Washingtonban nem túl gyakori újabban a fehér karácsony. Egy időben az volt, minden évben hatalmas fenyőfákat állítottak, puha hótakaró borította már napokkal előtte a földet és az emberek igyekeztek egy pohár forró tea mellett a házak mélyéről figyelni a tájat. A hótakaró gyönyörű, hideg és mégis melegséget áraszt magából, ha az ember megteheti, hogy kényelmes otthonból figyelje. A kevésbé szerencséseknek azonban csak az utca jut, néhány sikátor és a hideg szél. Szomorú őket látni, így amikor nem akarok belerondítani egy családi karácsonyba, jelentkezem önkéntesnek valamelyik menhelyre vagy szállóba. Idén véletlenül azt is bejelöltem a rubrikák közé, hogy meg tudom oldani a távolabbi célpontot is, és eszembe sem jutott mit jelent ez, amikor felhívtak, hogy Washington mennyire lenne elfogadható a számomra. Úgy néz a gazdagabb városok azok, ahol sokkal kevesebben jelentkeznek az ilyen munkára az ünnepek alatt. Hamarosan itt találtam magamat egy vastag fehér szakácsköpenybe burkolva, miközben minden reggel és este ételt osztottam a rászorulóknak. Sokan közülük igazából csak egy forró teára és néhány jó szóra vágytak valakitől, aki nem kezeli őket emberi szemétként. Ezek az alkalmak, amelyek engem is mindig emlékeztetnek rá, hogy honnan jöttem és miért élek még ebben a világban. A napom többi része az enyém, így újra elkezdtem bejárni a várost, élvezve a fényeket, a forgatagot, a karácsonyi illatokat és amikor lehet, a havat is. Az utakról már régen eltolták, a járdákon össze taposták, de a parkok rejtett széleiben még ott van az a réteg, amelyet csak néhány állati lábnyom tört meg. Az egyik majdnem érintetlen ösvényt követve indulok el, magam sem tudom, merre, míg majdnem egy óra séta után a kapitólium közelében találom magamat, egy korcsolya pályánál. A nap már lemenőben, hiába tartunk a délután közepénél, a fényeket pedig éppen kezdik felkapcsolni a korcsolyázni vágyók számára. A kép a lágy zenére sikló emberekről pedig magával ragad. Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára a lábamon korcsolya...
Negyed órával később kissé bizonytalanul lépek a jégre a bérelt korcsolyákban, amelyek vagy másfél számmal nagyobbak a lábamnál, tekintve, hogy az egyetlen szabad példányuk harmincötösben kék volt és rendőrautós. Az első egy-két kört csak nagyon óvatosan, a palánk mentén teszem meg, de ahogy haladok, tér vissza az önbizalmam és az emlékeim is a témából. Lassan távolabb kerülök tőle és próbálom folytatni a siklást, kerülgetve az embereket. Éppen egy család mellett haladnék el, amikor a kislány kirántja anyja fogásából a kezét és elém pördül "Elsa" felkiáltással. Igen, mióta megjelent a Jégvarázs című mese, időnként a kicsik néznek a szereplőjének. Máskor tudom kezelni, de most annyira meglep, hogy már nem tudok irányt váltani és ha nem akarok elütni egy alig öt éves kislányt, akkor meg kell állnom. A korcsolya ezt nem veszi olyan könnyen, megcsúszik benne a lábam, a hegye beakad a jégbe és egyszerűen felborulok. Az egyik pillanatban még egyenesben vagyok, a következőben már közeledik a jég és reflexből kapom magam elé a kezemet, hogy tompítsam az esés erejét. A jobbal sikerül is, a bal azonban megcsúszik és teljes súlyommal zuhanok rá. Kell pár pillanat, hogy felfogjam, már megálltam a földön, utána megpróbálok felülni, de a csuklóm azonnal tiltakozni kezd. Először csak a hideget érzem, majd felemelkedve már látom, hogy valami nincs rendben vele, pillanatok alatt lett haragos vörös színe. Ez minimum egy alapos ficam. És a fájdalom még be sem kapcsolt, de szerintem az is pillanatok kérdése...

