A repülő lassan leszáll, és ezt meg is jegyzik nekünk a hangosbemondón keresztül, így gyorsan kapkodom össze a cuccaim, rámosolyogva apámra. Elkísértem, mert meghívtak egy buliba, ls úgy érzem, nekem most pontosan erre van szükségem. Magam mögött hagyni egy kicsit Washingtont, a nagy házat, és a benne lévő őrületet.
- Uram - nevetve hajolok meg kicsit, mikor az apám kezét nyújtja. Sajnos ez nem egy olyan út, ami titokban maradhatott volna, hisz az elnök komoly tervezetet készít vele, már napok óta harsogja a sajtó, hogy idejön megbeszélésre.
Én tulajdonképp a meglepetés vagyok, hisz mióta ezt a választást is megnyerte, nem igazán mutatkoztunk együtt, én pedig megint megragadom az alkalmat. El se tudom mondani, mennyire jó érzés, mikor nyílik a gép ajtaja, és beszökik a vakuk villanása, apám büszkén húzza ki magát mellettem.
Talán egy fél pillanatig tart a megeletés szülte csend, a paparazzik egymást túlüvöltve teszik fel a kérdéseket, és csak apu rutinján múlik, hogy nem botlok meg a villanások miatt. Ezt a részét utálom, úgy érzem, nagyító alatt vagyok, és most a legapróbb hiba, amit ejtek is hatalmasnak tűnik.
Sokkal hosszabbnak tűnik az út a konvolyig, mint amekora valójában, de percek kérdése, és már a limuzin hátsó ülésén fújom ki magam.
- Meg lehet ezt valaha szokni? - halkan kérdezem, mert nem akarom megzavarni apámat abban, hogy ő is rendezze a vonásait.
- Megszokni? Nem. Együttélni vele és uralni, azt igen.... már neked is jobban megy - talán ez a másik pillanat, ami örökre a retinánba ég. Ahogy apám büszke mosolyra húzza az ajkát.

Sose értem, miért kell nekik ott lenni mindenhol, de erre viszont felkészültem, hisz nem én vagyok itt az egyedüli olyan ember, akit fotózni érdemes. Belépek a hatalmas klubba, megrohamozva a már lefoglalt részleget, Közben muszáj üdvözölnöm az ismerősöket, hisz itt is kifogástalanul kell viselkednem. Semmilyen módon nem hozhatok szégyent az elnökre. És talán ez a legnehezebb az egészben. Az ember ide szórakozni jár, míg a fehérnemű modell villant egyet, az pár napos csoda, de nekem egyszer állt ferdén a kalap a fejemen, hetekig ezen csamcsogtak. Pedig tizenöt voltam. Azt hiszem, akkor fogadtam meg, több ilyen nem lesz, és milyen szépen tartom magam.
- Kittyyyyyyyyyy - karok a nyakamba, amiket nevetve fejtek le magamról, csak mert a tulajdonost tényleg kedvelem. Tudom persze, hogy a körülöttem lévő mizériát jobban szereti, mint engem, de ő legalább nem megy az agyamra, és tényleg szeretem, hogy ilyen zizi.
- Látod Keisuke? És te nem hittél nekem. Pedig ő tényleg az elnök lánya, és tényleg megvan a száma is - durcásan vágja a srác fejéhez, akit aztán sikerül is meglátnom, így egy barátságos mosollyal az arcomon, hajtok fejet.
- Ms. Walker - érkezik meg közben a pincér is. Az a helyzet, hogy itt elég sűrűn megfordulok, és azt hiszik, be tudnak vágódni azzal, ha már azelőtt kihozzák a kedvenc italom, mielőtt kérem.
- Önöknek hozhatom a következőt? - hála égnek már nem kell hangosan ecsetelnem, hogy a vendégeim ők, ez már tiszta azzal, hogy itt ülnek.
- Kitty Walker - percekig tartó élménybeszámoló után jutok el oda, hogy bemutatkozhassak az idegennek, bár kényelmetlenül érzem magam emiatt.

