A repülés annyira nehéz nekem, hogy már előző napon megérkeztem, hogy felkeresem őt. Alvás helyett inkább a vízben voltam, hogy helyrehozzon. Nem szoktam túlgondolni dolgokat és eseményeket, mert megértettem, sokszor egészen más dolgok vannak események és tettek mögött, mint gondolnánk. Ezért inkább csak cselekszem, s a megérzésekre hagyatkozom, sosem hagytak még eddig cserben. S még üzeneteket is kell átadnom, teljesítenem kéréseket, s ezeket sem bánom, hogy majd meg kell tennem. Némelyiket trükkösen kell megoldanom, mert a címzett nem fogja se elhinni, sem elfogadni és nem is vagyok szükséges, hogy személyesen megtörténjen.
De legfőképpen a féltestvérem miatt érkeztem ide, hogy megkeressem. Nem tudom, melyiket lenne jobb megtennem, ha egyből odaállítanék, vagy hogy lassanként vegyem fel a kapcsolatot. Szeretek egyenes és őszinte lenni, ugyanakkor saját tapasztalatból látom, hogy az igazság rengetegszer tud fájni és megsebezni. És nem kívánom felforgatni senki életét. De az igazságot szeretem. S apánk sem lépett volna velem kapcsolatba, ha ennek nem így kellenne történnie.
Az idő egészen télies, így pár üzenetátadás után úgy döntök, hogy ideje betérni megmelegedni. Fáznak az ujjaim és ideje egy kis pihenésnek is.
Nem zavartatom magam abban sem, hogy kimono van rajtam. Igaz, vastagabb kabátot vettem fel, hogy melegen tartsam magam, s cipőt is vettem, nem zavar, hogy ennyire vegyesen nézek ki. Ruha, ruha.
Pirosló arccal lépek be, mosollyal, s az üdvözlés meglep, egészen otthon érzem magam egyből.
Helyet foglalok az egyik szabad asztalnál, leveszem a kabátom, s a tárcámat is kiveszem, mert minduntalan lecsúszik tőle a kabátom a földre. Fehér teát kérek, nagyon megörültem, hogy van, és vajas süteményt, amit kifejezetten szeretek ehhez a teához.
Nagyon meglepődök a sütemény mennyiségén, amit kihoz, nekem az legalább két napra való sütemény, a teára pillantva viszont rámosolygok a pincérre.
- Kérhetek külön forró vizet és egy adag fehér teát, külön-külön? Nagyon kedves, köszönöm! - nem lepődik meg, máris fordul. Fogalmuk sincs, hogy teát nem így készítenek, fehéret végképp. Megsérteni és arcot veszíteni viszont nem engedhetem, így inkább kérek és fizetek még egy adag teát. Közben már kivettem a teát, hátha még menthető, legfeljebb abba mártogatom a süteményt.
- Ne csináld! - Suttogok halkan, ahogy a tárcám a földön köt ki egy repüléssel. Van egy eléggé vicces, láthatatlan utazótársam és nagyon élvezi, hogy néha hatni tud a fizikai világra. A tárca pedig éppen valakinek a lába elé esik.
- Szörnyen sajnálom, elnézést kérek! - nem merek gyorsan pattanni sem, mert félek attól, hogy fellököm a mozdulattal.

Kifejezetten utálom a téli időjárást. Semmi sem lehet rosszabb, mint mikor megcsap az a hűvös levegő és érzed az arcodon, ahogyan csípi a hideg. Utána meg, ha kiveszem a telefonomat vagy a gépemet, akkor azok is olyan fagyosak, hogy inkább várok, amíg kicsit míg felmelegednek, mielőtt hozzájuk nyúlnék. Persze a nagyon meleg sem éppen nyerő, mert én ugyan még el tudom viselni azt a hőmérsékletet, de gyanítom, a kütyüim túlmelegednének, aztán örülhetek, ha nem adják be a derekukat és használhatóak maradnak. Láttam már olyat, hogy valaki a napon felejtette a mobilt, egészen pontosan egy feketét, aztán elkezdett felrobban az aksi. Ő sem lehetett éppen egy észlény.
Most ellenben nem fenyeget ez a veszély, hiszen amellett, hogy az idő decembernek bőven megfelelően hideg, még felhős is az ég. Most pedig nagyon tudnék örülni egy kis fénynek, hogy legalább az melegen tartson, mert bár vastagon vagyok öltözve, úgy fest nem eléggé.
