akik élnek benne – aztán halkan, csengő hangon elnevetem magam. - Sosem volt a tiéd a város, hiszen például itt vagyok én, mint tulajdonos – viszonzom a játékos kihívást, a csengő nevetés az élvezet jele.
Figyelem, ahogy megkeveri a kávét. Nagyon is tetsző arcot vágva, újfent kortyolok a kávémból. Vajon lesz folytatása? Már most kíváncsian várom.
- Nem nyújtottam be igényt, hogy vásároljak a területeidről. Ha ilyen kívánalmam lesz, majd felkeresik az ügyvédeim a tiéidet. Így nincs miről kompromisszumot kötnünk...
Szinte egyszerre mozdul a kezünk, az övé, hogy belemozduljon a csésze, a nékül, hogy odahajolna érte, s az enyém, hogy kortyoljak a saját kávémból.
- Tetszik – nem tekintek a kezére, csak a szemeibe, el nem engedve. S utalva arra, hogy elismerésemet fejezem ki a képességét illetően, hiszen ehhez már nem kispályás senki.
- A látogatásod mindenesetre megindító, s nagyon köszönöm, hogy személyesen idefáradtál.
Tudom, miről beszél. Azt várom, hogy mondja ki még nyíltabban. Nos, igen... szeretek játszani. Mondtam már?

Nem fél. Látom abból ahogy rám néz, látom a tartásán, érzem a szavaiban. Nem fél tőlem és ez egészen új élmény. Megszoktam hogy mindenki akivel találkozom, tart tólem legalább egy kicsit. De ő más mint bárki akivel eddig találkoztam.
Ugyanolyan erős mint én. Így az erőviszonyok kiegyenlítettek és ez felpezsdíti a véremet. Érdekes egymásnak feszülésben lesz részünk mert abban már most biztos voltam hogy ő nem fog engedni. És azt mindig is tudtam hogy én nem fogok engedni.
Nem hiszek a vesztes helyzetekben.
Érzem magamon a gyönyörű égszínkék tekintetet ahogy helyetfoglalok. Látom ahogy végigszalad a szee rajtam, nekem pedig nincs mit rejtegetnem előle.
Nincsenek titkaim, az vagyok aki vagyok. Azzal jutottam el idáig aki vagyok, azt ismeri mindenki aki vagyok.
Az én tekintetem is rajta fixálódik, alig pár méterre áll tőlem mégis olyan erő és energia áramlik felőle hogy a karomon felállnak a szörszálak. ilyen lehet hozzáérni? Végigsimítani a karcsú testén, érezni a bőré forróságát a kezem alatt.
Mocskos gondolataid vannak Elijah, jobb ha viszsafogod magad, elvégre tárgyalni jöttél.
A mosolya derűssé válik és ahogy beszélni kezd a szemöldökeim kicsit felszaladnak de a mosolyom nem tűnt el ahogy beszélt. Milyen naiv. Látszik hogy még fiatal.
Látszik hogy még fogalma sincs pontosan kivel is áll szemben.
- Leith... - a neve gyengéden, szinte puhán gördül le az ajkaimról ahogy mosolyogva csóválom a fejemet - Ki mondta hogy a polgármester nincs a kezemben? Mint mondtam, ez a város az enyém. Enyém a rendőrsége, a polgármester, a területek. A védelmem alatt állnak és eltusolok benne olyan ügyeket amikre más nem lenne képes - mosolygok felemelve a kezem fogom meg a lebegő teáscsésze fülét és belekortyolok az italba. Végre egy normális tejes earl gray. Ebben az országban az emberek általában nem tudnak egy rendes teát főzni ami elképesztő.
- Oh dehogynincsen miről kompromisszumot kötnünk - mosolygok rá a csészém felett még mindig barátságosan. Tetszik a kihívás. Tetszik hogy okos. Tetszik hogy nem hunyászkodik meg előttem.
Izgalmas.
- Köszönöm, egyszerű kis varázslat - lebegtetem vissza egy laza ujjmozdulattal a csészét az asztalra. AZ igazi varázserőmet még nem látta. Ahogy félkézzel roppantok össze autókat és tépek le 5 méter magas raktárajtókat. Nem is terveztem még megmutatni neki
- Én is hallottam történeteket az erődről. Meg kell mondanom le vagyok nyűgözve. Herman, az Avian előző tulajdonosa igazi keményfejű bunkó. Mégis sikerült kijátszanod. Le a kalappal. Őszintén - hajtom meg a fejem aztán pózt váltva közelebb hajolok hozzá és a térdemre támaszkodom.