Nem vagyok orvos, de így is azonnal tudom, hogy a csuklóm nem csak kificamodott. Minden pillanattal jobban fáj és már nem tudja elnyomni a sokk, ahogy még mindig ülök a jégen és fagy le a fenekem. Szerencsére az arcomon még annyira nem látszik a dolog, mert előttem a kislány úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát és az anyukája is aggódva figyel. Ekkor érkezik meg egy újabb segítő, egy nő, aki alig pár centire áll meg tőlem és a kezét nyújtja felém. A jó karommal belekapaszkodom annyira, hogy magam alá tudjam húzni a lábaimat és lassan sikerül is felállnom. Egy rész megvan, kettő maradt.
- Még nem tudom, a bal csuklómra estem rá és eléggé zsibbad - villantok felé egy vérszegény mosolyt, majd vissza fordulok a kislányhoz. Talán nem veszi zokon az anya, ha kicsit megpróbálom megnyugtatni és egyben tanítani is neki valamit. - Szia, kisnyuszi! Tudod, nem szabad így kigurulni mások elé a semmiből, még akkor sem ha Elsát látod, megütheted te is magadat a végén. Nincs baj, de most inkább fogd meg anyukád kezét és tőle kérdezd meg, ha valami mást is szeretnél közelebbről megnézni - most a mosoly egy picit kedvesebb talán, de már igazán kezd lüktetni a kezem, így nem akarom sokáig húzni a dolgot. Figyelem, ahogy átgondolja a dolgokat, bólogat és a jó kezemmel még intek is neki, miközben elmegy a családjával. Mikor már biztos vagyok benne, hogy nem fog visszafordulni, akkor óvakodom közelebb a segítőkész nőhöz. Aki szintén elf, csak eddig nem tűnt fel nekem. - Igen, megnézheted, de előtte tudnál segíteni lejutni innen? Eddig sem volt a legjobb az egyensúlyom és fél kézzel még rosszabb lesz... - teszem hozzá, miközben kissé labilisan indulok meg a palánk felé. Talán menne a két lábamon megmaradni egyedül is kisebb tömegben, így viszont tényleg hasznát venném valakinek, aki stabilabban áll mellettem. - Köszönöm. Gyógyító vagy? - teszem fel a kérdést, mikor már eljutottunk a legközelebbi kijáratig és végre jég helyett gumi van a cipőm talpa alatt. Most már csak egy kacsázás a szekrényig, amiben a csizmám maradt és szabad leszek. Meg talán kérnék visszafelé egy zacskó jeget az egyik dolgozótól, az biztosan akad itt.

Egyedül szívnám a fogamat, ha sérült csuklóval kellene lejutnom a pályáról, de szerencsére még mindig nem halt ki teljesen a segítő szándék. Oké, valószínűleg lenne még pár jelentkező, ha elég törékenynek mutatnám magamat, de ehhez nem igazán van kedvem. Éppen elég, ha az arcom alapján feltételeznek rólam dolgokat, nem szeretek rá is játszani a viselkedésemmel vagy a gesztusaimmal. Az elf lány volt az első mellettem, így őt kérem meg, és amikor felém nyújtja a kezét, bele karolok. Sokkal biztonságosabb így, a sérült csuklómat magam elé tartva indulok meg vele és hagyom el a helyszínt. Még csak palástolni sem tudom a megkönnyebbülésemet, mikor végre nem a jégen vagyok. Ki hitte volna, hogy egyszer ennyire zavarni fog a csúszós talaj?
A közelben van néhány asztal és pad, a legközelebbi szabadig elbotorkálok és lehuppanok rá, majd magam elé emelem a karomat. Ott a fény alatt ugyan rá néztem, de nem volt időm komolyabban megvizsgálni. Van pár zúzódás rajta, a bőrt lesúroltam, de nem vérzik és ezek maguktól helyre jönnének pár nap alatt. Ellentétben a csonttal, ahol már kezd látványosan duzzadni a bőr alatti réteg, vörösödik és villámokban cikázik ki belőle a fájdalom. Ezzel egyedül nem biztos, hogy el tudok bánni, a képességeim ritkán használhatóak öncélúan, de nem olyan veszélyes a helyzet. Az első tippem, hogy repedt és nem végig tört a csont. Halvány sóhajjal nyújtom ki végül a kezemet a velem szembe letelepő elf számára is, hátha neki valamivel jobban megy ez az egész segítség nyújtás,
- Mit jelent ebben az esetben a "nem a legerősebb"? - teszem fel a kérdést, miközben hagyom, hogy ő is felmérje a csuklóm állapotát. Én már láttam, érzem a helyzetet, van egy elég erős tippem is a diagnózisra, így inkább felpillantok és a lányt veszem szemügyre. Elf, és annak biztosan fiatal. Erről árulkodik a mosolya, a szeme csillogása, a teljes külseje. még a mozgása is, bár ott van benne az egészségügyi tapasztalat is, - Uuuuh, azt a pontot ott érzem - jelzem neki, amikor sikerül oldalról megnyomogatnia a legérzékenyebb részt. Egy ideje már nem sérültem meg, el is felejtettem, mennyire kellemetlen tud lenni a dolog és most meg is rándul a kezem akaratlanul az érintésre, - Nos, mi a diagnózis? - próbálok humorosan feltenni a kérdést, de nem vagyok a toppon, szóval kissé fanyarra sikerül. Ez emlékeztet rá, miért is igyekszem vigyázni magamra. Sérülten nehéz eset tudok lenni, utálom a fájdalmat...

Poppy hiába nem egy kifejezetten erős gyógyító az viszont az első pillanattól nyilvánvalóvá válig hogy a másik elf csuklója az esés erejétől eltörött. A vékonyka végtag elkezdett bedagadni és Harmonia is egyre intenzívebben érzékeli az erős fájdalmat.
A kesztyű levétele is fájdalas mutatvány lesz arról nem is beszélve hogy Poppy sem volt még teljesen biztos benne hogy meg tudja gyógyítani a sérült testrészt.
Ugyan a pálya másik oldalán ál egy mentőautó, néhány eőre felkészült gyógyító elffel, de míg odáig eljutnak Harmonia csuklója akár tovább is sérülhet ha rosszul mozdul. Poppynak kell majd döntenie hogy megkísérli-e meggyógyítani a lányt vagy inkább átkíséri  a lehető legóvatosabb módon az erősebb és erre felkészült elfekhez.