Volt már valakinek furcsa fogadalma, amit még sem akar megszegni? Nekem van néhány, egyik talán még értelmes is, több viszont igazából csak egy-egy nagyon őrült nap és időszak eredményei. Példának okáért fogalmam sincs róla, mi értelme van azzal tisztelegnek valaki előtt, hogy csak az sírjához látogatok el napsárga ruhában. Szép árnyalat, meg minden, de sem előtte, sem pedig utána nem hordtam magamtól. Egy másik ígéretem ugyanebből az időből, hogy évente egyszer kipróbálok valami újat, ami véletlenül szembe jön velem. És ennek részeként vagyok éppen Malibu egyik eldugott kis sarkában, egy igencsak rendhagyó fesztivál belépőjegyével a kezemben. Oké, ez nem a sajátom, azt már a karomra kötötték, csak létszám hiány volt és gyorsan kellett találnom egy barátot, aki nem menekül el sikítva az idei fogadalmamtól. Erre pedig megvan az emberem…
Azt mondják, mindenkinek van egy őrült ismerőse, és nem tudom ezt megcáfolni. Az enyém egy Pietro nevű vámpír, aki még nálam is idősebb és mégis képes volt a pozitív kisugárzását megőrizni az évszázadok alatt. Sokszor kissé irigylem is érte, amíg rá nem jövök, mennyi lemondással járhatott az élete. Utána csak élvezem, hogy amikor mindketten ráérünk, megpróbáljuk elfelejteni a világ baját. Az élet súlyát, ami az én esetemben szinte mindig nyomja a vállamat.
Estére jár már az idő, a nap lement a horizont alá, de még mindig van világosság és a helyszín is alaposan ki van világítva. Nem mintha akkora szüksége lenne rá, egy vámpírnak biztosan nem és én is épp elég időt töltöttem a sötétségben, hogy hozzászokjanak a szemeim. Ugyanakkor itt emberek is vannak, akiknek kell a fény. Ahogy jó néhány másik lénynek is, aki meghúzódik az árnyékban. Nappal ez a hely a fesztivál, amelyet az emberek látogatnak, az alkony leszálltával pedig megváltozik a vendégek összetétele. Szabadon engedhetik az erejüket azok is, akik sokkal többre képesek. Már ha nem zavarja őket, hogy közben alaposan átáznak. De hát egy meleg kora őszi napon a tenger mellett ki akarna száraz maradni?
A tömeg szépen megritkult az elmúlt percekben, így sokkal kevesebb kíváncsi és kéjes pillantást kapok. Az emberek szeretik megnézni, ami szép, és az én arccsontjaim még a füleim hegyes csúcsai nélkül is egyértelművé teszik mindenki számára, nem vagyok átlagos halandó. Sminktelen arccal, összefogott és feltornyozott hajjal, egyszerű pólóban és rövidnadrágban messze nem vagyok olyan éteri jelenség pedig, mint amilyen egy valódi elf öltözetben, felékszerezve lennék. A magas vékony férfi, a mozgása és az a madárfészek frizura most bukkan fel a sétányon, én pedig azonnal integetni kezdek neki, magamra vonva a figyelmét.
- Jó estét, Pietro! Ugye készen állsz egy mocskos kis bulira? – mosolygom az arcába, miközben egyenesen a csuklójára csatolom a karszalagot és a bejárat felé mutatok. Ami felett még nem ragyog éjszakai neonfényben, de így is kiolvasható a program neve: Malibui sárfesztivál. Lehet, hogy amikor elhívtam egy forró és nedves programra, ezt elfelejtettem konkretizálni? Azért a google elég célra vezető, ha beírod a címet, ez az első találat…

- Hát persze. Hogy a plafon szakadjon rád, mikor ezt majd hangosan kimondod a sajtótájékoztatón – csípőre vágott kézzel állok apám előtt. Azért van köztünk táv, de ááá, nehogy azt hidd, hogy én félnék tőle! Inkább ő tart attól, hogy eljut hozzá a fényes nagy igazság! - Jobb ötleted nincs, mint fényezni a címedet? Nehogy egyszer azt mondd, amit kéne, minek? De ha be akarsz égni, csak tessék – tárom szét a két kezem, megadóan, majd elfordulok tőle, s pár lépés után megállok.
