Mason Gillies

1993. május 7.
Soha, egyetlen egyszer sem éreztem ilyen kielégítőnek a csendet, ami a pisztoly harmadik dörrense után a házra telepedett. Mintha életemben először hallottam volna a saját gondolataimat. A pillanatnyi habozás ellenére, ami a ravasz meghúzását előzte meg, egyetlen cseppnyi bűntudatot sem éreztem. Helyesnek éreztem a tettemet. Úgy éreztem, mintha igazán szabad lennék, mintha meglenne mindenem, amire valaha vágytam, és ez nem a bankszámlámat duzzasztó sokjegyű szám volt. Végre a saját szabályaim szerint élhettem, és nem vágytam feleslegesen valaki más jóváhagyására, nem éreztem, hogy egy cseppnyi figyelméért a lelkemet is eladnám, hogy hajlandó lennék egy dicsérő szaváért pitiző ölebként térden állni. A dulakodásunk nyomaitól kaotikusnak tűnt a nappali, az üveg dohányzóasztal szilánkjai beborították a szőnyeget, amin a holttest feküdt. Mozdulnom kellett. Helyükre pakolgatni a kirakós darabjait, ami alapján a rendőrök más irányt választhattak a nyomozásuknak. Ezt az egyet kellett igazán megúsznom, minden más bűnömért ráhúzhattam a vizes lepedőt, ha esetleg gyanúba keveredtem volna.

Már sokadik órája, hogy elborították a házat a rendőrök, helyszínelők, én pedig vörösre sírt szemekkel magam elé bambulva igyekeztem válaszolni az idősödő nyomozó minden kérdésére, aki velem szemben állt a konyhánkban. Láttam rajta, hogy a kezdeti alapvető gyanakvását sikerült részvétbe és sajnálatba fordítanom, ami jó jel volt.
- Tudott róla, hogy a nevelőapja végrendeletet is hagyott hátra? - kérdezte a nyomozó, miután visszafordult felém a kollégájával való diskurzusból.
Hibátlan meglepetést mímelve pillantottam fel rá. Bár nem voltam profi hazudozó, de személyesen az egyik legjobbtól tanultam.
- Fogalmam sem volt. Nem gondoltam, hogy a ház miatt szükség lenne ilyesmire - bizonytalanul megvontam a vállamat.
A nyomozó homloka alig észrevehetően szaladt ráncba, mintha éppen mérlegelte volna, mennyire mondok igazat.
- Úgy tűnik, hogy a nevelőapja jelentős vagyonnal rendelkezett, amit szintén Önre hagyott a ház mellett.
- Vagyonnal? Gondolja, hogy ha annyi pénzünk lett volna, akkor itt laktunk volna? - mutatok körbe egy fél mozdulattal. Persze nem olyan gáz a ház, takaros agglegénylak, amolyan tipikus külvárosi kétszintes, amiben az átlag családok is laknak, de nem egy villa. - Időnként emlegette, hogy a nagybátyja ráhagyott valami részvényeket, de nem hinném, hogy azok olyan sokat értek volna.
- Még nem tudjuk pontosan, mennyiről is van szó, csupán a végrendelet szavait ismerjük - jegyezte meg a nyomozó. - Ha nem bánja, a kollégám, Dantes nyomozó bekíséri az őrsre, ahol felvesszük a vallomását, és elintézzük a formaságokat.
- Rendben - biccenttem fásultan. Úgy kellett összeszedettnek maradnom, hogy kifelé ne ezt a látszatot keltsem, elvégre a történteknek le kellett súlytaniuk. Szerencsére a megkönnyebbülés, amit a halál beálltának hivatalos megállapítása kapcsán elöntött, nem látszott rajtam. Ahhoz túl sok minden állt vagy bukott az elkövetkezendő néhány napon és héten.
Végül Dantes nyomozó mellett sétálva megtettem az első lépést a szabadság felé.

2020. május 7.
Huszonhét év telt el azóta, de a mai napig megiszom egy pohár whiskyt a halála évfordulóján. Most is épp azzal a pohárral a kezemben ülök az íróasztalomnál a kedvenc méregdrága székemben, amikor megcsörren a telefonom. Felpillantok a Reverie és az Endgame kimutatásairól, és a számok pozitív mérlege ellenére elkomorodok a képernyőmön felvillanó név láttán. Ritkán jelent jót, ha Elijahnak eszébe jutok.
- Nem érek rá, Heathen - veszem fel a telefont lusta mozdulattal elnyújtózva a székemben, majd belekortyolok az italomba.
- Nem kell, hogy tudjam, miért hívsz, nem vállalom.
A kristálypoharat ide-oda forgatom gyűrűkkel díszített ujjaim között, ám egyszercsak megtorpan a mozdulat.
- Fenyegetsz? - a hangom szenvtelen, amennyire csak lehet. Tény, hogy az ügyes befektetéseimnek köszönhetően tetemes vagyonra tettem szert, és tudom, hogy a fehérgalléros bűnözők problémáinak kilencven százaléka megoldható azzal, ha valaki elég mélyen a zsebébe nyúl, de az én esetem nem ilyen egyszerű. Túl sok ember - és egyéb lény - vére tapad Sandman kezéhez, és hiába nem tudtak eddig egyértelmű kapcsolatot találni közte és köztem, egyre több kockázat rejlik minden egyes megbízásban, amit elvállalok.
Persze Elijah is tisztában van vele, hogy nincs meg a valódi lehetőségem arra, hogy nemet mondjak neki, de időnként nem egyszerű visszafognom magam. Nem tetszik, hogy bármeddig jutok is, mindig van egy nagyobb hal, aki gond nélkül teheti tönkre, amit eddig elértem. Még szerencse, hogy Heathennek nem áll érdekében, hogy eltakarítson. Elég sok haszna van belőlem.
Irritál az a hűvös nevetés, ami az éteren keresztül elér hozzám a telefon hangszóróján keresztül.
- Rendben, mit akarsz? - kis híja, hogy a kezem hőjétől nem robban szét a finom metszésű kristály.
Elijah magyarázatát egy határozott kopogás szakítja félbe.
- Most mennem kell, küldd át a részleteket - kifejezett elégtételt jelent, hogy nem hagyom végigmondani neki, amit akar, de legalább nem csapom rá a telefont. Senki nem mondta, hogy nem vagyok egy seggfej.
- Tessék, Avery - szólok ki a titkáromnak, aki csak azután nyitja ki az ajtót, hogy engedélyt kapott rá.
- Mr. Gillies, Mr. Wallace keresi. Mondtam neki, hogy időpontot kell kérnie, de nem hajlandó távozni, amíg nem beszél magával.
A bosszúság, amit érzek a név és a hír hallatán, nem ül ki az arcomra. Kezd elegem lenni, hogy ez az alak folyton körülöttem és a klubjaim körül szaglászik. Hiába vagyok mindennel a végletekig óvatos, a paranoiám nem rejtőzik túl mélyen. Túl sok mindent találhat az, aki elég mélyre hajlandó süllyedni a személyes poklomba.
- Engedje be, Avery - biccentek végül. Kerüljön beljebb. Így legalább én magam ellenőrizhetem, mennyire kell tartanom tőle.