- Ne felejts el írni! – szipogta egyik „testvérem” a kezemet szorongatva.
- Szerintem ne is menj el! – hallottam az egyik „apám” hangját, ő is kicsit szomorúnak hangzott.
- Vivy, kicsikém, miért akarsz egyáltalán elmenni? Miért nem jó itt neked? – szorította meg mindkét vállamat szeretetteljesen anyám.
- Mert szeretnék világot látni…tanulni…más emberekkel ismerkedni. Annyira szeretném megismerni Amerikát…
- Csak ígérd meg, hogy óvatos leszel! – simogatta meg az arcomat újra édesanyám, szemében őszinte aggodalom csillant.
- Úgy lesz mama! -oda bújtam hozzá, és lassan azt kezdtem érezni, hogy mindenki megölel bennünket. Mindenféle lény, egyetlen hatalmas ölelésben, egyetlen lány miatt, aki elhagyni készült a közösséget. Alig múltam el tizennyolc éves, de menni akartam. A világ része akartam lenni, hogy valami nagyot vigyek végbe, és mindenki büszke lehessen rá.
Ahogy lassan kibontakoztam az ölelésükből, és felvágtam a kis ösvényen a hegygerincre, még egyszer visszafordultam. Meleg augusztusi koraeste volt, a naplemente vöröses fénnyel festette be a völgyet körbe ölelő hegyeket. Madarak daloltak a fákon, kabócák ciripeltek hangosan. A távolban magányos kutya vonyított, és hirtelen megrohantak az emlékek. Napfény-völgy volt az otthonom, itt éltem le az egész életemet. Itt szaladgáltam a többi gyerekkel, itt tanultam írni-olvasni, lovagolni, táncolni, a növényekkel törődni. Csendes, elzárt élet volt ez, Kanada szívében. Még a hatvanas évek elején menekült ide egy maroknyi fiatal hippi, hogy kommunát alapítsanak és megéljék a mozgalmuk valódi lényegét, és valahogy itt ragadtak. A Vietnámi háború, és a hippimozgalom is rég véget ért, de nálunk valahogy megállt az idő akkor. Pedig már 1986-ot írtunk. De mégis ez volt az otthonom, ide kötött minden.  A Völgy kicsi volt, és biztonságos, a világ pedig hatalmas és félelmetes. Még egy pillanatig elnéztem a lent elterülő tájat, és az integető családomat, vissza intettem, majd elindultam a hegy másik oldalán, le az út felé. Zsebemet kitömték pénzzel, hátizsákomat elemózsiával, szívemet pedig kedves emlékekkel. Boldogan vágtam bele a nagy kalandba.

Évekig csak a világot jártam. Ott aludtam, ahol éppen rám esteledett, utakon stoppoltam, az utcán gitároztam és énekeltem, hogy pénzem legyen. Annyi gyönyörű helyet bejártam, bebarangoltam egész Európát, és elkalandoztam egy kicsit Indiába is. Megszereztem a legfontosabb iskola papírjaimat közben, megtanultam nem egy, nem két nyelven. Hatalmas szenvedélyemmé vált az irodalom, a versek és novelláskötetek gyűjtése, minden nyelven, amin csak képes voltam olvasni. A végén már egy hatalmas bőröndnyi könyvvel jártam a világot, mire visszakerültem Amerikába.
Washingtonban kötöttem ki, jócskán túl a kilencvenes évek derekán. Elveszettnek éreztem magamat abban a hatalmas városban, de hamar rám mosolygott a szerencse.
Céltalanul lődörögtem a városban, amikor megpillantottam egy gyönyörű kirakatot. Tele volt elképesztően szép virágokkal, akár egy buja dzsungel. Be kellett lépnem a kis boltba, hogy megcsodálhassak mindent, és nagy izgatottságomban lelöktem egy rózsákkal teli vázát. Idegesen kezdtem felszedegetni őket, mikor gyönyörűséges középkorú tündér lépett oda, és guggolt le hozzám.
- Annyira sajnálom…én….nem akartam….-kezdtem szabadkozni
- Semmi baj kicsikém, mindenkivel előfordul! -mosolygott rám. – Nagyon elmerültél a látványban.
- Igen, de csak mert olyan szép ez a bolt.
- Köszönöm…tudod, elkellene itt nekem egy segítő kéz! Ahogy látom, te igazán szereted a virágokat.
- Ohhh nagyon…olyan szívesen dolgoznék itt.
- Akkor ez túl is van tárgyalva. A nevem Tilda Middleton! – nyújtott kezet felém.
- Én…Elyon Ivy vagyok…csak így mezeien!
- Nagyon örülök Ely! -mosolygott rám kedvesen. – Gyere, kapsz egy kötényt, és máris kezdhetsz!

Majdnem húsz évet töltöttem Tilda mellett a boltban. Olyan lett nekem, mint a második anyám. Időközben a szerelem is rám talált, egy kedves, jóképű nyomozó Jasper képében, aki minden reggel a bolt mellett ment el. Évekig minden nap megnéztük egymást, reggel és este, de egyikünk sem lépett. Majdnem tíz év telt így el. 2010-et írtunk, mikor egy nap bejött, és kávézni hívott. Azóta is együtt vagyunk, bár ő nagyon sokat dolgozik, és néha olyan távolinak érzem, mint még soha. Megkérte a kezemet is, még két évvel ezelőtt, de valahogy ennyiben maradtunk egymással. Valami mindig közbe jön.
Tilda tavaly ment el. Olyan hatalmas űrt hagyott maga után, mintha az édesanyámat veszítettem volna el. Valamilyen szinten az is volt, hiszen a nevére vett, bátorított, míg elvégeztem a főiskolát és kertész nem lett belőlem, és végakaratában rám hagyományozta a boltot is. Pedig csak a virágokhoz értek, az üzletvezetéshez nem, de valahogy boldogulok. A cégtáblán a mai napig a „Tilda’s Flowershop” felirat áll, azt hiszem, soha nem is fogom lecserélni. Az élet eseménytelennek és szürkének mutatkozott, néhány hónappal ezelőttig.
Csendben tettem-vettem az eladótérben, mikor az ajtó fölött lévő kis harang csilingelt, jelezvén, hogy kinyílt az ajtó. Oda pillantottam, és egy elképesztő tünemény állt előttem. Gyönyörű, sötétbarna hajú, villogó kék szemű vámpírnő lépett be a boltomba, elegáns kék ruhája kiemelte tökéletes alakját. Éreztem, hogy minden vér az arcomba áramlik, füleim hegye égni kezdett, és mint szokásosan a metszőolló szinte kirepült a kezemből, egyenesen rá a lábamra. Ideges hebegésbe kezdtem, ahogy kipuhatoltam, hogy ki a gyönyörű idegen, és miért választotta éppen az én jelentéktelen kis üzletemet.
Dahlia Draco.
Talán véletlen lenne, hogy éppen a kedvenc virágom nevét viseli? Hogy éppen olyan gyönyörű, mint egy dália, az októberi hűvös napfényben? Nem tudom, csak annyit tudok, hogy pillangók repkednek a gyomromban, ha a közelemben van, hogy többször jár ide, mint azt egy esküvői dekoráció miatt indokolt lenne megtenni, hogy órákig képesek vagyunk társalogni, és még véletlenül sem hozzuk szóba az a bizonyos szertartás. Hogy máshogy érzem magam, ha ő a közelemben van. Magam sem tudom, mit is érzek iránta, és ez az érzés megrémít. De tudom, hogy éppen olyan gyönyörű, mint a virág, amelynek nevét viseli.