Azért szeretem mások házibulijait, mert mindig távozhatok anélkül, hogy bármit csinálnom kéne. Mindig nyúznak amúgy, hogy rendezzek már egyet… de hát a francnak van kedve utána takarítani, meg kidobni reggel az ott ragadt vendégeket. Szóval a házibulik szervezését mindig a csapattársaimra hagyom. Az ilyenek, mint a mostani, a kedvenceim. Kyle-nak ugyanis bazinagy úszómedencéje van és hát… mind tudjuk, hogy egy házibuliban mindig a medencében történnek a legfurább vagy épp a legőrültebb dolgok. Most például toronyugrás, amit egészen konkrétan én kezdeményeztem. Igaz, nem én akartam elsőnek ugrani, de hát annyi baj legyen. Elsőnek is szívesen megyek. Merthogy az történt, hogy próbáltam kihívni az egyik arcoskodó figurát – aki szerint egy kiscsajnak semmi keresnivalója motoron – hogy nem mer leugrani. Mehetek elsőnek is, de kár abban reménykednie, hogy nem fogják utánam lökni. A többiek már tudják, hogy én kellően tökös vagyok kettő helyett is, úgyhogy nem fogják hagyni neki, hogy szárazon megússza. -Jól figyelj, mert csak egyszer mutatom meg! Így születnek a legendák! – vigyorgok rá a srácra, aztán nekiállok átmászni az erkélykorláton. Néhány pillanatig méregetem, hogy mennyire kéne hosszút ugrani, hogy ne loccsanjak szét a betonon – azért az necces lenne, mert jövő héten versenyem van – aztán kalimpálva elrugaszkodom. Tök úgy nézhetek ki, mint a filmekben. Legalábbis én azt képzelem. Aztán becsapódom. Hagyom, hogy a lendület levigyen a medence aljára, majd elegánsan fellököm magam a csempéről és diadalitta képpel felbukkanok a víz felszínén. -Na, ki a legnagyobb király!? – visítom, miközben néhányat még pacsálok magam körül vigyorogva. De ideje helyet adni a maestronak is, hogy megmutathassa, mennyivel vagányabb nálam, úgyhogy kimászom a habokból és összefont karral pillantok fel az erkélyre. Látom, hogy igyekszik észérvekkel meggyőzni a többieket. Drágám… de kezdted az egészet! Ő jóval többet totojázik, mielőtt leugrana. Ide látom, hogy izzad. De lassanként rájön, hogy nem mászhat vissza a korláton, így aztán elrúgja magát az erkélytől és… gyönyörű térdessel beleplaccsan a medencébe. Hupsz! Azt hiszem, nyertem!
Nevetve rázom a fejem. Hát, hogy le van már maradva, pedig még be se indult rendesen a buli! Korai még itt elálmosodni nekem, főleg akkor, amikor még táncolni is akar. Vele is és neki is. Szóóóval duplán nem kéne elaludnia ilyenkor. -Ahhoz csak te ragaszkodtál. Én meg… nem tiltakoztam! – vigyorodom el, mert hát, ami tény az tény. Nem nagyon kifogásoltam azt a rudat, elvégre mindent ki kell próbálni egyszer. A rúdtánc eddig pont nem volt a listámon. Most már azt is kipipálhatom majd. Legalábbis azután, hogy felírtam. -Jaaa! Meglepődtél? – vigyorodom el. Tudom, hogy nem, ezért sem értem, hogy miért volt kérdőjel a mondat végén, amikor egyértelmű a válasz. De ahhoz, hogy itt bármiféle tánc, meg ugrálás legyen, nem heverészhetünk egész nap a medencében, úgyhogy húzom is magam után befelé, miközben felveszem a ritmust. Amilyen kicsi vagyok, olyan ügyesen tudok utat törni. Elvégre ki akarna egy szőke rakéta útjába állni? Ha valaki mégis megpróbálná, akkor legfeljebb majd jól oldalba vágom. Persze csak amíg be nem érünk a nappaliba, ahol már lehet táncolni. Ott már vigyorogva pattanok Pietro kezei közé. Nem mondanám magamat egyébként különösen jó táncosnak, de egyszer azt mondták, hogy mindig az a lényeg, hogy mennyire átütő az előadás. Szerintem ez a nagy pörgés-forgás elég átütő, meg aztán nekem nagyon tetszik, erről a széles vigyorom is árulkodik. -Látod, mondtam én, hogy jó lesz. – kiabálom túl a zenét, mielőtt kisétálnánk a pulthoz. -Vodka-narancs. – teszem hozzá. Mindig vodka-narancs. Nem szeretem a tonikot. -Szóval? Melyik sziklát fogjuk megmászni? – kérdezem, miközben csinálok magamnak egy kis helyet a pulton, hogy aztán felüljek rá. Mert hát sziklából errefelé van egy pár. Nekem is megvannak a magam kedvencei. Igaz, azok nem csak Kaliforniában, de a világ más tájain is előfordulnak. Például Kínában. Gyanítom, hogy oda azért nem megyünk.