Talán ezért is döntök úgy, hogy munka után nem egyből hazamegyek, hanem betérek egy teázóba. Nagyon ritkán teszem ezt meg, akkor is legtöbbször azért, mert a haverjaimmal vagyok éppen és akkor nem maradhatok otthon, hogy valami kódot pötyögjek be számítógépbe, hanem akkor már elrángatnak, hogy igenis szocializálódjak, mert miért ne. Én is ember vagyok, akkor pedig szükségem is van arra, hogy körülöttük legyek. De nekem tökéletesen megfelel az a néhány fő, akiket nagy nehezen megtaláltam és nem zavarja őket, ha visszakérdezek, hogy mit is mondtak, mert éppen valami máson járt az eszem, így nem értem a próbálkozásukat.
Végre beérek a helyre, amit kinéztem magamnak. Arcomnak felét egészen eddig eltakarta a sálam, mert az orrom is lefagyott. Valóban semmi másra sem vágyok jelenleg, csak egy nagy csésze forró teára, ami remélhetőleg visszahozza az életet a testrészeimbe és ad annyi erőt, hogy hazáig kibírjam. Egyből üdvözölnek is, mire én is csak köszönök. Nem lep meg, már voltam itt, akkor is pontosan ez volt. Azonban nem volt ekkora tömeg. Egyből beljebb is lépek, hátha hátrébb van hely, de nem sokáig jutok, mikor a szemem sarkából meglátom, hogy valami a lábamhoz esik. Pontosabban repül. Nagy szemekkel is nézek a lábam elé, de azért hajolok utána, mert tapló mégsem vagyok. Ellenben úgy fest, hogy ő is indul érte, így elkerülöm az összeütközést és újra kiegyenesedek. – Semmi gond! – válaszolom egyből, ahogyan bocsánatot kért, bár őszintén nem tudom mire fel. – Bevallom nem mindennapi látvány, hogy valaki pénztárcája csak úgy… „ugrál”. – És ezzel utalok is arra, hogy igazán nem az ő hibája ez az egész. De ezzel gyorsan túl is teszem magamat az egészen, elvégre nem ismerem, így miért állnék le egy idegennel beszélgetni?
Szemeimmel gyorsan körbekémlelem a helyet, hátha akad még valahol valami kis asztal, esetleg egy sarokban, amit még senki sem foglalt el, azonban szomorúan kell konstatálnom, hogy nem így van. Ennek pedig hangot adva egy nagy sóhaj szalad ki a számon. Pedig már örültem, hogy lesz időm egy picit melegedni.

A mai napig nem tudom felidézni mindazon érzelmeket, mikor ráébredtem, az emberek, tündérek, elfek, vámpírok, szirének, vérfarkasok és egyéb lények... nem jár alapból mindenkinek, hogy kapcsolata legyen azokkal, akik már birtokolják a testet, amibe születtek. Szomorú voltam, mert szerettem volna, ha a ráébredés után megértik, milyen jó érzés úgy elengedni végleg valakit a másik odalra, hogy kibékültek, lerendezték a kérdéseiket. Dühös, mert igenis mindenkinek járna ez a képesség. És kivülrekesztettnek, hiszen amivel a többség nem bír, az irigységet és félelmet szül. Így azután rejtegettem, míg végül az egyik „vendég”, addig nem unszolt, míg végül elindultam ezen az úton.
Megszoktam őket, hogy születésem óta körbevesznek. Jönnek, mennek, mesélnek, átkozódnak, acsarognak. És nagyon szeretnek. „Társam” felszabadult a rokoni és egyéb kötelékektől és úgy döntött, bepótolja azokat a dolgokat, amiket a rövid felfogóképessége, ahogy ő nevezte, okán nem vállalt be, nem élt át dolgokat és próbálta ki. Időbe kerül, mire megérti, a dolgok nem feltétlenül így működnek. Hogy miként, még én sem tudom teljesen és nem is fogok. Nekem is korlátolt a felfogóképességem.
A tréfái néha rosszul sülnek el, mint majdnem ez is.
Örülök, hogy nem lett mérges, akivel ráadásul majdnem össze is koccantottuk volna a fejünket, ha nem elég fürge.
Felveszem a tárcámat és meghajolok, mosolyogva.
- Hogyan? - De amint kimondom a kérdést, megértem.
- Á! Hogy repült! Véletlenül megrúgtam az asztalt – és nem magyarázkodom tovább.
Vissza leülök, és a tárcát az asztalra teszem.
A víz még meleg a tea elkészítéséhez, vagyis inkább forró. Érzem, ahogy a bögre széléhez teszem a tenyeremet. Nem fogom megszidni a szellemet, ugyan mi értelme lenne? Az illető viszont nem mozdul, így felpillantok. Látom, ahogy körbenéz, már kérdezném, keres-e valakit, de közben én is automatikusan körbenézek. Minden hely foglalt. Gondolok egyet, s felpattanok.
