Alig fél órája ért véget az estély, még mindig fáj az arcom az udvarias mosolytól, ami egész este ott díszelgett az arcomon. Még Silassal váltottam néhány szót a folyosón, mielőtt a szobám felé vettem volna az irányt. Fáradt mozdulattal csukom be magam mögött az ajtót, és oldom meg a csokornyakkendőmet. A tekintetem szinte azonnal az évek óta zárt ajtóra téved, ami a király lakosztályát elválasztja a királynéétól. Hanna egy órája mentette ki magát a forgatagból. Vajon ébren van még? Annyi mindenről kellene beszélnünk, de valahogy nehezen veszem rá magam, hogy a társaságát keressem a hivatalos eseményeken kívül. Vajon őt is ennyire fárasztja az egész színjáték, amit a világ felé mutatunk?
A pezsgő és a gin kellőképpen elmossa a belém rögzült visszakozást, így határozott léptekkel az ajtóhoz lépek, és halkan bekopogok. Sosem volt kulcsra zárva, kölcsönös, soha ki nem mondott megegyezés csupán, hogy tiszteletben tartjuk a másik személyes terét. Emlékszem még, amikor nem volt szükség rá, hogy becsukjuk, amikor nem csak az életünket, de az ágyunkat is megosztottuk egymással, de az idejét sem tudom, mikor nyomtam le utoljára ezt a kilincset.
Homlokomat az ajtókeretnek támasztom, kezemet a kilincsen pihentetem, úgy figyelek, vajon hallok-e valamit a túloldalról. Nem vagyok biztos benne, hogy a “menj a pokolba”, vagy a “gyere be” csengése hangzana most szebbnek számomra.

Fárasztó ennyi éven át hazudni. Még szerencse, hogy csupán egy nagy hazugságot kell észben tartani, nem sok kicsit, így kisebb az esélye, hogy bárkinek véletlenül szúr szemet valami. Előzékenynek, udvariasnak lenni Hannával nem esik nehezemre, de az már keményebb dió, hogy úgy mosolyogjak rá, mint sok-sok évvel ezelőtt. Ha legalább némi szeretet maradt volna bennünk a másik iránt, könnyebb lenne, de így, hogy a tisztelet is vízipókfonálon függ… komolyan elgondolkodtam már rajta többször, mi értelme van fenntartani ezt az egész színházat. Bármely házasság megromolhat idővel, miért kellene, hogy a kék vér arra kárhoztasson minket, hogy beleragadjunk abba a mocsárba, amit egy ilyen, mérgezővé fajult kapcsolat jelent? Tudom, hogy Hanna is boldogabb lenne nélkülem, hogy ő is kínlódik, és ez az egyetlen gondolat, ami valamiféle furcsa szimpátiát ébreszt bennem iránta. A közös szenvedés.
Valószínűleg ez adja meg a kellő lökést, hogy odalépjek az ajtóhoz, és bekopogjak rajta.
Csak állok, homlokomat a míves fának döntve, és várom, hogy megszólaljon. El is gondolkodom, hogy talán alszik már, de néhány pillanat múlva mégis felcsendül az a túlontúl ismerős, rideg hang. Mintha lenne egy hangszíne, amit csak nekem tartogat. Hízelgő.
Elfojtok egy sóhajt, mielőtt lenyomnám a kilincset, és a nyíló ajtón át beszűrődő halvány fényben megpillantanám Hannát. Ez is milyen nevetséges, hogy valószínűleg örökre Hanna marad számomra, holott rég nem becézem már.
- Ki mondta, hogy nem hivatalos ügyben jöttem? - lépek beljebb, nyitva hagyva magam mögött az ajtót. Nem számít, onnan úgysem hallgatózik senki.
- Mondanám, hogy ha akarod, elmegyek, de túl sok minden van, amiről beszélnünk kellene - viszonylag higgadtan, és most talán mindketten elég fáradtak vagyunk, hogy ne essünk zsigerből egymásnak.
- Nincs még eleged az uralkodás nyűgjéből? - kérdezem, ahogy hátul összefogott kézzel megállok az ablaknál, amiben Hanna tükörképét figyelem, miközben háttal állok neki. Sokkal könnyebb így beszélni, mint a szemébe nézni. Tudom, hogy sokszor felelőtlen királynak tart, de nem vitathatja el, hogy mindketten ugyanúgy meghoztuk a magunk áldozatait azért, hogy jó uralkodók legyünk.