- Csak hogy tudd, a főszerkesztő asztalán van a teljes anyag. Ja, hogy honnan tudom, lássuk csak – fordulok meg, törzsemen átvetett karomon pihentetem a másikat, úgy nézek a plafon felé elmerengve.
- Talán éppen tőle? Mert volt annyira libácska, hogy leült velem inni és kigágogta? - Majd felé hajolok. - Szívesen.
A családot védem, míg apám csak arra tud kapálózni, pontosabban úgy véli, hogy a legalkamasabb a Pátriárka címre, Nagytata után. Nagytata a Pátriárka és ő is marad, hogy képzeli, hogy már most erről mereng?!
Nem finoman vágom be az ajtót magam mögött, de az inas felé már mosolygok. Ő ugyan nem tehet róla, hogy apám egy... az. Már lassan rongysora kopik vele kapcsolatban a szó.
Nem mellesleg az az anyag már nincs az asztalán. Mire jó egy kis asztali ungabunga. Irodában, éjjel, még a takarítók előtt? És még csak nem is ért hozzá igazán. Kicsit pókhálós volt (nagyon).
- Öööö.... mert apám kivette az időérzékemet? - meredek a sofőrre, aki megkérdezi, akarok-e hazaugrani, mielőtt a tengerpartra mennék az eseményre. A nagy szemeimre emlékeztetett (nem azért, mert olyan szépek), hogy bulit beszéltem meg. Cuppanós puszit kap, mire eltol. Más talán letépné ezért a fejét, de baszterkuli, ő is lény, hadd fejezze már ki, hogy éppen köcsög voltam vele. Vagyis hát hálás, mert neki legalább a borsónyi agya még megvolt apám látogatása után. Nekem eltűnt.

Füvet akartam elszívni, miután benyomtam a napi adag kussporomat, mostanra már csak így hívom. Egészen jó érzés utána, hát még ha cigit is szívok!

Kivételesen taxit hívok, szabad estét adtam a továbbiakban a sofőrnek. Arra emlékeztem, hogy mintha most lenne a fia szülinapja és basszus sokkal jobb apa, mint az enyém valaha is lesz, akármelyik életében.
Vigyorral jelenek meg, mert minden múlandó, a rosszkedv is. A hajam... a hajam az nem.
- Hellóóó! - Jó estét, te jó ég, minden elf karót nyelt születésekor? Áhh... átvetem a karom a vállán, mire … - Ó, azt hittem az ujjamra teszed – vigyorgok.

- Disznómód készen állok! - vonom kicsit magamhoz, majd befelé kormányozom magunkat.
- Van fotózás is! - Rántom máris a doboz felé, miután arcot vágva, megmutattam a karszalagom belépéskor. Ha sáros lesz szerintem akármilyen karszalag tökéletes lett volna rá. Én bizony nem szégyellem a nyelvem hosszát, így esélyésen megnyerem a legidiótább arcot az este. Annak is kell lenni valakinek, nem lehet mindenki okos és szép. Mint én!

Pietro szokás szerint sokkal fesztelenebb mint én, de ez mindig is így volt. Nem zavar, élvezem, hogy mellette felszabadultabb vagyok mint máskor. Ez az a társaság, ahol nincsenek előítéletek. Senki nem várja el, hogy nőként, nemesként vagy éppen csak egyszerűen a koromhoz méltóan viselkedjek. Amúgy is, emberek, mikor néztem én ki a koromnak megfelelően? Erős sminkben is csak kora harmincas vagyok, festetlen arccal és laza ruhában pedig leginkább valaki, aki megragadt a tinédzser kor és a húszas évei kezdete körül. Még ha a beszédem és hanglejtésem sokszor el is árul valamivel választékosabbnak, maximum a gazdag skatulyába tolnak bele. Nekem elég. Egyébként még illenék is oda, csak nagyon nem szeretem hirdetni a dolgot. Egyszerűen van elég sors rontó dolog, ami alól nem tudok kibújni, a többiből nem kérek a fenekem alá.
