Az út vége mindig otthont jelent +18

Már a kocsi felé is szinte repültem, ha szárnyaim lennének, nem is foglalkoznék kocsival. Talán mégis a magángépet kellett volna elfogadnom, hirtelenjében már ott akartam lenni.
Mégis, boldog mosollyal üdvözlöm a sofőrt, aki már a bejárat előtt várakozott, hogy felvegyen, előzékenyen még a csomagjaimat is kihozta. Nekem előzékenység, hiszen nem várom el tőle, hogy a bőröndjeimet vigye.
Várakozó tekintettel néztem a tájat, ahogy suhantunk az iroda felé, Olivér oda rendelt, és a mai napig képtelen vagyok Olivérnek hívni, számomra mindig másképp fog a szívemben lakni, mondhatni, átvette a helyét.
Az elmúlt három év hosszúnak tűnt, már az elejétől fogva, és minden kapcsolatfelvétel előtt és után haza akartam menni. Mégsem tettem, feladatom volt és saját döntésem is, hogy eljöjjek ide. Mégis, ez a kettősség... végre vége!
Ahogy közeledett az utazás napja, úgy virágoztam ki. Ott akartam lenni, vele, mellette.

A kocsi még éppen hogy csak megállt, már pattantam is ki a járműből, hogy felsprinteljek hozzá. Mégsem tettem, helyette inkább lenyugodva, becsuktam az ajtót, s az öltönyt megigazítva, az új arcokon, ha volt, átvergődve, végre arra az emeletre értem, ahol az irodája van. Mosolyom izgatottá és várakozóvá vált, s mégsem ronthattam csak úgy be hozzá, hiszen akár lehetnek is nála, vagy megbeszélésen van. De ha nem lesz nála senki, úgy egészen biztos, hogy a karjaiba akarok szaladni, s átölelni, érezni az illatát, testének melegét. Az otthont.
Izgatottan nyelve, kopogok az ajtón, s csak akkor lépek be, ha meghallom a beengedésre utaló szót, szavakat.
- Mr. Hudson – add egek, hogy egyedül legyen, kérlek!
Bennem biztos pontként él és létezik az életemben, senki más nem fogja elvenni tőle azt a helyet a szívemben és a lelkemben. Nem csak, mert felkarolt, a törődése és figyelme, hogy velem volt, mikor szükségem volt rá. Megtehette volna máshogy, de ő személyesen tette. S már alig várom, hogy végre ismét a saját szemeimmel láthassam. Hiányzik az illata és megnyugtató hangja.

A karjaiba akarom vetni magam, de csak akkor teszem meg, ha egyedül van. Legyél egyedül! Kérlek!