- A látogatásom célja még mindig a kompromisszumkötés. Mivel az én területemen vagy, a játéktér az enyém, én ismerem, az én bábjaim töltik be. Nem akarok háborút, mindketten vesztesen jönnénk ki belőle - nézek a szemeibe. Szinte érzem a tenger illatát ahogy csak belenézek a világoskék íriszekbe.
- Megtehettem volna egy szó nélkül hogy elvágom a szállítmányaid. Hogy nem lesz több ital a kaszinóban, hogy nem mennek hozzád előadók, táncosok, pincérek és egyéb. Megtehetném hogy felemelje a védelmem a kaszinódról és akkor az Avian is eggyé válna a gyenge, hetente kirabolt kaszinók közül. De nem tettem. Helyette idejöttem, tárgyalni veled. Egyenes ember vagyok Leith, ezt láthatod. A terület az enyém és nem áll szándékomban lemondani róla - a hangom határozott de még mindig nem vagyok ellenséges. Nem célom a konfliktus de ha nem hagy nekem más lehetőséget akkor kirobbantom a háborút amit kiűzi őt innen.

Érdeklődéssel vonom fel egyik szemöldököm, a derűs mosoly ott van ajkam szegletében és a szemeimben is. Élvezem, ahogy próbál nekem feszülni. Mint a sós hullám, mely azt hiszi, képes elbánni egy sellővel. Ám a sellő közege a víz, ismeri annak enerigáját és áramlását. S vigyáz is rá. Mélyet lélegzek, élvezettel, ahogy beszél. Csodás a hangja és az illata.
Szavait csendem követi, mosolyom az újabb korty kávé mögül. Hiszen elmondtam az imént a véleményem és a tényeket, és azokat szavai nem fogják felülírni.
Élvezi a teát, megváltozott, ahogy belekósolt, ahogy ajkai s kicsivel utána nyelve érintette a folyadékot. Önelégült mosoly költözik derűs mosolyom mellé. Angolokat is számon tartok a személyzetemben, éppen azért, hogy az olyan igényeket kielégítse, mint az övé. Ha tudná, hogy mennyire … élvezem.
A kompromisszumra is hallgatok, hiszen abban sem változott a véleményem a szavaira. Ezúttal nem kortyolok éppen az italból, csupán féloldalas mosolyom jelzi, harmatcseppként peregtek le rólam szavai, ajkairól. Mézízű lehet vajon? Vagy...?
- És szerény is – jegyzem meg. Tetszik. Tisztában van az erejével és én nem is kezdek kevesebbel játszadozni, úgy, ahogy vele. Velük is játszadozom, azonban egészen másként. Ők eleve vesztesek. És itt... itt végre érzem azt az ízt, illatot, amiért meg tudok részegülni, amiért képes vagyok újra azt adni, aki tényleg vagyok.
- Ugyan. Te is el tudtad volna intézni, fél kézzel, ha olyan hangulatodban vagy – mert ó, igen, tudok ám róla, s nincs is mit titkolnom. Ám nem fogok kártyát teregetni. Egyenes vagyok, de szeretek vízcseppként befurakodni, széthinteni a valóság szirmait.
Mozdulatlanul támaszkodom a korlátnak, majd hátravetem a fejem, élvezve a szelet és egy pillanatra behunyom a szemeim, csak a hangját akarom hallani és az enerigáit pattogva lehullani bőrömön, ahogy nekem feszül.
- Már veszítettél – hajtom vissza a fejem, s tekintek a szemeibe. Gúny nélkül, továbbra is az óceán és az ég szikrázó kékje pillant rá szemeimből. Hogy mire utaltam ezzel, nem fejtem ki. Múltbéli veszteség? Idő, melyet arra pazarol velem, hogy már most nekem feszül, ami izgatottan borzongat meg, ám olyan felesleges, mint tavaszi harmatos mezőre az esőpermet. Lepereg.