- Ujjadra? Esélytelen. Érdekelne a családod feje és a fuldoklási rohamuk, de nem vagyok hajlandó megkötni magamat viccből se, soha - egyszer pontosan elég volt. Volt ott minden, kényszer, erőszak, kegyetlenség, nem kevés lenézés és kismillió más dolog, ami miatt nem sírom vissza a házasságot és soha az életben nem fogok hozzá ragaszkodni. A mai korban már mindent meg lehet oldani egy ügyvéddel, nem kell leláncolnom magamat, hogy illeszkedjen az akaratomhoz a jövőm. Ha szeretném a rokonaimnak, barátaimnak vagy éppen alapítványnak adni a pénzemet, egyszerűen végrendelkezem. Ha azt akarom, hogy legyen egy orvosi döntéshozóm, kiválasztom és aláíratom vele a papírt. Egek, meghatalmazással még a partneremnek is joga lehet a nevemben intézkedni bármivel kapcsolatban és amikor szeretne, távozhat egy ronda válási procedúra nélkül. Gyermeket sem tervezek, akinek szüksége lenne a kapcsolatunkra, szóval a részemről legyen itt vége a dolognak.
- Oké, de jöjjünk vissza később, nyakig sárosan is - hagyom magam bevonszolni a fotós fülkébe és amíg Pietro a nyelvét mutogatja, készen állok a legfurább grimaszaimat felhúzni mellette. Nem vagyok ugyan egy Jim Carrey, de összejön némi felvont szemöldök, ferde mosoly, kancsal szem és egy olyan fej is, mintha életemben először látnám magam mellett ezt a bolondgombát. Még csillagokat látom kifelé lépve is a vakutól, miközben felrántom a képeket és Pietrot a szekrények felé terelem, ahova bejárhatja minden cuccát, amit nem akar alaposan összesározni. Nekem nincs sok, telefon tokostul, kocsikulcs, a cipőm és egy törölköző. A kulcsot is a csuklómra erősítem, majd a szemem megakad egy óriási felfújható csúszdán és az előtte lévő medencényi sáron. Ha már úgy is koszosak vagyunk, miért ne kezdjük a legnagyobb csobbanással? - Verseny a tetejéig? A vesztes megy előre! - a másik meg eshet a nyakába. Persze a választ nem várom meg, és egy vámpír az ellenfelem, szóval azonnal neki iramodom, kerülgetve az esetleg utamba akardó embereket és gondosan szedve a lábaimat felfelé az igencsak csúszós gumi lépcsőkön, amelyek persze sárosak is. Épp sehol senki a csúszdán, szóval még csak némi piszkos trükközéstől sem riadok vissza, amivel Pietro nyakába zúdíthatom a sarat vagy elkaphatom a bokáját, ha megelőz. A sár amúgy is jót tesz a bőrnek...
Odafenn egy szusszanással egyenesedem fel, nézek végig a területen, a majdnem tucatnyi sárral töltött medencén és a vigyorgó vámpíron. Elf vagyok, szóval komolyan nem versenyzem vele, de játékosan mindig muszáj. - Mielőtt sikítva leugrunk, meséld már el nekem, ki szívta ki a nyakad - tippelek merészet, ismerve a kedvenc szórakozásait. Meg halászok a zavarosban, mert megint olyan kis élénk, amilyen az ember jó szex utáni nap hajlamos lenni. Bár nála lehet, hogy csak úgy a cukros bácsi. Vagy a patikus. A fűszeres. Vagy valamelyik másik alak, akitől kapja a szereit.

Lebbigyesztem a szám szélét, noha a szemeim mosolyognak.
- Így jártunk – én és a tartós kapcsolat, ugyan hagyjuk már! De azért poénnak jó, meg eljátszadozni vele, poénként. Úgysem bírja ki senki velem. A próbálkozások mind zsákutca volt, és így szabadon engedtem madárkáimat. Igaz, ők nem tudtak követni, s ez nem az ő hibájuk. Meg senkié sem.