Hogy kinek van igaza, meg kinek nem, hát aztán hol zavar? Így aztán simán.. - Nos, meglehet – legyintek a kezemmel, vigyorogva, mert hát naná, a hallgatás állítólag beleegyezés! Vagy nem. Nem mindegy? - Nem tudom. Meglepődtem? - Én és a meglepődés ritkán járnak kéz a kézben. Ja, de. Szeretek rácsodálkozni dolgokra. A tánc... hát a tánc az meg igazán kellemes tud lenni partnerrel, akinek nem száll inába a bátorsága és mersze az első nagyobb dobásra. Vagy az elsőre. - Ki mondta, hogy szar lesz? - Nézek rá értetlenül. És még csak nem is izadok és még csak nem is lihegek! Semmi pirosság! Bár.. annak nagyon örülnék. Ja, nem. Jó így, ahogy van. - Szóóóval semmi tonik. Még mindig nem – vigyorgok rá, és csak neki kérek italt, magamnak nem. - Nem mondom, mutatom – azzal sarkon fordulok, ezúttal már nem érdekel már a buli. Máshogy akarok szórakozni. Bevágom magam a kocsimba, ezúttal a volán mögé, és várakozón nézek rá, miközben beindítom a motort. Már, ha velem tartott. Nem is szólalok meg, még akkor sem, mikor már elhajtottunk a Magánterület feliraton túl. Magánterület. És? Mióta van olyan, hogy éééén, ne hajthatnék át olyan területen, ahol más nem akarja? Seóta. Pöccre megállok a kocsival a meredekség szélén, aztán hátrébb tolatok, éllel. Merthogy innen fog megesni az egyik ugrás. A kocsi csak ne rondítson bele. - Na szóval. Tudsz innen is, meg onnan is. Meg akárhonnan is. A csillagok elég fényt adnak az ugráshoz vagy kapcsoljak kocsifényt?
Vendég
Vendég
Csüt. Feb. 04, 2021 1:44 pm
Pietro & Miri
Underestimate me. That'll be fun!
Egyébként, ha lenne rúd, én simán táncolnék azon is. Csak ez most hiánycikk és én egyébként is vele akartam… és hát vele is táncolok. Főleg, hogy Pietro a maga – és az enyémhez hasonló – hozzáállásával meg ezzel a rengeteg dobálózással még azt is egészen jól elkendőzi, hogy amúgy pocsékul táncolok. Nem szégyellem, de azért az még így is menőbb, ha nem tud róla senki. Csak mindenki, aki valaha is bulizott már velem. -Ez csak egy szófordulat. – nézek rá grimaszolva, senki nem mondta, hogy szar lesz. De az is lehet, hogy csak én nem ittam még eleget ma este ehhez. Persze, már nagy erőkkel rajta vagyok az ügyön, amint a kezemben van a vodka-narancsom. -Te vagy a legjobb! – nyomok a képére egy cuppanós puszit vigyorogva, amikor végre megkaparintom a poharat. Tudom-tudom! Ne is fényezzem az egóját, mert így is túl sok van belőle neki. De hát én is imádom, amikor az enyémet fényezik. Bár én azt mondom, hogy nem fényezik eleget az emberek. Hát ezért csinálok én állandóan életveszélyes dolgokat? Gyalázat. -Ó, hát akkor az összes szemem Önt követi, Miszter! – Sőt, nem csak a szemeim, de még a lábaim, meg az összes többi testrészem is! Egészen biztos, hogy egyiket se hagytam ott a pultnál – rám vannak nőve. Bemászom Pietro mellé az anyósülésre és bár meglepődöm, hogy hirtelen mennyire elhallgat, néhány pillanat után vállat vonok és inkább a telefonomat kezdem el nyomogatni. Bánom is én, hogy magánterület. Megesik az ilyen. Aztán ahogy egy pillanatra leveszem a tekintetemet a kijelzőről, valami szemet szúr. -Ezt a helyet ismerem! – Nem pont Pietro előtt fogom titkolni, hogy flexibilisen kezelem a szabályokat. Tudja ő magától is. Ahogy megérkezünk és kiszállok az autóból, még bólintok is egy aprót – leginkább csak magamnak. Bizony, én már jártam itt. -Te nem jössz? – vigyorgok rá a kocsi felett, miközben lehámozom magamról a pólómat meg a nadrágomat, amiket a telefonommal együtt ott hagyok az autóban, majd kinyújtom Pietro felé a kezem. -Van az alján egy barlang. Beúszhatnánk. – Persze, ha nem jön, akkor nem jön. Aki lemarad, az kimarad.