- Kérem, ha nem bánja, akkor itt is helyet foglalhat – mutatok a velem szemközti helyre. Mosollyal, kicsit meghajolva.
- Ígérem, nem zavarok. Megiszom a teámat és már itt sem vagyok – otthon megtanultam, hogy megtűrt személy vagyok és nem csinálok belőle gondot, sőt, kifejezetten művészi szintre emeltem a gyors elpárolgást.
- Kérem. Megtisztel – nyomatékosítom szavaim ismét, s mutatok újfent a helyre, ha esetleg az első pillanatban még nem értette. Amit nem csodálok, némi akcentusom mindig is lesz.

Természetesen a repülés sokkal gyorsabb és szórakoztatóbb is, mint a gyaloglás. Most azonban mégsem azt választom, hogy a szárnyaimon közlekedjek, ami furcsa, de időnként megesik az ilyen velem is. Általában akkor, mikor hosszabb ideig akarok valamin elgondolkodni. Azt azonban nem kalkuláltam bele a számításaimba, hogy ennyire hűvös lesz számomra az idő. Ez némiképp zavaró, és hiába kezdek el egy gondolatmenetet, nem tudom befejezni, mert a következő, amit érzékelek, hogy lefagyok. Ez pedig idegesítő már, hogy ennyire kiráz a hideg, éppen ezért döntök úgy, hogy betérek abba a teázóba, ami amúgy is útba esik, így nem kell sokat kerülnöm.
Ellenben mikor végre valahára bejutok, a finom melegbe nem találok helyet. Ilyen az én formám, kellett nekem akkor nem a könnyű és gyors megoldást választani, mikor megjön a tél és egyébként számítanom kellett volna arra, hogy ilyenkor mindenki behúzódik az ilyen helyekre. Ez a logikus döntés, hiába tudom, hogy az emberek egy része nem képes értelmesen gondolni, azt hiszem ennyi esze még a leghülyébbnek is van.
Azért mégiscsak reménykedek, hogy talán valahol akad még egy szabad asztal, csak elsőre nem tűnik fel, ehelyett viszont csak egy tárca jelenik meg hirtelen előttem. A srác egyből nyúl is érte, én így inkább visszatérek az álló helyzetembe.
Magyarázatára, hogy hogyan is esett a pénztárca a földre, csak egy bólintást kap. Semmi oka nem volt rá, hogy elmondja mi történt, de azért valahogy igyekszem lereagálni. Ahogyan azt is, hogy nincs hely. Mikor pedig már fordulnék meg, hogy akkor kimegyek, megszólal. – Tessék? – nézek rá meglepetten. – Ugyan, dehogy, igazán nem kell! – kezdem el egyből rázni a fejemet. Nem akarok én zavarni, hiszen ő volt itt előbb. Viszont ismét megkér, hogy foglaljak helyet. Legjobb tudomásom szerint nem szabad visszautasítani az ilyen felajánlásokat, így végül nem is teszem. – Köszönöm szépen! Kedves öntől. – Bár én nem hajlongok, mint ő, csupán a fejemet biccentem meg előre.
Amint elfogadom az ajánlatot le is veszem a kabátomat, valamint a sáltól is végre megszabadulok, ami eddig az arcomat takarta. Leteszem a szék hátuljára és úgy foglalok helyet vele szembe. Kissé kínos így ülni, de én is csak megiszom a teámat és már le is lépek. – Elnézést!- szólok oda a pincérnek, aki épp mellettünk halad el. –Szeretnék kérni egy csésze zöld teát. – Mert ez a kedvencem ugyebár. Azért apának elég nagy hatása volt rám ilyen szempontból.
Még mindig kissé kényelmetlenül érzem magamat, hiába mondta azt, hogy nem fog zavarni. Inkább a tudat, hogy velem szemben van olyan kínossá teszi ezt az egész szituációt, így csak az ajkaimat kezdem harapdálni, amíg meg nem érkezik az italom. Utána már azt kezdem nagy erőkkel kortyolni, illetve kortyolnám, de még túl meleg hozzá.  

Ami még most is aggaszt, hogy mennyire van jogom bárkinek is felforgatni az életét, csak azért, hogy megtudja, van egy fia, van egy bátyja. Hiszen lehet, nem éppen a legjobb hír, vagy pont, hogy takargatiuk kéne ezt a titkot. És egyszer már elég volt végig- és megélnem, hogy nem kívánt gyerek vagyok, nemet illetően legalábbis. Ilyenkor dédi szavai ugranak be: nem az én jogom eldönteni, hogy mihez kezdenek a hírrel. Az már rájuk tartozik. Mégis, ahogy közeledtem a városhoz, izgatottságom mellé szorongás is vegyült.