Zazenben ülök a kezemben a névjegykártyával és a mellékelt levéllel.
- És mit csináljak ott? - Dédi ücsörög kint, nézegeti a kertet. Nem egy fázós típus, és én sem. Az óceán sokkal hidegebb és nagyon szeretem.
- Mint amit minden, magadkorabeli ifjú szirén. Ismerkedik. Mosolyog, beszélget pár percet a megfelelő emberekkel, meg nem emberekkel, és elejt egy-két szót az adományozás fontosságáról. A lányok bugyija tuti vizes lesz.
Az ölembe ejtem a levelet, a kezemmel együtt.
- Nade dédi, nem azért megyek oda...
- Persze-persze – integet a kezével, széles mosollyal.
Humora mindig is volt a dédinek. Állítólag fiatalkorában nagy férfifaló volt. Már csak az a kérdés, mi számít fiatalnak. Emlékszem, hogy gyerekkoromban is láttam reggel ismeretlen arcokat. És nem anyámtól vagy nagyitól léptek ki....

Szmokngnak nevezett ruhát vettem fel, nagyi lepett meg vele. Tavaly frakkot kaptam, akkor egy nagyon rangos estélyre hívtak meg, mint a szentély képviselője. Amit nagyon élveztem benne, az a hangverseny. Egészen más, mint a mi zenénk, de éppen olyan magával ragadó. Ezt a ruhát is meg fogom szokni. A hajtókába azért bele-bele akad a kezem.  Megtanultam, hogyan kell ezt is hordani és csodálkozva nézem, mennyire nem tudják ezt sem hordani az emberek.  
Megmentőm viszont akad. Rengeteg új arcot látok, s akitől a levelet kaptam, a névjegykártyájával együtt, régi ismerősöm. Viszont nem mászkálhatok annyira csak úgy el, ilyen rendezvényekre, így ő mentette meg a helyzetet.
Csevegése és jókedve felold némileg, hogy aztán jeges vízként zúduljanak nyakamba a szavai. Még mindig nem szoktam meg s nem is fogom szerintem, ahogy a nyugatiak teremtik le egymást. Így a széles mosolyomat sem zavarnak szokták venni, márpedig rendesen kínosan érzem magam a szavaitól, amit pedig a szokásos széles mosollyal takarok, mikor bemutat egy nagyon is említettnek. Kitty. Igen, Kitty san. A vezetéknevét az életben nem fogok tudni kiejteni.
- Köszönöm, ez jó lesz – egy pohár víz, az nekem tökéletes. A pincér nagyon jól ejti ki a másik nevet. Jegyzem, s magamban utánzom a szájmozgását is. Ha Susanoo csap fejbe, akkor sem fogom tudni kiejteni.
Bemutatkoznék, ám az élménybeszámolót nem szakítom félbe, mindössze a földet nézegetem, állva kísérőm mellett. Azt hiszem, alkalmatlankodom, kettesben akarnak lenni, így éppen venném a lehetőséget a beálló szünetben, mikor megérkezik a bemutatkozás a részéről.
Mivel elmondta az ideiglenes kísérőm, hogy ki is az, kinek a nyakába vetette magát, tudom, hol helyezkedem el én hozzá képest, s ennek megfelelően hajolok meg.
- Sakamato Keisuke. Örvendek a találkozásnak.
Kiegyenesedek és már mentegetőzve mennék tovább, mikor a korábbi kísérőm feltartja a kezét, mond egy nevet, s mire az irányba venném tekintetem, már el is tűnt, mint hajnali pára a napsütésre.
- Felettébb szórakoztato a társaságában lenni. Nem lehet unatkozni mellette – helyettem is beszél és eddig nagyszerűen működött, már sok mindenkit bemutatott. A neveket és az arcokat pedig szorgalmasan gyakoroltam.
- Elég régóta ismerhetik egymást. Már éppen magukra akartam hagyni Önöket. Kísérővel érkezett? - itt small talknak nevezik, s bajom sosem volt vele. Otthon. Itt még annyira nem megy.