- Fejtől nyakig, úgy gondolod? - vigyorgok rá. Mert lehet fejem búbjától a nyakamig is sáros valami, nemde?
Kap ő is szamárfület, nem is egyet, míg kattan a masina, majd, mikor a szekrények felé terel én csak elhűlök, még a kezem is a mellkasomra teszem.
- Csak nem gondolod? Menj csak, megvárlak.
Nincs olyan nálam, amiért kár lenne, ha sáros, vizes, akármilyenes lesz. Gazdagság előnye és az, hogy ha olyan ruhát veszek fel, amiért nem kár. A karomon lévő kütyü meg vízálló. S trendi. Le nem veszem.
- Menj, szívem hercegnője, menj! - megvárom, míg eliramodik, aztán csak sóhajtok egyet és féloldalra biccentett fejjel nézem a küzdelmét, s ingatom a fejem.
- Szabálykövető... - azzal megkerülöm az egész pályát és egy felfújt ülőkét rántok közben a kezembe, s felmászok a lépcsőn, ahol mindenki lefelé tart, majd megállok a legtetején, integetek, akárkinek is, felveszem az úszószemüvegem, majd a levegőbe ugrok egy vigyázat, sárlavina! Kiáltással, s már huppanok is a lépcsőkre. Úgy kormányzok, hogy ne vigyek magammal senkit, kivéve őt. Útközben derékon kapom, s magamhoz ölelem, majd leérve ledőlök a földre nevetve, ujjammal leszedve a sárt a szemüvegről, hogy lássak is valamit.
- Na. Így kell meghódítani a hegyeket! Amúgy, van egy rövidebb út – jegyzem meg, csak úgy, mellékesen. - Fogalmam sincs, mire gondolsz – nincs semmilyen szívás nyom a nyakamon, azt max én teszem másokkal.
Azzal megfogok a kezét és a medencékhez megyünk.
- Legyen iszapbirkózás, vizes póló verseny? - aztán jön a kérdése. - Jó, akkor ugrunk – egyezek bele, majd derékon kapom és máris ugrunk. Csak semmi meglepi!

- Vigyázz, hajlamos vagyok összetörni a szíveket, Kalapos - főleg azokét, akik nekem akarják egy életre szánni a sajátjukat. Azt soha nem voltam képes elfogadni. Mégis, ez a név annyira találó, hogy vissza kell szúrnom és adni egyet a vámpírnak is mellettem. És ki illene hozzá jobban mint az őrült Kalapos Alice Csodaországban meséjéből? Még akkor is, ha sokszor én érzem úgy, mindjárt megbolondulok. Nem tudom, Pietronak mennyire megy jól elfogadni, hogy a legtöbb szerette meg fog halni, előbb, mint ő, de számomra ez mindig is terhelő volt. Jó, nekem a családom is meghalt már sok évvel ezelőtt, nincs senki, aki gyermek korom óta mellettem lett volna és még mindig fordulhatnék hozzá. Évtizedek óta vagyok én a bölcs nagynéni, akinek a tanácsait akkor kérik ki, amikor szorult helyzetben vannak. Számomra a család kis kincse szerep már nagyon régen nem opció, azon végzetes éjszaka óta, amely átszólította a túlvilágra anyámat. Igazából néha nagyon irigylem is a vámpírt azért, mert neki megadatott egy másik lehetőség. Ugyanakkor abban a korban, amikor a legtöbben már nem élnek vagy dédnagymamák, még mindig úgy kezelni téged, mint egy tinit? El nem tudom képzelni és el sem tudnám fogadni, soha...