Mosollyal nézek rá, némi óvatossággal. Nem kívánom zavarba hozni, ám hely minden bizonnyal több van nálam, mint más asztaloknál. És valami azt is súgja, tegyem meg.
- Szabad hely – mutatok még egyszer mosollyal. Azt hiszem, nem mondhattam itsztán és érthetően.
- Megtisztel – bólintok ismét, hogy mentsem, ha úgy érzi, gondban van. És sikerrel véve az arcmentés, és az enyém is, féltem, hogy elrontom a helyzetet.  És zavarni sem akartam.
- Kérem, örömömre szolgál – foglalok helyet, ahogy leül ő is.
Az igazi meglepetés csak ezután érkezik, ahogy a sálból kivetkőzik. Apa mutatott arcot nekem, hogyan néz ki a fia és az édesanyja. Teljesen ledöbbenek és közben korholom magam, hogy hiszen megszokhattam volna, hogy semmi sem történik véletlenül. A válasz arra az aggodlamamra, mennyire illene megkeresnem őket, máris válaszra talált. Hiszen az öcsém itt ül előttem. Csendben megnézem alaposabban magamnak az arcát ismét, és felidézem azt az érzést, amit apám érzett, amikor beszélt róla.
De aztán hirtelen az asztal sokkal érdekesebbé válik tanulmányozásra. Csak a teakérésre riadok fel. Zöld tea. Semmi fekete, ízesített akármilyen. Zöld. Önkéntelenül elmosolyodom, s úgy tekintek rá. Ránk ütött ebben. Ízlés terén legalábbis. De ahogy nézem, most így, élőben, apából is van valami belőle. És … van bennünk némi hasonlóság vonásokban.
Kiérkezik a teája, s én még várakozom, hogy a víz hűljön az enyémhez. A legelsőnek hozott teához hozzá sem nyúltam. Annak borzalmas íze van, hiszen nem tudják, hogyan készítsék el, hogy igazán finom legyen egy tea.
A csend sosem szokott zavarni. Nem töltöm ki a csendet értelmetlen és felesleges beszélgetéssel. Most viszont lenne mit mondanom, ám jön a kérdés: mennyire festene most ez jól, ha kiderülne, ő a féltestvérem? Hogy követtem, hogy meglestem.
Már megint történetet mesélsz – ciccen a hang a szembenülő mellől. Odapillantok és elkapom a mozdulatot, ahogy próbál hátradőlni a széken.
Elgondolkodom. Igaza lehet, noha tudom, hogy szeretnek tréfálkozni az emberekkel. Sóhajtok egyet. Mi lenne, ha előkészíteném a terepet? Ha nem ajtóstul rontanék a házba? Hiszen ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy könnyen megemésztenek.
- Bocsánat. Elnézést – mentegetem magam előre is.
- Nem igazán vagyok a városban ismerős és keresek valakit. Azt tudom, hogy a – bemondok egy közeli park nevet. - park közelében lakik, de bevallom, úgy tűnik, eltévedtem. Ide is csak betértem, mert azt hiszem... egyszer már voltam itt. S remélem, el tudok majd igazodni. Meg tudná mondani, innen hogy jutok el a parkba? Nagyon köszönöm előre is és elnézést, hogy mégis megzavartam.
Talán. Talán ez a taktika jó lesz.

Apa nem igazán szólt bele abba, hogy anya hogyan nevelt. Éppen ezért mondhatnánk, hogy neki nem is volt hatása rám, pedig igenis sok volt. Kezdve azzal, hogy még én is tisztában vagyok egy-két ázsiai udvariassági formulával. Éppen ezért, mikor másodszorra is megkér, hogy foglaljak helyet pont az ő asztalánál nem mondok ismét nemet. Ha jól tudom ez nekik kellemetlen lenne. Így inkább csak elfogadom a felajánlást és vele szembe foglalok helyet. Közben pedig meg is köszönöm, hogy ilyen rendes volt velem, hiszen ez mégiscsak kedves gesztus volt tőle.
Az akcentusával egyébként nincs különösebb problémám. Nem ő az első ázsiai, akivel beszélgetek. Ha egyszer megszokja az ember, akkor onnan már egyszerűbb. Persze ahány ország, annyi különböző akcentus van, de ha valaki igazán ki akarja hallani a szavakat és kellő figyelemmel van a másik iránt, akkor szerintem ki lehet venni, mit akarnak. Én pedig szeretném megérteni őt. Úgy lehet csak tiszta beszélgetést folytatni.
