Hatalmas nap volt a mai, az egész ház felbolydult. Dahlia ma végre férfit hoz a házhoz! Annyi időt kellett erre várni, és nagyobb dolognak kellett volna éreznem, mint ami valójában volt. Hosszasan kifaggattam a lányt róla, hogy ki is ez a férfi, és ő elmondott mindent. Azonnal tudtam, hogy nem szerelmes. Persze, szerette a vőlegényét, örömmel ment volna feleségül hozzá…hogy mikor a most még ifjú ember majd őszöreg aggastyán lesz, nyugodtan keressen helyette valaki mást. Valaki életerőst és fiatalt. Tudtam, hogy a fiúnak mégis itt a helye. Még nem mutatta meg magát a Jövő, de éreztem, hogy így kell történnie. Neki ma ide kell jönnie
Az egész ház felbolydult, és alkonyat tájban megérkeztek a távol élő gyermekeim és unokáim is. Ahogy egybegyűltünk a szalonban, körbe pillantottam a díszes társaságon. Az arcok nyugodtak voltak, de mögöttük megannyi érzelem kavargott.
Callista a felhők között úszott a boldogságtól. Egyetlen lánykája végre férjhez megy, végre valahára! Mintha már nem emlékezen a tragikusan elhunyt férjére, aki ugyanúgy ember volt, mint a lány választottja.
Aphrodite engem méregetett, miközben azt forgatta a fejében, hogy hogyan engedhetem ezt. Hogy hagyhatom, hogy egy ember jöjjön a családunkba, és már nem számított, hogy Jonathan, aki üres fejjel ült mellette a kanapén, egykor szintén ember volt. Mellette lánya, Veronica fejében egyre csak az irigység forgott, hogy miért unokanővérét találta meg előbb a szerelem, és miért őt fogadja el az egész család. Castor szokásához híven nem törődött a helyzettel, látványosan piszkálta a telefonját, miközben a kettővel arrébb lévő székről üvöltöttek Benedictus gondolatai. Attól félt, hogy ez az új férfi rontja az esélyeit arra, hogy Pátriárka lehessen belőle. Orion felől az őszinte érdeklődést véltem felfedezni, mindig is izgatták az emberek. Hűséges jobbkezem Pietro igyekezett olyan feszülten figyelni, amennyire csak képes volt rá, hogy észrevegyen valami olyasmit, amit az én idős szemeim esetleg nem látnak. Dimitri nyugodtan olvasott, és néha megfordult a fejében, hogy Dahlia miért késik már tíz egész percet. És akkor ott volt a legkisebb, Florian. Egy hatalmas fotelba süppedve ült, bánat és keserűség felhőjébe burkolózva. Aggódtam a fiúért, de nem ez volt az aggodalom ideje.
Kitárult az ajtó, és belépett rajta a két fiatal, a leendő házaspár. Dahlia arcán széles mosolya, nem volt egészen őszinte, éreztem kételkedését, és azt, hogy a szerelem, amit érez, nem olyan erős. A fiatalember felől a félelem bűze áradt. Körbe nézett a szobában, mint aki fogóckodót keres a szélviharban és szeme Florianon állapodott meg. Kihúztam magam ültömben.
- Lucas…-kezdte széles mosollyal, vőlegénye szemébe nézve, de mintha újra a Kicsire akart volna nézni. – Ők itt a családom! Ismerjétek meg Lucas Heathrow professzort…a vőlegényemet!
Figyeltem, ahogy a kék szempár a Kicsire függeszkedett, és nem is akart másfelé nézni. A szíve hevesebben kezdett verni, mintha kicsit ki is pirult volna. Florian pedig észrevette.

Ahogy végigsétáltam a Draco családdal a kúrián majdnem kiestem a szememen. Ez a ház, ez a sok minden... Ha mesélni tudnának minden valaha feltett kérdésemet megválaszolnák. Olyan erekjéket láttam itt amiknek a története olyan időkbe vezettek vissza amit itt senki más nem tapasztalhatott meg, csak Tiberius Draco. Ahogy a férfire néztem összeszorult a torkom. Annyi mindent tudnék kérdezni tőle és valószínűeg mindenre tudná a választ. Azok a sötét bölcs szemek olyan tudást hordoztak magukban ami páratlan volt és senki más aki ezen a földön járt nem ismert.
Ha csak egyetlen délutánt tölthetnék vele...
Aprós óhaj csúszott ki az ajkaimon ahogy folytattama z utam az étkező felé. A szemeim akaratlanul is a mellettem sétáló Florianra csúsztak. Nagyon úgy festett hogy ő is messze jár fejben.
Tudta hogy ő is vagy tízszer olyan idős mint én, mégis olyan nagyon fiatalnak tűnt... Olyan nagyon törékenynek és aprónak. Az eszem hiába tudta hogy sokkal erősebb mint én, hogy szinte elpusztíthatatlan s sokkal többet tapasztalt meg már most az életben mint amennyit én valaha is... A szívem oda akart küldeni hogy átkaroljam.
Hogy elmondjam neki hogy minden rendben és hogy vigyázni fogok rá, bármi áron.
A szívem csak vigyázni akart rá, meg akarta védeni és boldoggá akarta tenni. Fogalmam sem volt honnan jött ez az érzés, mégis... Olyan erős volt mintha egy mágnes lett volna a mellkasom közepén ami felé vonzott emberfeletti erővel.
Szinte kényszeríteni kellett magam hogy efordítsam róla a tekintetem és leüljek az asztalhoz a menyasszonyom mellé.
