mother knows best

A lányt nézi a tükörben. Nem is lány, nő már, mégis annyira idegenül fest a habos-babos, hófehér ruhában, a tömött hullámokban göndörödő hajával és azzal a komoly, kék szempárral, mely most enyhe bizonytalanságot tükrözve pislog vissza rá. Ez már a sokadik ruha, amit felpróbált az elmúlt hetekben, mégsem érzi azt a szikrát, amire várt. Menyasszonyi ruhában látni magát nem a várt eufóriával tölti el, sokkal inkább kétségekkel és idegességgel, mert ennek a göncnek is csak a hibáit látja, a szépségeit csak azok után.
- Túl sok a fodor az alján... És alig lehet benne lépni - A tükörképe mellett ácsorgó nőalakra pillant, tanácstalanságában egyből az anyjához fordul. Igaz, ő volt az, aki a dús, terjedelmes abroncs után a sellő-fazonhoz ragaszkodott, ám most láthatóan ez sem igazán nyeri el a tetszését. Talán megint abroncsosat kéne próbálnia?
- És a dekoltázsa lehetne kicsit... Nos, egyáltalán lehetne dekoltázsa. - végighúzza a kezét a ruha egyenletes vonalán. Túl elegáns, túl jókislányos. Valami merészebbet szeretne, hasig kivágott dekoltázst, szabad hátat, telt csípője villantását, kilógó, meztelen combokat. Igen, esküvő lesz és elképesztően bájosan akar festeni, ugyanakkor meseszépen is, hogy mindenki sárguljon körülötte az irigységtől. Máskülönben mi értelme összecsődíteni annyi rokont és ismerőst?
- Ez sem tetszik. Azt hiszem, felpróbálok egy másikat.... - sóhajt fel végül hátat fordítva a tükörnek, hogy szembenézhessen az anyjával.
- A férfiaknak bezzeg könnyű dolguk van, Lucas csak felvesz egy öltönyt és kész... - Sértetten húzza fel az orrát és odébb tipeg a tükörtől, lehuppan a kihelyezett fotelek egyikébe. A ruhavásárlásnak kéne az esküvőszervezés legjobb részének lenni, most mégis nyűgnek érzi és csak feldühíti, hogy egyik ruhában sem érzi úgy magát, ahogy érezni szeretné. Ha az anyja nem lenne vele, már rég feladta volna mára a vadászatot, de ha már együtt jöttek el a szalonba, nem akar túl sokat hisztizni és idejekorán lefújni az egész folyamatot.