Végül a kabát és a sál is lekerül rólam, aztán egyből rendelek is magamnak teát. A fekete túl erős lenne most nekem, a fehéret pedig szintúgy nem kívánom, így marad a zöld. Otthon is elég sokat ittam, főleg apa miatt, így ez maradt meg nekem, mint kedvenc. Most pedig amellett, hogy imádom, fel is szeretném melegíteni a kezeimet, meg úgy az egész lényemet. Akaratlanul is észreveszem azonban, hogy a rendelésemre elmosolyodik, mire nekem is felfelé görbül egy kicsit a szám. Amolyan reflexként.
Nem mondom, hogy zavaró a srác jelenléte, mert nem az. Eleve ő engedte meg nekem, hogy ideüljek, így nem is nagyon panaszkodhatnék arra, hogy idegesítene a jelenléte. Inkább csendben kortyolgatom a frissen kihozott teát. Igen, nagyon meleg, így nem is iszok sokat, de nekem most pont az kell, hogy forró legyen.
Viszont nem tudok elveszni a gondolataimban, hogy kizárjam a külvilágot akárcsak egy pillanatra is, mivel megszólal, mire egyből odakapom a tekintetemet és érdeklődő pillantással hallgatom. – Igazából… pont arrafele fogok menni én is, így ha gondolja, akkor szívesen elkísérem. – mondom egy szelídebb mosoly kíséretében. Ez a legkevesebb azok után, hogy ilyen volt velem. Legalább valahogy meghálálhatom, valamint ha már egyszer én is odamegyek, hiszen én is a környéken lakok, akkor felesleges csak útbaigazítanom, inkább vele tartok és akkor biztosan nem veszik el. – És igazán nem szükséges bocsánatot kérnie, szívesen segítek. – Remélhetőleg tényleg tudok majd segíteni megtalálni azt, akit keres, bár én sem ismerek túl sok embert. Furcsa egyébként, hogy pont engem kért meg, de azt hiszem, mivel én vagyok épp itt, így logikus, hogy akkor már engem kér meg erre.

Elgondolkodtató, hogy míg mások esetében bátran ki tudom mondani a véleményemet és megtenni, ha a saját életemről van szó, úgy már annyira bátor nem vagyok. Sok mindennek köszönhető, leginkább annak, hogy még mindig hagyom, a múlt kísértsen abban, nekem nem igazán lehetnek kívánságaim, hiszen miattam a családban megszakadt a hagyomány. Talán mostanra kezdtem el érni ebben. S talán ez is segíthet abban, hogy ebben tovább haladjak és fejlődjek. Igyekszem így tekinteni erre, ám ahogy megértem, felismerem, kinek is ajánlottam fel a helyet, ismét két oldal közé szorulok.
A másik pillanatnyi felismerés segít és az, hogy a mosoly, amit észreveszek magamon, viszonzásra talál.
Hogy nem tagadja le, arra lakik, jó jelnek veszem, hogy érdemes tovább haladnom rajta. Végül is... mit …
Sóhajtok magamban egyet. Megint védekezni kezdenék magamban, s inkább hagyom, hogy a külvilág kirángasson ebből. A válasza.
- Ha nem okozok ezzel kényelmetlenséget, s nem tartom fel, úgy élnék a lehetőséggel, nagyon köszönöm – mosolyom szélesebbé válik, bólintok is egy rövidet hozzá.
- Le fog esni a fejed, annyit bólogatsz...
Egészen jól megy már, hogy faarccal álljam a tréfákat, amiket a túlsó oldalon lévők kommentálnak, vagy most már tesznek, mivel nem olyan régóta már látom is őket, néha, s egyre gyakrabban.
- Nagyon köszönöm – s igyekszem hagyni, hogy belemerülhessen a teájába, s én is iszogatom a magamét, egyben erőt merítve, hogy melyik alkalom és hogyan lehetne jó. A megérzéseim mindig jót súgtak, ám most valahogy elveszek abban az érzetben, hogy mi a megérzésem és melyik a félelmem.
Igyekszem a teát is úgy fogyasztani, hogy ne érezze sürgetésnek, én már elfogyasztottam az italomat. Közben hallgatom a kommenteket, amiket a belépőkre tesz az átmeneti kísérőm.
Végül elillan, miután megállapította, hogy az elmúlt évszázadban a bernáthegyi kutyák csak rondábbak lettek. Már nem fulladok bele a nevetésbe, csak a szám széle rándul meg, mert ráadásul utána úgy szalad utána visítva, mint egy kisgyerek, aki játszani akar a kutyával. De legalább békén hagy. Hogy visszajön-e? Nem tudom.
