Behunyva emelem fel a fejem a Nap felé. A víz moraját hiányolom, amit reggel hagytam ott a parton, miiután a sós vízben órákig kanyarogtam a parttól messzi labirintusokban. Vágyom az ottani kuckómra, ahol testem a másik igényt kapja meg. Helyette most a sós víz és levegő illatát hordozom magam körül, zaklatóan szédítő mámorával, s szemeimben még ott a víz türkizkékjének hullámai, vakító kékségével.
Ezt az érzést még a kezemben lévő kávé sem képes visszaadni, illata koránt sem hatol annyira lelkem mélyéig, mint a sós víz illata, moraja és emberfeletti ereje. Az igazi otthonom. Mégis, ezt a közeget is ugyanúgy élvezem. Pénz, pénz egyenlő hatalom, hatalom egyenlő befolyás és befolyás egyenlő pénz. Vagyis  a pénz mindennek az alfája és omegája számomra.

Gondolataim sosem azon forognak, mi az, amit már elértem, hanem  mi az, ami felé tartok. Megállíthatatlanul, előre hömpölyögve, s magával sodorva mindent és mindazt, mi ellen mer állni nekem. Körbefonom áldozatom, mint ahogy a víz körbefonja lábaid, mikor kiér a partra. Csalogatón, s hívogatón. Ám mikorra már észrevennéd annak erejét és veszélyét, addigra már magával ragad, s hiába állsz ellen, magával ránt, s visz, amerre neki van kedve.

Kilépek a teraszra az irodámból, s mivel a tágas tereket szeretem, az iroda is bővelkedik magasságban, mélységben, mégsem az a fényes világosság van, mint amit az emberek olyannyira szeretnek. A félhomály az én világom, rejtélyesen sejtelmessé téve a nyilvánvalókat.

S azon sem forognak, hogy a mai jelentések közé újfent felkerül egy név, akik próbálják megkerülni az adó kifizetését. Az a nightclub zavarja a kilátást. Egészen mostanáig, mert most már az én nevem fog a tulajdonosi lapon szerepelni.

Mondanom sem kell, szemem irányának mozdulása jelzi, hogy aki a hátam mögött megjelent, érzékeltem, s amit mondani akar, hallgatom.
Valaki érkezett. A név...
Bólintok, s azzal eltűnik az iroda félhomályában, továbbadva az utasítást: senki sem fogja útját állni, hogy betérjen hozzám. Pontosabban ki, a teraszra.

Sokat sejtető, rejtélyessé és egyben magabiztossá válik a mosolyom.
- A kérdés már csak az, hogy ki hova kerül a másik részéről – és ez egy igazán érdekes és izgalmas helyzetnek ígérkezik. Jobban feltüzel, mint minden, eddigi kérdőjelem az életemben.
Elégedetten hümmentek magamban arra, hogy ismét nem kezd szabadkozni. Magabiztosan ül, tudva, mennyit ér. Pontosan. Nanogrammra szabottan. És ez... ezt szeretem. Ez izgat, csalogat.
- Ez már egy igazán érdekes válasz, azok után, ahogy megjelentél – s hagyom nyitva a mondatot, éppen akkor kortyolva a teába, mikor megnyalja alsó ajkát. Ott marad tekintetem egy másodpercnél tovább, majd felkúszik a szemeire pillantásom, s elégedetten teszem le a csészét.
- Szívesen szétnézek a teraszodról – semmi feltételes mód, az a részemről nem létezik. Nincs ha sem. Üzlet viszont van, a szavaira előzetesen biccentek is egy aprót, nyugtázva szavait. Van még mit tárgyalnunk...
Kitágult íriszekkel reagálok szavaira. Hangja és szavai mézes harmat füleimnek. Fürdök és lubickolok benne, hogy nyíltan fogadja a bókot. Válaszul sokat sejtető mosollyal kóstolom meg újra cigarettáját.
- Ezt örömmel hallom – csak olyanokkal foglalkozom, akiknek a munkájuk a lelkéből fakad, hiszen azokkal lehet igazán hasznos üzleteket kötni. Még ha az a lélek sötét is. Az övé bármilyen színű lehet, élvezettel fürdök benne.
- S ezt is – bár a munkám a pihenésem, fordítva is össze lehet kötni, s azt is élvezem.
Elmosolyodom a válaszára. Dzsentlemen. Kedvemre valók az úriemberek. Van egyfajta belső tartásuk, ami sziklaszilárd és kikezdhetetlen.
- A legelejére kerülsz, s a legfőbb vendégem leszel – szavaim határozott sejtelmességgel hangzanak. Akarom látni az ottani házamban, az óceán partján is, ahogy a sós víz körbefonja, a finom széllel együtt.
- Nem tartasz fel, jelenléted felvillanyozta a napomat – nyújtom felé a kezem kézfogásra, s néma mosoly mögé lopom meglepettségemet. Finomak az ajkai, végigvillan valami rajtam, egészen a lábujjam hegyéig, a fejem tetejéig.
Kezem úgy hajol, hogy fogadja a csókot, s egyáltalán nem úgy, mint ahogy a nők szokták, s mikor egyenesedik ki, mielőtt még elvenné a kezét, mosollyal fogom kezét, megfordítva kézfogássá. Képtelen vagyok elszakadni pillantásától, íriszeitől.
- Várom azt az alkalmat, remélve, minél előbb bekövetkezik. Örülök, hogy ízlett a tea s kedvére volt a vendéglátás – állok fel, ahogy ő is megteszi.
Második pillantásomra már el is tűnik az alakja. Illata még azonban itt marad, s energiája is.
Visszaülök a kanapéra, s előredőlve a hamutartón várakozó, már elaludt cigarettára tekintek, majd ujjaim körbefonják, s elhúzva orrom előtt, mélyet lélegzek, majd karom kinyújtva hátradőlök, s élvezettel szívom be az illatot.
- Még találkozunk...