Én nem csalok látványosan, ő igen, melynek eredményeként mindketten egy körrel előbb leszünk sárosak, mint vártam. Nem baj, azért vagyok itt, hogy nevessek és jól elázzam trutyiban, szóval szívemre nem veszem a dolgot. Maximum kicsit megpróbálom jobban beáztatni a partneremet, ha már úgyis egy kisebb tócsában lubickolunk. Mint a gyerekek, komolyan. És ez jó, mindenkinek kell esély, hogy kieressze a benne rejtőző apróságot, itt pedig? Aki karót nyelt, az be sem teszi a helyszínre a lábát. A jelen lévők pedig nem foglalkoznak másokkal azon kívül, hogy nem ütköznek beléjük. Igazából szerintem még a saját feleségét se ismeri fel az ember ekkora dagonyában két perc után. - Választhatsz - ajánlom fel kegyesen a programok közül, pedig sejtem, hogy még megbánom. Nincs férfi, aki ne a legmocskosabbat nézné ki egy ilyen helyen. Én pedig már kimondtam, szóval vállat vonok, kacagok és követem a medencéhez, majd egy derékon kapás után egyenesen bele is. Az iszap nem olyan meleg, mint reméltem, de nem is jéghideg, így sikoltva, nevetve emelkedem ki belőle, kaparom le a szememről a legfelső réteget, hogy egy jól irányzott hullámot tudjak a vámpír felé lökni. Lehet, hogy koszosabb már nem lehet, de én hajlandó vagyok tenni egy próbát az ügyben, így újabb és újabb rétegben indul meg felé a sár. Fröcskölöm, rúgom, még a hajamból is felé indítom egy fordulattal, mielőtt saját magam csúsznék meg és egy sikoltással esnék ismét hátra a dagonyába. Ennyit a kecses elfről, most már a fülemből is csepeg ez az izé. - Te hogy a fenébe vagy ennyire stabil? - kérdezem kíváncsian, mert tuti, hogy jobban egyben van, mint én. De akkor ennyi erővel akár neki is ugorhatok, hátha szerencsém lesz és egyszer az életben ledöntöm lábról. Szóval pontosan ezt teszem, kiemelkedem nem túl kecsesen, lendülök és teljes testtel borulok neki. Remélhetőleg eléggé csúszok a sáros medence, hogy ne pattanjak le róla, mint labda a falról.
- Miért érzem úgy, hogy ebből még egy nagyon fura jóga nap lesz? - teszem fel a kérdést egy fél lépés közben. amit sikeresen megakaszt némi sár a folytatásban. Igen, szó szerint enyhén beragadtam. Némi ficánkolással ugyan kijutok, de közben nagyjából annyira lehetek kecses, mint egy három lábú béka oldalugrás közben.

Buli van és jókedv, móka és kacagás! Ha valakinek nem fűlik a foga hozzá, hagyom köddé válni, az az ő dolga, míg én meg királyul és jókedvűen érzem magam. Ha meg valaki vevő rá? Hát az csak jól jár velem, mert tudom fokozni a dolgokat, sosem úgy gondolkodom, ahogy azt a hagyományos tepsis krumplik szokták. Vehettem volna fel úszó szemüveget, de akkor meg arra kéne figyelni, ne nyomjam ki vele a szemem. Mert én bizony szemérmetlenül hasast dobok mindenhova, ahová csak lehet!
Kisöpröm egy mozdulattal a sarat és csapom vissza a hullámot, ráfekszek, amitől belesüllyedek, de nekem aztán nem kell attól tartanom, hogy megfulladok. Legfeljebb pár hétig sár jön ki belőlem, ha beszélek. Ami .... holnap elmegyek a Tanácsba, megkérem Nagytatát, bízzon meg valamivel...
- Hát a fenébe! Úgy! - nevetem el magam, majd kapom a nyakamba, sarastul, mire tovább perdítem, vissza, bele a sárba.
- Nem foglalkozom ilyen kérdésekkel – vigyorogva előzöm be, majd kimászok, s amint kijutott, megfogom a kezét, s az egyik ringre mutatok.
- Sárdobáló verseny – úgyis sarasak vagyunk, nem fog ártani még egy kis plusz dagonya.
A négyes csoportba jutunk, segítek átmászni neki a kötelen, elég csúszós, hiszen műsz@rból van. És még csak rejtegetnem sem kell semmit, hogy ki vagyok, a sár ápol, s eltakar.