Csak akkor kezdem visszagombolni a kabátom, ha látom, már öltözködik. S nem köszönöm meg még egyszer, mert az állítólag itt akkor azt jelenti, mégsem tulajdonítok olyan nagy dolgot a köszönetnek. Nálunk viszont a pozíciónktól és a viszonyoktól függő, mennyire és hányszor tesszük. S nekem ez így olyan, mintha megfosztanának attól, hogy kimutassam, nagyon nagyon hálás vagyok bármiért is, amit tesz értem valaki.
Kint megállok a bejárattól nem messze, pár lépést haladva előre, hogy ütessem el magam sem az utcán járóktól, sem az esetleg mögöttünk kilépőktől. Hidegebb van, mint bent, azt már most érzem, összefogom a nyakamnál a sálamat.
- Ó, igen – kapom elő a térképet, és oda hajogatom, ahol vagyunk.
- Ha nem baj, akkor rajzolnám, merre megyünk, hogy visszafelé is idetaláljak – mosolygok rá bocsánatkérően és előveszek egy ceruzát is.
Az utcák neveit hangosan is elmondom, közben egyre jobban kezd nyomasztani két dolog is. A tömeg, amit nem tudok megszokni, még a másik államban sem, s a bennem lévő feszültség, hogy mit tegyek és hogyan, mikor tegyem.
A park előtt azonban megállok, leengedem a térképet. Úgy érzem, most van itt az ideje.
- Elnézést, leülhetnénk ide, a padra? Kérem – mutatok az egyik közeli padra.
Az elején még elrontottam azzal, hogy nem ültettem le senkit, akivel fontos hírt közlök és úgy kellett elkapnom. Mostanra már figyelmesebb vagyok ebben.
- Azért is jöttem – megvárom türelemmel, hogy elfogadja-e és rengeteg kíváncsisággal. A kezemmel a tárcám felé nyúlok, hogy kivegyek belőle egy fényképet.
- hogy... - abban a pillanatban érzem, ahogy valami eltalálja a vállamat. Odanézek, majd fel. Egy madár ücsörög a pad feletti huzalon és ajándékot hagyott a vállamon. Ez jel lenne, hogy akkor most mégse? Mit tegyek?

Bár nem vagyok benne az ő világában annyira mélyen, mégis igyekszem azokat az információkat felhasználni, amik a birtokomban vannak. Elvégre ha az embernek van tudása, akkor miért is ne alkalmazná? Bár rengetegszer látom, hogy hiába vannak tisztában az emberek egyes dolgokkal, gyakran inkább tesznek úgy, mintha nem. Azt hiszem ez egyfajta védekezés lehet náluk. Ez olyan, mintha én most faképnél hagynám kapásból, mert éppen más a kultúrája, mint nekem. De én nagyon szeretnék teázni, valamint engem semmilyen mértékben nem zavar az, hogy valaki honnan jött. Az is igaz, hogy én egy kicsit extrémebb helyzetben vagyok, hiszen én félig mégiscsak az ázsiai vonalat képviselem. Még akkor is, ha ez külsőleg nem tűnik fel, de gyakran még viselkedésben sem. Sokszor az is elég, ha kinézetre már nem látszanak a keleti vonások. Olyankor az emberek hajlamosak nyugatinak tekinteni a másikat és a másmilyen viselkedésüket is a személyiségüknek betudni.
-Ugyan dehogy! Tényleg nagyon szívesen segítek, elvégre épp az imént ön is „segített”. – Bár ez nem nagyon volt az, de szeretném felé jelezni, hogy valóban nem okoz nekem ezzel nehézséget, sőt még örülök is, hogy valahogy viszonozhatom a kedves gesztust. Elvégre nem hiszem, hogy akárki csak úgy adott volna nekem helyet maga mellett. Maximum egy lány, vagy valami idős ember. Előbbi is valószínűleg azért, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Hiába nem vagyok valami jó társalgó, a hölgyek mégis úgy tűnik, hogy kedvelik a társaságomat. Persze komolyabban még semmi nem lett belőle.
A bólintását ellenben most viszonzom, és még mosolygok is mellé. Valamiért szükségét érzem annak, hogy megerősítsem benne azt az érzést, hogy semmilyen mértékben nem teher nekem. Inkább csak furcsa érzés fog el mellette. Valószínűleg az, hogy mégiscsak egy idegen és ennek ellenére itt ülök vele szembe és most beszélgetünk. Ez nekem igazán különös, nem fordult még elő velem hasonló sem.
