Mindig egy élmény Xavierrel találkozni. A háltáltan kölyke, nem átall olyan hatalmas poénokkal szórakozni, minthogy botot vegyen nekem karácsonyra és társai. De mindezek ellenére sem tud olyat csinálni, hogy ne kedveljem. A lelkem mélyén még talán szeretem is, de előbb fognak piros etióp gyerekek potyogni az égből, minthogy én ezt elismerjem. De tudom, hogy kicsit olyan ő nekem, mintha a fiam lenne. Nem született gyerekem, nem is vágynék rá, Xaviert „örökbe fogadni” a szárnyaim alá venni egyszerűbb volt. Kicsit magamat láttam benne, amikor először megláttam az egyetemen. Nem támogatta őt senki, mert nem volt kinek támogatnia, így apja helyett apja lettem. Mondhatjuk, hogy kivételeztem vele, de azt hiszem ebbe a hiába minden fiatal tanár bele esik.
Azóta azért már elengedtem a kezét picit, de nem is kell már pelenkázni. Nagyfiú már, jólmenő ügyvéd, nem kell neki, hogy ott álljak a háta mögött. Mondjuk az olyan ügyeket, mint a szirén királyi család ferde utakon tévelygő tagja…na azokat megnézném, hogy hogy oldja meg. Amikor eljött, és elmesélte, finoman szólva is gurultam a földön a röhögéstől. Pont jó, hogy szinte minden héten eljön az irodámba, hogy megigyunk valamit, és beszélgessünk, megvitassuk az ügyeinket. A hetem fénypontja szokott lenni.
Az, hogy mikor toppan be, az mindig tőle függ, nem nagyon szoktam számítani rá, majd egyszer csak beesik, én meg félre teszek mindent, aztán majd ha elhúzott, újra felveszem a fonalat. De erre a mostanira nem vagyok felkészülve. Úgy csörtet be az irodámba, mintha legalábbis az anyját öltem volna meg, és úgy is néz rám, hogy ha szemmel ölni lehetne, esélyesen már kinyúltam volna. Félre teszem az olvasgatott aktát, és megkerülve az íróasztalt, nekitámaszkodom a lapjának. Összefonom magam előtt a karomat, miközben figyelem a tajtékzó férfit.
- Mi a franc ütött beléd fiacskám? – nézek rá szúrós szemekkel. – Úgy nézel ki, mint akinek a hátában forgatják a kést!

Ha valaha született volna fiam, valószínűleg olyan lenne felnőve, mint Xavier. Ami a szívén, az a száján, és még engem is simán elküld a búsba, ha idióta vagyok, ami azért néha rám is fér. De még a nejemnek se nézek el mindent, olyan dolgokat, amiket Xavinak eltűrök. Sőt, néha még el is gondolkodom azon, hogy mit is csináltam, ami duplán jó pont neki. Talán Ewannel  is elvetettem kicsit a sulykot, de ezt betudom a piának. Nem mondom, hogy rosszul bírom, de piszkálta a texasi önérzetemet, hogy a nyomozó jobban bírja az alkoholt, mint én. Aztán, mire eszembe juthatott volna, hogy mit is mondtam, a nyomozó már vette is elő a telefonját, hogy sms-t küldjön. Inkább nem firtattam tovább.
Majd csinál, amit akar, ha befűzi, annak én csak örülök. Kicsit megpróbál lenyugtatni, meg elterelni a témát, hát na, kényes téma ez még, ebben a pillanatban még akármi is lehet belőle. Azért a fikuszon jót vigyorgok, ilyen helyzetekbe is csak ez a bolond kölyök tudja keverni magát. Mindig is értett hozzá, már egyetemista korában is, vakartam fel éppen elégszer a kampusz betonjáról csatak részegen. Előfordul, a legjobbakkal is.
- Az a baj, hogy ehhez túl vizuális vagyok. – vigyorgok rá. – Most elképzeltem az epikus rohanásodat. Meg a virágzó fikuszt.
Megérdemli a kölyök, hogy végre ne legyen semmi baja, hogy boldog legyen, legalábbis én ezt szeretném, aztán felhozza, hogy a testvére felkereste. Nem vagyok boldog tőle. Ha rajtam múlna, a családja a közelébe sem mehetne soha többé. Nem is nevezném családnak azt, akik elfelejtkeznek az egyik gyerekről, aztán csak akkor képesek keresni őt, ha pénz kell nekik. Azt mondják, az alma nem esik messze a fájától, hát ez ebben az esetben nagyon nem jött be.
- Szeretném, ha nem kéne ilyen meglátásokat tennem, mert akkor nem lenne ez az ügy a fejed felett. – sóhajtok, az asztalomra pillantok, amin a családom fotója áll. Olyan nagy, hogy két képkeretben fért csak el, apa, anya, testvérek, unokatestvérek, és mindenki. Nem is család vagyunk már, hanem törzs, de mi legalább összetartunk. Xavit is ismerik, hallomásból, és anyám állandóan zrikál vele, hogy mutassam már be, hiszen szegről-végről az unokája.
- Ki gondolta volna…szeretem, amikor ATM-nek nézik az embert. – kezd ipari hőmérsékletre felforrni az agyam, csak a gondolattól is.
- Nézd…nem tartozol nekik semmivel…ha úgy vesszük, nem is a családod, az meg kicsit erős lenne, hogy csak úgy beállít, hogy cső, jöttem, adjál pénzt. Ha bármiben segítség kell… - hagyom fent a hangsúlyt, tudja jól, hogy rám számíthat. Ezerszer elhangzott már kettőnk között ez a mondat. „Ha segítség kell, itt megtalálsz”