- Én a csajt, te a pasit. Sajna, alulra nem lehet célozni – vágok egy szomorű képet, de úgyis csak a fehér fogsoromat látni a sárból, és a szemem fehérjét, mert hát már nem kell védekeznie, lévén halott.

Naná, hogy Pietro az erősebb és a gyorsabb. Bánom én ezt? A fenéket, főleg, miután sikerül a felborítása helyett a nyakában kikötnöm és nyugodtan megpróbálhatok kecske mód leugrani, mert úgysem könnyen üti meg magát valaki ekkora dagonyában. Általános esetben, ha engem valaki bele akar dobni egy tócsába, sikítok és megpróbálok kijutni. Most? Kacagok, hagyom, hogy a sár felfogjon, majd felhúzom magamat, mielőtt teljesen bele merülnék. Elvégre kell az oxigén és sárangyalt csinálni messze nem akkora buli, mint hóangyalt. Végeredményben így is elég sok mocsok van ahhoz rajtam, hogy soha senki ne ismerjen meg alatta. És még nincs vége, mert a vámpír mellettem kiszúr egy másik programot, amit előre tudom, hogy imádni fogok. Sárdobálás. Oké, akkor menjünk!
Hagyom, hogy segítsenek kijutni és besétálni a másik medencébe, mert magamtól valószínűleg percekig tartana, majd elmosolyodom a csapat programra. Alapvetően férfiak ellen harcolni nem annyira a kedvencem, de itt van értelme. Ha a lány ellen mennék, akkor utána meg nem tudnám mondani, melyik sárkupac a saját csapattársam, de így talán ki lehet következtetni. Remélem, hogy a sár repül olyan jól, mint a hógolyó, mert annak a hajigálásában mindig is jó voltam, amíg olyan helyen éltem, ahol havazott minden télen. Igazából leginkább hó volt csak kora ősztől késő tavaszig, néhány testvér mellett pedig az ember hamar megtanulja itt, hogy a legjobb védekezés a támadás.
- Ha legyőz a csaj, a jövő évig fogom a füledet rágni miatta! - figyelmeztetem, mielőtt a pálya távolabbi felére indulnék és közben neki állnék tesztelni a sarat. Ebben nem lehet jól futni és túl képlékeny, hogy előre meggyúrjon az ember pár golyót, amik úgy is maradnak formában, de legalább így könnyebb két kézzel támadni. Nem tudom, mennyi látszik a mosolyomból, ahogy elé lépek, még egyszer letörlöm az arcom egy részéről a rászáradt anyagot, majd támadásba lendülök. Egymás után hagyják el a tenyeremet a golyók és percek alatt tetemes réteg borítja az ellenfelemet. Közben persze rám is zúdul néhány, de messze nem elég ahhoz, hogy vesztesnek kiáltsanak ki. Még arra is van időm két hátrálás között, hogy megpróbáljam megtalálni Pietrot és lássam, hogyan boldogul. Vagyis lenne, ha nem pont az ellenfelével a fenekemben próbálnám ezt meg, aminek hála mindketten borulunk. Hopszi...
- Mennyi idő van még a meccsből? - kérdezem a tippre Pietro alakú sárkupactól, miközben felállok és körül nézek. Mintha nekem lett volna egy ellenfelem is itt pár másodperce. Hacsak közben nem fújták le a csatát, amit én nem hallottam meg.

- Micsoda úrilegények – tartom én is  kezem, hogy áthúzzanak, aztán a segítőket is berántom, nevetve. - Hatos bulit kérek, nem négyest!
Nekik is jár a buli, ráadásul ők nem is segítők, hanem ugyanúgy játékosok, hát akkor meg mindent bele!
Oldalról veszem el az odakészített sarat, golyóvá formálom, majd célzottan elhajítom a kiszemeltem felé. Nem akarom én egyből leteríteni, hiszen ez a mókáról szól. Én meg aztán totál nem vagyok versenyszellem, sőt, iszonyatosan égetem azokat, akik a mókát versenynek fogják fel. Mert élvezni kell az életet, a létet és a játékot és ez játééééék!