-Ugyan. – szélesedik a vigyorom, majd hagyok egy kis időt, hogy szeretne-e még mondani valamit, amennyiben pedig nem, úgy ismét elkezdem iszogatni a teámat. Lassú vagyok, de azért igyekszem egy tempót tartani, hogy ne kelljen rám sokat várnia. Gyanítom siet, ha ennyire meg akar találni valakit. Sajnos a gondolataimat még mindig nem használhatom pajzsként a külvilág ellen, hiszen inkább arra koncentrálok, hogy az italom fogyjon, közben pedig felmelegedjek.
-Indulhatunk? – kérdezem miután én is végeztem és ő is úgy tűnik, hogy kész. A válasza után egyből elkezdek öltözködni. Kiérve a hidegre pedig ismét eltakarom az arcomat a sálammal. Még mindig hűvös van, de legalább a tea és a meleg hely miatt egy kicsit elviselhetőbb. Hazáig már csak kihúzom valahogy. – Persze csak nyugodtan! De ide szeretne visszajutni, vagy esetleg megmutassam merre van… úgy akármi, amit keres. – kérdezem tőle érdeklődve. Ugyan nem ígérem, hogy el tudom kísérni mindenhova, de a térképre én is be tudom rajzolni, onnantól kezdve meg gyanítom már el tud indulni.
Nem mondanám, hogy zavar, hogy hangosan mondja az utcák neveit. Ráhagyom, ha neki így jobb, akkor had csinálja csak. Bár ha most dolgoznék, akkor nyilván minden más lenne, de szerencséjére még csak nem is a gondolataimba merülök, hogy idegesítsen.
A park előtt viszont megáll, így én is abbahagyom a sétát és érdeklődve fordulok felé. Kérdésére nagyokat pislogok, de azért bólintok és követem, hogy én is helyet foglaljak a padon mellette. Érdekes egy srác az egész biztos.
Bele is kezd a mondandójába, mikor hirtelen egy madár váratlan meglepit ad neki. Nevetés, vagy bármilyen különösebb reakció nélkül elkezdek keresni egy tiszta zsebkendőt a zsebemben, majd felé nyújtom. – Mit is szeretett volna mondani? – kérdezek vissza, mert most már engem is érdekel, hogy miért jött, és miért pont nekem akarja ezt elmondani.

Figyelem az arcát és elmerengek. Mikor legelőször megláttam, hogyan néz ki, elgondolkodtam. Vajon mennyire nyugati és mennyire japán? Vannak olyan szokásai, amelyeket úgy követ, mint mi? Miként gondolkodhat? S aztán félretettem ezeket. Számomra mindegy, miként gondolkozik. Elfogadom, mint testvéremet, még ha féltestvér is. Van egy közös pont az életünkben és azt nem tagadhatom le, s nem is akarom. S ugyanakkor kíváncsi is vagyok. Apa csak részben mondta el, miért ment el anyutól. Azt hiszem, itt nagyobb titok lappang, mint gondoltam korábban.
- Ó, köszönöm! - zavarba jövök, mert nem tudom, mely logika szerint elemezzem. Így inkább a tettre figyelek, az pedig a segítés.
Ami később foglalkoztatott, hogy vajon őt befogadta a családja? Hiába gondoskodik rólam a családom, s vagyok még most is náluk, mindig is kívülállóként kezeltek. Nem vagyok ugyan félvér, de házasságok kívül születtem, s annyi generáció után fiúként. Itt éppen nem áldás, ha fiúgyermek érkezik a családba, s tudom azt is, anyám próbálkozott, hogy gyereke legyen, mert akart egy lányt, aki tovább viszi a hagyományokat. Apa mondta, hogy fog születni egy húgom majd. Ez nemsokára be fog következni, mert már pap vagyok és addig várt vele húgom, míg ez megtörténik. Innentől kezdve bármelyik szentélybe mehetek. S fájdalmas tudni, hogy sosem tartoztam oda. Talán éppen ezért kívántam olyan nagyon, hogy aki velem szemben ül, neki boldog gyerekkora és szerető családja legyen.
- Igen – bólintok, s máris öltözködni kezdek.
Elgondolkodom a válaszán. Innentől ma mindegy, hova megyek. Ez a legfontosabb az egész utamból.
- Nem szeretném feltartani, bizonyára dolga van – mentem ki, hátha tényleg csak udvariasságból mondta és valójában nem akarja.
A l- betűk a nevekben megint nem mennek és mostanában azért már kezd zavarni. Talán ezért is, mert egyre többet bátorkodom kilépni a szentély falain kívül. És mert elég sokat voltam most otthon, vagyis Kyotoban. Elszoktam az angoltól.