Hamar egy másik vágányra terelődött a beszélgetés, aminek nem mondom, hogy örülök. Sokkal szívesebben hallgatnám a nyomozóról szóló litániáit, mert az azt jelenti, hogy a legnagyobb problémája jelenleg egy alakuló párkapcsolat, ez pedig mégiscsak kellemes probléma. Egyszerűen csak a legjobbat akarom neki, és valahol a szívem mélyén reménykedtem, hogy már letudtuk ezt a kört, a családja eltűnt a süllyesztőben, végleg megfeledkeztek róla, hogy Xavi a világon van. Ilyen családra nincs senkinek szüksége, ennél még az enyém is jobb, pedig aztán az sem fáklyásfelvonulás. De az is elhangzott már anyám szájából, hogy rájuk mindig számíthat Xavi. Ez azért elmond róluk valamit.
- Remek…-nevetem el magam újra, még egy pillanat erejéig örülök neki, az örömének, annak, hogy látom csillogni a reményt a szemében. Csak legyen boldog, találjon valakit, aki mellett megmaradhat, akivel teljes értékűen tudják egymást szeretni, édesmindegy, hogy az illető milyen fajú, vagy milyen nemű.
Ezután ismét a nővérére terelődik a szó. Nem sokszor téma ez kettőnk között, de azt hiszem, én ismeretlenül is dühösebb vagyok a családjára, mint ő maga, aki mindent átélt. Én nem tudom nekik megbocsájtani csak úgy, hogy magára hagyták őt, hogy egyedül kellett megszenvedjen mindenért, amit ma a magáénak tudhat. Eleinte mögöttem sem állt ott támogatóan egyik szülőm se, de el sem hagytak, és mikor rájöttek, hogy talán mégis sikeres lehetek, hogy jól tanulok, átértékelték a véleményüket. Xavit én támogattam, volt, hogy egy-egy vizsgára készülve napokra beköltözött hozzánk, hogy közel legyek, ha kérdezni akarna. Fiam helyett fiam volt.
- Aaaaaz vagy – ingatom a fejemet, én nem tudok ilyen helyzetben poénkodni neki mindig is jobban ment. – Bár ha tényleg pénzt akar…én tíz dollárt se adnék neki, de az én vagyok.
Újra hátra dőlök, a poharam tartalma lassan kezd fogyni, és úgy érzem, szükségem lenne még egy ilyenre…vagy kettőre.
- Válaszolj neki. Nem kell hosszan, vagy részletekbe menően, és nem ígérsz semmit…de jobb lenne még most megtudni, mire fel támadt fel ez a hatalmas nővéri szeretet. – szusszanok fel dühösen, ha kell, én is írok neki, de abban nem lesz köszönet. Nem szeretem ilyen tanácstalannak látni a fiamat.

Mindig is úgy voltam vele, hogy a családot jobb minimum három lépés távolságra tartani, ha valaki ilyen munkát végez, mint mi. Nem vagyunk mi alkalmasak a családi életre, akkor sem, ha nem feleségekről és gyerekekről, csak szülőkről, és testvérekről van szó. Én is, évente maximum egyszer járok otthon Texasban, olyankor is egyedül, és ez bőven elég. Xavier pedig még nálam is különlegesebb helyzetben van, hiszen az ő családja már régen lemondott róla, mintha nem is létezett volna. Én lettem a családja, én pedig nem néztem jó szemmel, ha azok, akik évtizedekkel ezelőtt magára hagyták, újra vissza pofátlankodott volna az életébe. Mert tudom, hogy megörülne neki, hogy remény éledne benne, és nem tudnám megint csalódottnak látni.
- Legyen egy fél! – nevetek fel halkan, nem is igazán őszinte ez a nevetés. Ő poénkodik, mert ilyen típus, annak idején a kriminológia vizsgáját is elröhögcséltük, pedig egyértelműen látszott rajta, mennyire ideges. A humorizálás oldja a feszültségét. Na meg a sör is. Az mindig jól jön.
- Helyes, így lesz a legtisztább. Lehet, hogy meg se kapja… - veszek még egy mély levegőt, és bele bámulok a whiskeymbe. Ha annak idején, még kölyök korában ismertem volna meg Xavit, lehet, hogy már nem Thorton lenne a családneve, hanem West. Nem érdekelt volna Dorothea, befogadtam volna a magányos kisfiút, és a nevemre is örömmel vettem volna, pedig soha nem gondoltam magamat apa-típusnak. De valahogy ez a nagyra nőtt tini, sokban emlékeztetett a fiatal önmagamra. Kivéve a haját… azt azóta sem értem, hogy hogyan viselhet el egy férfi magán hosszú hajat. Hiába, öreg vagyok én már.
- Jesszusom, te szerencsétlen! – horkanok fel hirtelen. – Láttam a hírekben…de mégis mi a frászt akarnak még kihozni abból az ügyből…és még csak ki sem húzhatod magad alól. – nem tudom elnyomni a vigyoromat az az egész egy rossz viccnek tűnik, teljes szürreál. Plána ez ereszen menekülés…de aki hülye az haljon meg. Vagy minimum tűnjön el a közéletből örökre.
- Az a csúnya. hogy kinézem belőle, hogy élvezné. – vigyorogva felhajtottam az italom maradékát, és úgy döntöttem, hogy ennyi most elég volt. Nem kell többet inni fényes nappal.
- Én Heathentől fogok lassan végleg megőszülni. – sóhajtok fel, de azért bújkál egy kis mosoly a szám sarkában. Elijah az egyik legjobb barátom, és nem mellesleg a legjobban fizető ügyfelem. – Most az a legújabb, hogy megjelent egy kölyök, aki állítólag a fia…kurva fura lenne.