Az a fajta (másoknak kretén) egyén vagyok, aki képes egyedül is fergeteges bulit csapni saját magának. Találkoztam már valahol egy hasonló idézettel, mely szerint remekül elvan: megeteti magát, elviszi magát színházba, szórakozni. S ha úgy tartja kedve, másokat is bevon. Na, pont ilyen vagyok én is: nem várok senkire, hogy jól érezzem magam hiszen azt egyedül is nagyszerűen lehet! Feltéve, ha jóban vagy önmagaddal. Ha éppen veszettül fújsz magadra, akkor annak cicaharc lesz a vége. Bár... azt is megnézném. - De mire? Totál nem megy semmihez – aztán csak legyintek, miközben megérkezik az itala. Engem ugyan nem lehet kiakasztani, mindneki olyan, amilyen. Legfeljebb nem rakom bele tovább az életembe. Meg aztán, honnan tudjam, mennyi alkohol van benne? Aaaz aztán tud nagyon érdekes gondolatmeneteket adni, így erre fogom, mert bulizni akarok. - Még szép! - Tartom oda ösztönösen az arcom, fülig vigyorral, s egy hároméves, jól lakott fejével. Mindig jó vagyok, mindenben. Kivéve, amikor nem, s hát hol zavarna? Így is jó vagyok sok mindenben, egyben pedig nagyon is kiemelkedő. Ha nem szedném a kussport. Ami már nem hat annyira, amennyire kéne és érzem, közelegne a vég, ha engednék a félelemnek, ám beelőzöm. S Nagytatával már le is boltoltam a mikor, hol és hogyant. Buli lesz, még akkor is, ha esetleg nem jövök onnan ki... élve ugyan sosem, mert be sem, mondjuk úgy, végleg degletten. - Csak a szemed? S mivel ugrassz? - nézek hátra vigyorral, majd megfogom a kezét, s máris vágok át a tömegen, átvéve a zene ritmusát, mert mi a halálnak tolakodjak? Muszáj vagyok vezetés közben figyelni arra, vannak-e a környéken, bár az sem zavar, ha lebukunk. Van, akit szívassak azzal, hogy éjnek hajnalán kiverik a már éppen ágyba bújás után, hogy szia, csemetéd hűsöl és nem a kriptában. Nem érzékelek senkit, ha a trilliónyi fűt, bogarat, fát, állatokat nem számolom bele. Eléggé kell koncentrálnom, hogy egyik részem a kormány mögött a kocsit is vezesse. - A, oda a meglepi – sóhajtok drámaian s szomorú kutyaszemekkel nézek rá, majd elvigyorodom. - Az jóóó! Akkor tudod, hol a legtutibb leugrani! - Én? - Mutatok magamra, miután becsaptam a kocsiajtót. - Jönni? Nem. Villámgyorsan megfogom a kezét, s a lendületet felhasználva. - Csaks ugroookkk! - az ordításom kicsit hangosabb, mint kéne, de már közben ugrunk. Ennyit a csendben szabályt szegésről. Én pedig nagy féktelen örömmel adózom az egyik defektemnek a sok közül: vonz a mélység. Éppen ezért szédült vigyorral nézem a közeledő vizet, s úgy kormányozom magunkat a levitációval, hogy a vízbe csapódjunk. Levegőt nem kell vennem, így máris bukok fejjel a víz alá, s ránézek, merre akar menni. Utána haladok, hogy ha elfogyna a szuflája, még ki tudjam visszarángatni a felszínre. Oxigénnel nem tudok szolgálni, azt nem raktam a tüdőmbe, minek? Felbukkanva a víz színére, a felszínére fekszek. - Ez sósabb, mint a tengervíz – szinte feldob a víz színére.
