Damien & Poppy

Imádja a munkáját. Nagyon is. Ha nem tenné, akkor már rég nem orvosként dolgozna, hanem mondjuk valami virágárusként. Mert igazság szerint anno az is megfordult a fejében. Hisz Rora, és a gyógyítás mellett a harmadik legkedvesebb dolog az életében az a kertészkedés, és a virágok. Így talán ha nem lenne gyógyító képessége, egész biztos, hogy most nem emberekkel, hanem növényekkel foglalkozna.
De így most az emberek... meg elfek, tündérek, farkasok, szirének kénytelenek elviselni a társaságát, ha valami olyan panaszuk van, amivel belgyógyászhoz kell fordulniuk. És sokkal több található belőlük, mint amennyire az ember gondolna. Néha még arra sem jut Poppy-nak ideje, hogy megebédeljen. Ahogy a mai nap sem. Igaz, ha úgy van, ő amúgy is kibírja evés nélkül egész álló nap, főleg ha Rora reggelivel ébreszti, és tudja, hogy otthon finom vacsora is fogja várni. Viszont ma reggel sikeresen elaludt, így tényleg nem evett még semmit. Ezért azt a fél órácskáját, ami még maradt a következő betege előtt, az egyik automata előtt fogja tölteni. Mert neki egy kis csoki, meg talán egy kávé elég is lesz, hogy feltöltődjön energiával, és be tudja fejezni a napját miden probléma mentesen. És az elmúlt hetekben már ki is tapasztalta, hogy melyik automatában találja a kedvenc édességét.
Vagyis találná, ha az hajandó lenne kiadni azt, és nem szorulna be félúton...
- Na ne már... Hát most miért bánsz velem ilyen rútul? Bántottalakén valaha? Na ugye, hogy nem...? És ha azt akarod, hogy ez így is maradjon, akkor add szépen oda a csokimat... Kéééérlek.... - dönti is a fejét az automatának, erősen szuggerálva azt a csokit, hátha elszégyelli magát, és végre leesik.

Damien & Poppy

Nem tagadja, néha nagyon fárasztó tud lenni a munkája. Persze ettől függetlenül szereti amit csinál, és máshol nem is igazán tudná magát elképzelni. Maximum egy kertészetben, vagy valami ilyesmi helyen. De mióta - már viszonylag elég fiatalon - rájött, hogy örökölte a szülei gyógyító képességeit, arra törekedett, hogy orvos legyen, hogy segíthessen az embereken, elfeken, tündéreken... minden lényen, aki csak megfordul a kórházban.
Még akkor is, ha néha túlságosan is fárasztó, és van, hogy egész nap még csak enni sem tud semmit. És most is kénytelen kibírnia egy kis csokival, meg az automatás kávéval. Már mennyiben hajlandó lesz azt a gép kiadni, és nem szorulna be félúton. A szép szóra pedig nem akar hallgatni. Már épp lendítené is a karját, hogy kicsit erőszakosabb módszerekhez folyamodjon, mikor meghallja a háta mögül érkező hangot.
- Áááh igen... egy cseppet beszorult... - vakarja is meg a tarkóját, ahogy felé fordul. Még hátrébb is lép egy fél lépést, amíg a másik bedobja az érméket.
- Igazán hálás vagyok, köszönöm... - csendül is fel a kacaja, ahogy egy kis örömteli tapsikolás után elveszi  csokikat, s míg a töröttet a köpenye zsebébe dugja, a másikat kibontja, hogy elmajszolgassa. Egy kis boldogsághormon... Máris megérte kijönnie szünetre.
- Nem hinném... úgy tűnik csak engem nem szeretnek ezek az automaták... - mosolyodik el, ahogy az italautomatára pillant. A csoki pedig már szinte teljesen el is tűnik. Már nagyon kellett neki valami ehető, így talán nem is csoda, hogy ilyen hamar elpusztítja az édességet. De ezt egy orvos talán csak megérti, nem...? - Ugyan... inkább nekem kéne fizetnem azt a kakaót, amiért segített megszerezni a csokit... - köszörüli is meg a torkát, ahogy felpillant a másikra. Hisz ezt a második csokit is Ő fizette. - Ragaszkodom hozzá...

Damien & Poppy

Mindenkinek vannak olyan napjai, amikor úgy érzi, a világ összeesküdött ellene, és semmi nem akar neki sikerülni. Na jelenleg Poppy is így érez. Igaz, csupán csak a rendelője közelében található automata döntött úgy, hogy nem akar együttműködni, és megtartja magának azt a csokoládét, amit a doktornő el szeretne fogyasztani.
És már épp indulna is, hogy jól móresre tanítsa a szerkezetet, mikor a semmiből megjelenik a hős megmentője, és megszerzi neki a boldogsághormonjait tartalmazó édességet. Nem is lehetne már boldogabb, azonnal be s falja az egyiket, míg a töröttet zsebre teszi, hogy azt majd később megeszi. Amúgy nem szokott ilyen falánk lenni, csak mikor az ember lánya nem eszi egész nap semmit, akkor egy kicsit át lehet esni  ló túloldalára. É szinte észre sem veszi, hogy pár másodperc leforgása alatt már csak az üres csomagolást szorongatja a kezében. De az egész biztos, hogy kellett neki ez az édességbomba, már érzi is, hogy minden kezd helyre rázódni, és lassan mehet is vissza folytatni a munkáját.
- Még sosem próbáltam úgy, de legközelebb majd mindenképp úgy fogom enni a csokimat... - vigyorodik is el, ahogy meghallja az ötletet. Igazság szerint nem is eszik olyan sűrűn édességet, csak mikor másra nagyon nincsen ideje. És olyankor is általában hamar be szokta falni, ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja. Így nagyon nem is szokta kiélvezni az ízeket. De most megfogadja a másik tanácsát, és legközelebb majd nem habzsolja be olyan gyorsan azt a szeletet, hanem kiélvezi minden darabkáját.
- Ugye jól gondolom, hogy Önnel már nem egyszer előfordult ez...? - kuncog fel, ahogy akaratlanul is elképzeli, hogy a férfi itt szenved az automatába szorult édességgel, mire rájön, hogy mi is a teendő. Ahogy azt Ophelia is tette volna, ha nem segítették volna ki ezzel a kis aprósággal.
- De legközelebb akkor már nem bújhat ki a meghívásom alól... - mosolyodik el, ahogy elveszi a forrócsokival teli meleg poharat, és kicsit megfújkodja, hogy gyorsabban hűljön ihatóra.
- Épp csak néhány hete... Szóval még viszonylag új vagyok a környéken... - pillant a másikra mosolyogva, és elkezdi lassan szürcsölgetni a forró italt. Még nagyon újnak számít a kórházon belül, de azért az elmúlt hetek alatt sikerült egész jól kiismernie magát az épületben, és elég sok dolgozót meg is ismert már közben. - Maga is itt dolgozott...?