Dahlia szinte ragyogott. Gyönyörű volt, kecses, erős. Olyan mint amikor beleszerettem. A tekintetem mégis visszatért az öccsére újra és újra. Úgy éreztem megbolondulok.
Heyet foglaltam mégis a menyasszonyom mellett. A másik oldalamra Florian került aki olyan kicsire próbálta összehúzni magát mintha ott se lenne.
Hamarosan tálalták az ínycsikandozó vacsorámat és...a  vért a többieknek. Hiába volt az étel illata hihetetlen és tökéletes a vér halvány, rozsdás szaga minden mást elnyomott.
Az ételek láttán összeszorult a torkom. Úgy éreztem egy falatot sem tudok majd enni belőle.
Florian hirtelen megszólat mire mindenki rápillantott, köztük én is.
- Tényleg? Talán meg kéne látogatnom... - majd elmehetnénk együtt... akartam hozzátenni de az furcsa lett volna.
Orion kérdezett a következő körben, a családomról én pedig kézségesen válaszoltam is mikor Florian újra megszólalt. Mintha rugó lenne bennem fordultam felé
- Menj csak Kicsi, később felmegyek hozzád - bólintott Tiberius. Még pont elkaptam Callistát ahogy aggódva pillant legkisebb fiára. Ahogy a fiú felállt én is felpattantam.
- Florian... - szóltam utána. Ahogy felém fordult ezer meg egy dolog tódult a nyelvemre de végü csak kezet nyújtottam neki.
- Nagyon örüök hogy megismertelek... remélem lesz még alkamunk beszélni - mosoyogtam rá gyengéden. Szerettem volna még egyszer kezet fogni vele... vagy megölelni. Csak hogy elbúcsúzhassak.

Annyira édes volt, ahogy hatalmas szemeket meresztve csodálkozott rá a kastély berendezésére, hogy az felfoghatatlan. Valamikor, kisfiú koromban én is ilyen voltam. Én már itt születtem, én már ebben nőttem fel, nekem Nagytata elmesélt minden történetet. A lándzsáét, amit Nagy Sándortól kapott a csatatéren, a Fabergé-tojásról, amit magától Alekszandra cárnétól kapott, nemsokkkal a Romanov család lemészárlása előtt. Hihetetlen, és hátborzongató történetek voltak ezek, mindegyik önmagában annyira fantasztikus, hogy nehéz volt elhinni, hogy mindet ez a dtága, idős, bölcs férfi, a mi imádott nagyapánk élte át. Biztos voltam benne, hogy Lucas képes lett volna órákon át csüngeni az öreg minden szaván, és tudtam, hogy ez idővel majd meg is fog történni. Majd, ha Lucas már otthonosan mozog közöttünk. Ha a család tagja lesz. Ha már a nővérem férje lesz.
Lassan lépkedtem mellette, és feltűnt, hogy néha-néha rám néz. Három évszázaddal a hátam mögött megtanultam olvasni a férfiak arcáról, de az övé rejtély maradt. A gyönyörű kék szemekben nem az a tekintet csillogott, ami általában, mikor valaki rám nézett. Két tekintetet láttam az emberek arcán, azt, hogy kölyöknek tartanak, vagy azt, hogy szét akarnak tépni, élve felfalni, merthát olyan kis törékeny és aranyos vagyok. Lucas szemében valami más csillogott, valami, amit soha nem láttam Dariuséban, és amire nem tudtam szavakat találni. Oda akartam menni, újra a karjaiba bújni, elmondani neki, hogy bármi is történjék, én örökké itt leszek neki, hogy a világ végére is követném, és örökké szeretném, akár a saját lényemet, személyiségemet is hátrahagyva, ha azt akarná. Csak boldoggá akartam tenni, vele lenni bármi történjék is vele, hogy ha úgy dönt, hogy egy hosszú, és szép emberi élet után elhagyja ezt a világot, én is vele menjek. Nem tudtam megmagyarázni ezeket az érzéseket, de igyekeztem elhúzódni mellőle.
Ahogy az asztalnál ültünk, Dahliával olyan gyönyörű párt alkottak, annyira látszott rajtuk, hogy igenis szeretik egymást, mint ahogy annak idején Nagytata szerette a Nagyit. Vagy csak az én szemem akarta ezt látni? Beszélt, beszéltettük, és én csak ittam be a hangját. Nem akartam, hogy elhallgasson, mindig beszélni akartam hallani, édes, selymes baritonján. Képes lettem volna elaludni erre a hangra. Csak figyeltem, hallgattam, és elvesztem a szemeiben. Darius lassan visszahúzódott mellőlem az árnyak közé, mintha tartott volna a gyönyörű szemű, szelíd mosolyú embertől. Mikor megérkezett a vér, mégsem tudtam tovább maradni. Felfordult a gyomrom, kár lett volna belém a táplálék, újra. Halk, apró, éles levegőket véve álltam az asztal mellett.
- Köszönöm Nagyapa…-mosolyogtam halványan, és már indultam volna, mikor Lucas megszólalt földbe gyökerezett a lábam. Olyan kedvesen mosolygott rám. Olyan szelíd volt a hangja, ahogy felé fordultam, kinyújtotta felém a kezét. Át akartam ölelni. Meg akartam csókolni, végül mégis két karnyi távolságra maradtam tőle. Óvatosan, szinte gyengéden fogtam meg a kezét, óvatosan megszorítottam.
- Én is örülök, hogy megismertelek…és biztosan fogunk még találkozni. – kaján, mármár flörtölő mosoly szaladt szét az arcomon. – Heathrow professzor…- azzal elengedtem a kezét, és mielőtt bármit mondhatott, vagy kérdezhetett volna, felszaladtam a lépcsőn.