Vendég
Vendég
Vas. Feb. 07, 2021 7:56 pm
Pietro & Miri
Underestimate me. That'll be fun!
Megrázom a fejet, majd vállat vonok. Megszokhattam volna már Pietro szokatlan stílusát, de így is tud még néha meglepő pillanatokat okozni. De ő éppen így kerek. A váratlan válaszaival meg a még váratlanabb húzásaival. Bár tény, az utóbbiakért nekem se kell a szomszédba mennem. Soha nem a pénzért csináltam azt a rengeteg őrültséget. Engem ez éltet, ettől érzem igazán, hogy egyáltalán lélegzem! Így aztán ő megkapja a jókora, cuppanós puszit, én meg lemászom az alkalmi ülőkémről, hogy kövessem a kocsihoz. Kíváncsi vagyok, hogy hova visz. Nem mintha nem ismerném a legtöbb ilyen helyet, de ettől még kíváncsi vagyok, hogy ő melyiket választotta. -A szememhez hozzá van nőve a többi részem is! – nézek rá mindentudóan, miközben tipegek utána vigyorogva. Utána ücsörgök úgyis eleget a kocsiban, úgyhogy nem is panaszkodom, hogy húz maga után. A környék hamar ismerőssé válik, de nem is bánom. Ez tényleg egy jó hely, feltéve, hogy nem ugrás előtt zavarják meg a mulatságot. Amikor az ember elrugaszkodott, akkor meg már hiába rimánkodnak, elvégre nem tudok repülni. És ezért még csak le se baszhatnak, hát tehetek én róla, hogy nem vagyok tündér? Aztán egy pillanatra kikerekednek a szemeim, amikor hívom őt is – elvégre nyilván nem egyedül akarok ugrani. És igen váratlan lenne, ha nem akarna jönni. De aztán ahogy megindul, úgy én is vidáman visítok fel – ezt már szeretem! Mint mondtam, ha már elrugaszkodtunk, akkor hiába akar minket bárki megregulázni. Sarokba állít majd a levegőben? Ugyan már! Csak addig tartom magam egyenesen, amíg a vízbe nem érkezünk, ott viszont még körözök egy kicsit Pietro körül, mielőtt felszínre evickélnék. -Egy pillanatra beszartam, hogy fent akarsz maradni. – vigyorodom el, beismerve a dolgot, majd körbenézek, hogy betájoljam, merre is vagyunk. -Telepisilték a medúzák. – közlöm rezzenetlenül a kijelentése hallatán, majd a fejemmel intek a sziklafal egyik pontja felé. Barlangot ígértem, meg is mutatom neki. Kényelmes tempóban húzom magamat abba az irányba – eleinte. Aztán jobb ötletem támad és felé pacsálom a vizet. -Versenyezzünk! – Hja, már megint itt tartunk. Bocsiiii! De innentől nyilván belehúzok – és még egy kicsit rá is segítek, hogy a víz inkább nekem kedvezzen és gyorsabban vigyen előre.
Kezdőlap 
írta: 
Azért szeretem mások házibulijait, mert mindig távozhatok anélkül, hogy bármit csinálnom kéne. Mindig nyúznak amúgy, hogy rendezzek már egyet… de hát a francnak van kedve utána takarítani, meg kidobni reggel az ott ragadt vendégeket. Szóval a házibulik szervezését mindig a csapattársaimra hagyom. Az ilyenek, mint a mostani, a kedvenceim. Kyle-nak ugyanis bazinagy úszómedencéje van és hát… mind tudjuk, hogy egy házibuliban mindig a medencében történnek a legfurább vagy épp a legőrültebb dolgok. Most például toronyugrás, amit egészen konkrétan én kezdeményeztem. 
Hogy kinek van igaza, meg kinek nem, hát aztán hol zavar? Így aztán simán..