- Óh, köszönöm, van sajátom – fekete vászon zsebkendőt húzok elő a kabátom ujjából, mivel a kimonoszerű felsőm ujjába, hagyományosan varrattam zsebeket. Megszoktam. Óvatosan megfogom a nyomot és leveszem, felitatom. Majd lemosom a kabátomról, le fog jönni. Aztán fogom és a másik kezemmel kiveszek egy fotót. Anyuról és apánkról készült kép. Felé nyújtom, hogy elvehesse.
- Ez a kép... felismer valakit a képről? - bár több mint húsz év telt el, apánk vonásai alig változtak.
Tényleg jogom van belerondítani ezzel az információval az életébe? Az életükbe?
- A férfi a képen... nem olyan régen volt neki egy balesete. Kómában volt, jól tudom? - mennyire nehéz kimondani!
- Az apám.
Feszültségem egyre nő.

Amíg apámmal nem találkoznak az emberek, addig kinézetről meg sem lehetne mondani, hogy keverék gyerek vagyok. A viselkedésemet pedig eleve betudják annak, hogy ilyen vagyok egyszerűen. Pedig nagyon sokszor elgondolkodok, hogy miként kéne viselkednem. Most akkor menjek a magma feje után és merjek egyedi lenni, vagy illeszkedjek be és legyek egy a sok közül? Itt Amerikában mások az elfogadott normák és az a normális, ha nem vagy olyan, mint bárki más, ugyanakkor ahhoz, hogy kapcsolatokat építs, valamennyire a társadalommal kell tartanod. Nehéz igazságot tenni, pláne úgy, hogy még a két szülöm is mást vall. Tudom, hogy anya nevelt, de apa behatása sem éppen elhanyagolható. Mindig is bajba voltam ezzel. Leginkább azért, mert apa nem magyarázza el nekem eléggé a dolgokat, hogy mi miért van, hogy azt tökéletesen megértsem és részletesen tanulmányozzam a lehetőségeimet, hogy végül a lehet legjobb döntést hozzam meg.
A köszönetre megint csak mosolyra húzódik a szám. Sokszor mondja, de engem nem zavar. A vigyort is egyfajta bátorításnak szánom. Bár nem kötöm az orrára, hogy nyugodtan viselkedjen mellettem a kultúrájának megfelelően, hiszen én értem egy részét, hogy miért teszi. Valószínűleg, mert nem gondolom, hogy ez érdekes. Most találkoztam vele először és valószínűleg utoljára, így nem tartom fontosnak ezt közölni vele. Inkább csak úgy viselkedek, hogy neki ne legyen kellemetlen mellettem lennie.
Miután bólint, hogy mehetünk, elkezdek én is öltözködni, hogy pár perc múlva már ismét a hideg utcán lehessünk. Nagyon nem vágytam erre a hűvösre, de sajnos nem maradhatok örökre a teázóban sem, mert még haza kell jutnom. –Ugyan, elirányítani én is tudom és az semeddig nem tart. De ahogy gondolja. – Udvariasságból ajánlottam fel, mert ha tényleg most először jár itt és még a parkig sem jut el, akkor a többi helyre is nehézkes lesz.
Végül pedig egy padon kötünk ki az én legnagyobb meglepetésemre. Válaszára bólintok egyet és visszateszem a zsebembe, majd ismét érdeklődéssel fordulok felé. Mikor elővesz egy fényképet és felém nyújtja elveszem és kissé zavarodott képet vágok. – A férfi az apám miért? – kérdezem most már teljesen elveszve, hogy hogyan kerül ez hozzá és ki a másik nő.
-Ezt meg mégis honnan tudja? – A hangomban talán némi idegesség is megbújik most már. Sejtelmem sincs, hogy apám mibe került, vagy miért keresi ez a férfi őt, de nincs valami jó érzésem ezzel kapcsolatban.
Mikor pedig kimondja, hogy ő az apja a szemeim kipattannak és csak némán figyelem pár percig. Az én apám? De hát nekem nem volt soha testvérem. A szüleim szerint egyetlen gyerekük volt, az pedig én vagyok. De mégis itt van nála ez a fotó és tud a balesetről… Persze ha elég ügyes, akkor ezeket bárhonnan megszerezhette, ha pedig így van, akkor ki kell derítenem honnan és miként. – Szóval maga szerint ugyanaz az apánk? Van erre valami bizonyítéka? – kezdem el feltenni a kérdéseimet, mint valami rendőr, ami köztudottan nem vagyok.