- Nincs akkora fülem, hogy te azt annyi ideig tudd rágni - vigyorgok.
A borulásra figyelek fel, s  mikor látom, hogy kik vannak lent, hát fogok két sárgolyót és mind a ketten kapnak egyet-egyet.
Először visszafojtottan várom, hogy a lány reagáljon, mert tőle kérdezte meg Harmi, aztán elnevetem magam s hátralibbentem saras hajam.
- Nem is tudtam, hogy ennyire szép alakom van – vigyorgok, majd a kezem nyújtom felé. - Éppen vége és döntetlen. Elég hosszú a füled, hogy én rágjam majd a tiédet?
Kikászálódunk, átemelem az oldalfalon.
- Van egy medence, előbb ott fürödjünk le.
Mondanám, hogy nem zavar, így is simán beülök a kocsiba, csak hát nem én takarítom és genya nem akarok senkivel sem lenni, pláne azokkal nem, akik nap mint nap elviselnek. Még akkor is, ha ezért fizetést és támogatást kapnak. És hát szegény kocsi.
- Éhes vagy? Együnk... nem tudom mit. Mit kérsz?
Racka formába rendeződött a hajam, vagy puliéba, olyan mindegy, a víz sem hozta ki az összes sarat belőle, így majd otthon áztatom, addig meg kellemes pakolás van a hajamon. S mivel ruhám nem volt, így azt is kimostam valamennyire a zuhany alatt, így most egy ideig vizes csíkot húzok magam után, ha már kondenz nem megy.

Egek, mit vártam? Pietro sok minden, de jó ok nélkül nem nagyon vehető rá a versenyzésre és még olyankor is képes az egész programot elviccelni. Amivel általában mindenkinek belopja magát a szívébe, mert egy vámpír ellen nem sok lénynek vannak érdemi esélyei. Ugyanakkor én még akkor is képes vagyok mindent beleadni, ha már egyértelmű, hogy vesztettem, vesztettünk. Egyszerűen erre vagyok beállítva, nem igazán kedvelem a fél munkát és valószínűleg most sem könnyen adnám fel, ha nem esek keresztben valaki másban. Így már kénytelen vagyok elismerni, hogy nyakig sárosan, némi szemhibával, de nem mi lettünk az elsők. A büszkeségemen azért olyan nagy csorba nem esett tőle, a döntetlen egészen értelmes eredmény, végül pedig nem maradt más hátra, mint a szabadulás. Mondjuk egy újabb égés után, mert benéztem a sárfoltot. Úgy tűnik, ez egy ilyen nap, és minden bongyor pudli egyforma némi iszap után. Azért a kezét elfogadom, talpra kekeckedem és követem kifelé a medencéből. Egek, ez még mindig csúszik, de legalább nem zakózom. Nem mintha ezt a saját tehetségemnek köszönhetném...
- A fürdés jöhet, de előtte irány vissza a fotófülkébe. Megígérted! - vágok pár réteg félig száradt sár alatt ártatlan arcot, és már cibálom is őt az újabb égésre. Évek óta nem voltam ilyen koszos, mióta nem jártam Koreában az eredeti eseményen és ott nem voltak még fotósok. Szóval ezt most meg akarom örökíteni, még ha nem is fog soha felkerülni az Instagramra meg Facebookra. Attól elkészül, elpakolom és megyek én is megmártózni a vízben, ami talán leoldja rólam a koszt. Szegény jó anyám biztosan szívrohamot kapna, ha megtudná, hogy még fizettem is ezért a sok sárért.
Miután a legtöbb sárt leoldottam magamról, a többihez már a mélytisztító sampon fog kelleni, egyszerűen begyűjtöm a cuccaimat a szekrényből, leszárítom magamról a vizet annyira, hogy ne csöpögjek és körül nézek. Ugyan időközben már szépen besötétedett, de ez itt még mindig Malibu, szóval a tengerparti sétányon egymást érik a kis kivilágított büfés kocsik és hangulatos kiülők. Még a számban is összefut a nyál attól a sok illattól, ami megcsap, amint figyelni kezdek rájuk.