- Tudom, hogy fiatalnak tartod Caelant az uralkodásra, de szerintem jó király lenne. Amikor annyi idősek voltunk, mint ő, már a fejünkön volt a korona, Hanna - lassan felé fordulok, de nem lépek közelebb hozzá. - Nem mondom, hogy az volt a jó, de akkor nem tűnt annyira rossznak sem.

Mindketten tudjuk, hogy nem vethetünk véget a színjátéknak, amíg a trónon vagyunk. Nem véletlen, hogy még együtt vagyunk, hiába teltek el évek azóta, hogy utoljára azon kívül értem volna hozzá, amit egy-egy hivatalos esemény megkövetel. Valószínűleg bárki belefáradt volna már. Az idejét sem tudom, mikor lehettem utoljára igazán önmagam, és ez az érzés iszonyatosan nyomasztó.
Nem veszem különösebben magamra Hanna szavait, elvégre látom rajta, hogy fáradt. Azt viszont értékelem, hogy figyel rám, ahogy mindig tette, ha valami megbeszélni valónk volt. Még akkor is, amikor a világ végére kívántuk egymást. Ahogy felé fordulok, látom a szemében ugyanazt a kimerültséget, ugyanazt a fásult beletörődést, amit én is érzek magamban. Mégis...makacsul kitart amellett, hogy még nem adhatjuk fel, hogy Caelan nem érett meg az uralkodásra. Úgy tűnik, mindig lesznek már dolgok, amikben nem értünk egyet, de nem akarok veszekedni. A vita már más kérdés.
Figyelem, ahogy az ágy szélére húzódik, és valamiért erős késztetést érzek, hogy közelebb lépjek hozzá. Csak néhány lépés választ el tőle és az ágytól, ezt pedig könnyedén áthidalom. Nem az ágyra ülök, hanem a földre, a puha szőnyegre, és csak a hátamat támasztom meg Hanna lábától nem messze. Annyira egyszerű mozdulat, mégis annyira sokat jelent. Valószínűleg Silastól vettem át, ki tudja, mikor. Jó ideje nem ültem már így, és most évtizedekkel fiatalabbnak érzem magam tőle egy hosszú pillanatig. Egészen addig, amíg nem vagyok kénytelen visszaterelni a gondolataimat a témához, ami miatt itt vagyok.
- Mégis mikor fogod azt mondani, hogy megérett rá? - sóhajtok nehezen, összefogva a térdeimen megtámasztott kezeimet. - Akkor fogja igazán komolyan venni a feladatát, és érezni a korona súlyát, ha már a fején lesz. De ez nem jelenti azt, hogy egyből magára marad mindennel, amivel meg kell küzdenie.
Tapasztalatból mondom, de azt hiszem, ezt Hanna is tudja és érti. Elvégre hiába készítenek valakit egy fél életen át egy ekkora feladatra, igazán csak akkor tud felnőni hozzá, ha már ott van és nincs más választása, mint csinálni és nem belebukni.
- És mi van, ha… nem akar menyasszonyt maga mellé? - vetem fel halkan, mielőtt Hanna felé fordítanám a fejem, felpillantva rá. - Nekem szerencsém volt veled, Hanna. Egy erős nő vagy, aki mindig tudta a kötelességét, és akit könnyebb volt megszeretnem, mint bármikor gondoltam volna. De mi van, ha Caelannak nincs szüksége feleségre? Tudom, társadalmi elvárás, de nem ő lenne az első király, aki egyedül uralkodik. Talán csak ideig-óráig, amíg meg nem találja, akit keres. Miért ne törhetnénk meg mi a tradíciók béklyóját? Épp elég az uralkodás terhét cipelni, miért erőltetnénk rá a fiunkra egy olyan házasságot, ami eleve úgy kezdődne, ahogy a mienk végződik?
Kissé talán kiérezni a szomorkás beletörődést a hangomból, főleg az utolsó mondatnál. Persze, tudom, hogy sok elrendezett házasságban alakul ki a kölcsönös tisztelet a felek között az együtt töltött idő folyamán, de ha mégsem? Ez már nem a tizenhatodik század, és talán épp ideje lenne ezt másoknak is belátnia.