- Tégy próbát velük. Kíváncsi vagyok sikerül-e, ha eddig nem tetted meg – mosolygok rá. Ó, mire nem képes a szirén hang! Hűség, imádat, hódolat, tudattalant vasbéklyóba fogó eskük, melyek inkább hoznak rájuk őrületet, mintsem a hang gazdájának ellenére tenni. Míly gyönyörűség van egy kimondott szóban! Betonerős, sziklaszilárd, megvesztegethetetlen és... szépen elrejtve olyan jellembe és viselkedésbe, mellyen nehéz gyanút fogni.
- Majd mondd el, kérlek, mire jutottál velük – felelem derűs és határozott csendességgel. - Arról nem tudsz lemondani, ami sosem volt a tiéd – de te már az enyém leszel, Sötétség Hercege!

Sosem éltem közel a tengerhez, de akárhányszor a közelében jártam, mindig megálltam kicsit gyönyörködni benne. Lenyűgözött a színe, a nagysága és a zabolátlansága. A tenger olyasmi volt amit nem tudtam irányítani, ezért is próbáltam talán távol tartani magam tőle, hiába vonzott olyan nagyon. Szeretek irányítani, szeretem tudni ki van nyeregben, és ez mindig, minden egyes alkalommal így van.
Ezért is volt könnyű a sivatag közepén élni. Sehol a tenger, amit nem tudtam irányítani, sehol egy olyan szeglet amit ne tudtam volna az uralmam alá hajtani.
Egészen mostanáig.
Leith olyan volt mint az óceán. Gyönyörű, veszélyes és irányíthatatlan. Nem tudtam letagadni hogy vonzódom hozzá, a kék szemei egyenesen rabul ejtettek, de nem tudtam irányítani és emiatt megtartottam a távolságot.
Feszültséget keltett bennem minden ozdulata, minden szava, olyan zavart amit nem engedhettem meg magamnak.
Valaki akinek olyan hatalma van mint nekem és olyan dolgokért felelős mint én nem tévelyedhet el egy szép kék szempár láttán.
- Ez nem szerénység, csupán realisztikus megközelítés - mosolyogtam könnyedén. Pontosan ismertem az erőm határait, a gyengeségeit és a saját gyengeségeimet is. Szerettem feszegetni a határaimat de sosem mentem olyan messzire hogy onnan ne tudjak visszajönni. Nem voltam annyira ostoba, csak néha egy kicsit... vakmerő.
Ő is pontosan ugyanilyen volt mint én. Tudta mennyire erős és nem hunáyszkodott meg senki előtt. Ezt tiszteltem benne még ha idegesített is hogy nem találok fogást rajta. Egyenlőre.
Majd úgyis fogok, és akkor többé nem engedem.
- Tisztában vagyok vele hogy két csuklómozdulattal egy életre elriaszthattam volna az Avianból. De nem akartam. Én üzletember vagyok, befektető. Nem célom tulajdonosnak lenni a kaszinókban és a bárokban. Az több rendőri figyelmet vonz azt pedig nem szeretném. Jobb a háttérben maradni és onnan játszani a nagy lépéseket nem így gondolod Leith? - kérdeztem könnyedén még egyszer belekortyolva a teába. Már csak egy kortynyi volt benne azt úgy őrizgettem mintha kötelező lenne. Majd megiszom mielőtt elindulok haza.
Lehunyt szemekel élvezte az enyhe szelet és a napsütést én pedig csak úgy ittam a látványát. Gyönyörű volt.
- Nem hiszek a vesztes helyzetekben. Így a vesztésben sem - mosolyogtam szélesen és nagyon nyugodtan. Ha most rosszul is állok, akkor majd nemsokára nem fogok. Nem volt még olyan helyzet az életemben aminek nem tudtam megfordítani az állását.
- Nem áll szándékomban ellehetleníteni téged Vegasban. Még nem. Üzleti partnerként szeretnék a továbbiakban tárgyalni veled sajnálom hogy te nem így gondolod - a mosolyom még mindig töretlen volt és barátságos. Előbb utóbb úgyis meggondolja majd magát.
Lehajtottam az utolsó korty teámat és derűsen viszonoztam a pillatását.
- Azt pedig nem tudod elvenni ami hozzám tartozik - tettem le a csészét az asztalra - Köszönöm a teát, isteni volt. Rég ittam ennyire jó teát az államokba - váltottam témát őt figyelve. Akartam őt. Jobban mint eddig bármit.
És amit akarok azt meg is szerzem magamban. Bár először az lenne a legjobb ha üzletfelekként tudnánk tárgyalni. Az lényegesen egkönnyítené a helyzetet.