- Mi lenne, ha összeszednénk pár fogást a büfékocsikból és tartanánk magunknak egy pikniket? Nekem egyszerre támadt kedvem csípős csicseriborsó curry-re és sajtos-ketchupos hasábra, az pedig ott áfonyás sajttorta? - oké, elég fura keverék, de az én gyomrom sem szimpla. Alapvetően be tud bármit fogadni, amiben nincs emlős hús. Sokan azt hiszik, én választottam a vegetarianizmust, pedig egyszerűen nem tudom megemészteni a földi állatokat. Némi hal, időnként garnéla belefér, de bármi más simán kinyír. Szóval kerülöm, de helyette rengeteg féle módon tudok elkészíteni tofut, és jó pár ország fogásait végig próbáltam. Sőt, ha kell, simán elkészítek húst is, csak én magam nem fogyasztom... - Vagy be is ülhetünk valahova, ha neked jobban tetszik az egyik kis kert, talán még egy koktélt is bevállalnék - többet nem, mert autóval vagyok, de egy nem árthat. Szeretem a gyümölcsös, édes ételeket, italokat, és azokba alig raknak alkoholt általában. Úgyis elnyomja a többi íz, így ez a bevett vendéglős megoldás. Nekem meg nem szokásom ilyesmi miatt panaszkodni...

Először érdeklődve nézek rá, hogy milyen fotófülke. A sárkupacból továbbra is csak a szemem fehérje látszik ki.
- Ó, a fotó – esik le. Az veszettül nem fog zavarni, hogy az ülőhely is sáros lesz, beülök mellé és újból adom a formákat.
- Kettő példányban kérem, nekem is kell belőle – igaz, semmit nem látni belőlem, de a gyapjas hajam árulkodó. Vagy éppen nem. Nem zavar, jó buli volt!
Utána hasast vágok a medencében, nem azért, mert zavarna a kosz, hanem mert írtó nagyot csobbanni a vízben a legjobb, legfőképpen beteríteni másokat! Saras vizes a ruhám, majd megszárad, ahhoz az éjszaka is elég meleg, hogy hamar megszáradjon, ha már a testhőmérsékletem nem képes annyira felmelegedni, hogy szárítson. És hát ne is foglalkoztat.
- Arra én hívlak meg, cserébe a sárbuliért – az ízekért rajongok, az egy dolog, hogy semmit sem fog megemészteni a halott gyomrom.
- Nekem egy majonézes-ketchupos chips lesz, és karamellás sajttorta. Most mindenben inkább az édeset vágyom, a fanyar vagy savanyú helyett.
Az egyik büfénél meglátok egy adag rákláb készletet, fel is nyalábolom magamnak, a majonézzel jól fog kinézni. Sokat nem veszek alapvetően sem, hiszen mindez voltaképpen kárba megy.
- Menjünk az egyik mólóhoz, lógassunk lábat! - Állok elő a javaslattal, miután az összes létező kezem tele van mindennel.
- Koktélt nem kérek, de sör az jó lesz.. meg egy kis... fehér bor. Kérsz? - igaz, it nem a legjobb ajánlatok vannak, de nem cukros löttyel akarom lenyelni a finomságokat.
- Az a móló? - bökök az állammal az egyik mólóhoz, ahol fény alig van, a végén van két fényesebb lámpaoszlop.
- A sajttortád, aaaa csicseriborsósod – pakolom neki a zacskókat, illatok alapján, és az üveg bort és egy kólát is szeparáltam, bár azt most nem kívánom.
- Éés a meglepi – vettem egy koktélnak való alapitalt, ha már pohárral nem akartunk idevágtázni.
- Mi hozta az ötletet, hogy ebbe vágjál bele? - Mutatok a saras hajamra.
- Nem ollóval – mielőtt még jönne ezzel, hogy ezt a sarat már csak ollóval lehet kivenni.
- S hogy jöttem én a képbe? - kibontom a zacskót.
- Ezt mondjuk kérdeznem sem kell – vigyorgok. Sok hülyeségre és mókára rávehető vagyok s én sem hagyom ki.