Ismerős, megszokott mozdulatok, ismerős tenyér, mégis, annyira régen volt már, hogy még ezen is képes vagyok sóhajtozni, jobban, mint három éve.
Kell a ringatása. Az az ölelő kar, amely megvéd mindentől és támogat. S akit átölelhetek, menedéket, nyugalmat találva. A szavai megnyugvást  hoznak lelkemnek. Hiányoztam. Szeret. Muzsika szívemnek, öröm lelkemnek. Csak boldogan, tudok belemolyosogni vállgödrébe, érezve kezének simítását, szívének dobogását, légzésének megnyugtató ritmusát. Erre vágytam. Az övére. Ujjaim finom cirogatásokkal hódolnak neki, a vad akarat szelíd érintéssé csitult, noha még korántsem telítödött be vágyam, nyugodtabb lett. Szeretem cirógatni. Gyengéd, kedveskedő érintés, mintha óvatosan ismerkedne bőrével, s azzal, aki mögötte van.
Megnyalom fülének ívét a tudomra, s belekuncogok, noha könnyeim még folydogálnak. Boldog vagyok. Itthon vagyok. Vele vagyok.
Szeretem, ha boldog. S szeretek örömet okozni neki, ekkor tudok csak boldog lenni. S tudja, mivel tehet engem boldoggá. Szavak nélkül is tudja. Csodálatos érzés.
Gerincem vággyal és örömmel mozdul ívben után, beleharapok a fülcimpájába, gyengéden, ajkaimmal, s megszívom kicsit, kifejezve, mennyire is érzékeny s jól eső részt ért. - Akarom, hogy belém simulj – suttogom fel a fülébe.
Felzaklat kérdése, felelevenítve azt az űrt, fájdalmat, mit távollétem közben éltem meg. S kérdezi. Simításától lassan megnyugszom, összeszedem magam, s válaszolni is képes vagyok, noha elég fájón és szűkszavúan.
- Téged, egyedül és csakis téged – fakad ki belőlem, könnyeimmel és fájdalmaimmal, hiányának kínjával együtt.
Csókja lassan enyhít zaklatottságomon, az még nem engedett, hiszen az évek száma a végtelent jelentette nekem. Tenyerének érintése tarkómon, ringatása végül csillapít valamennyire.
- Veled akarok lenni! - Kétségbeesett vággyal cseng a hangom. - Mindig visszajövök hozzád... - ha elzavar magától, abba úgyis belepusztulok, s akkor már nem tudok visszajönni hozzá, csak a sírba..
Az apró puszik kicsit felélénkítenek, s késve, de apró, puha ajakérintésekben, viszonzom. Nagyon megrázott az elmúlt pár perc és nehéz ocsúdni.
Mély sóhaj szakad fel bennem. Nem küld el és vágyott rám! Minden nap! Tudom, hogy temérdek teendője van.
Ölelni akarom, el nem engedni, most, hogy végre itthon vagyok. A nevetésére felnézek rá, széles mosollyal viszonzom.
- Menjünk! - Csillan a szemem, s öklömre támasztva hallgatom az elején támaszait, úgy nézek fel rá, állam ököm mélyedésében pihen, majd mellkasára hajtom fejem, s puha csókokat adok rá, s élvezem, ahogy megrezeg, átrezeg mindenem hangjától.
- Főzök. Sok új receptet tanultam, hogy megkóstolhasd – ha akarja. Bebújik vissza a kezem a dereka alá, elhelyezkedem rajta. Végül ajkaim a hasára tévednek. Cuppogva csókolom, ahogy még ragad, s minden egyes szava után kap egyet-egyet.
- Mindent... akarok... semmit... se... hagyjunk... ki...
Csak utána engedek a tessékelésnek, de azt a csókot kikövetelem, csak azzal engedem magam, hogy felállhassak két, izmos combjai között, s mindegyik mozdulatára kuncogok egyet. Már alig várom, hogy otthon legyünk!
Lépnék előre, de csak a fotelre bukva támasztom meg magam. Régen voltam vele, s elszoktam ettől. Elkuncogom magam, s inkább úgy teszek, mint aki a nadrágjáért hajolt le és felé dobom, landoljon rajta. Földöntúli boldogság van rajtam, hiába sajog minden porcikám. Erre vágytam, ezt akartam érezni. Végre...
Az öltözés segítség nélkül nem megy, állni nagyjából a végére, aztán újfent átkarolom, s kérek még egy csókot, mielőtt kilépünk a színfalak közé. Ez csak a mi titkunk, kettőnké.
A kocsiban mégis megrándulok, ahogy mellé ülök. Fáj és mégis, annyira jóleső érzés, hogy inkább elmosolyodom rá, mintsem felnyikkanék rá. Legszívesebben hozzá bújnék, hogy minél közelebbről érezzem illatát, testének melegét.
Otthon azonban, mert az ő otthonát tekintem egyetlen és egyedüli otthonomnak, ahogy becsukódik az ajtó, nekidőlök, mintha nem is akarnám, hogy ő kisétáljon rajta, vagy más bejöjjön.
- Eszünk, egymást esszük, vagy fordított sorrendben kérnéd? - csillan a szemem, s a mosoly ott virít az arcomon.

Átkarolom a derekát, ahogy magához von, s viszonzom csókját, kicsit hosszabb ideig, mint szeretné, visszavonom magamhoz.
- Ki nem adnám a kezemből – a lehetőséget, hogy főzzek neki. Szeretem nézni, ahogy közben ragyog az arca. És legalább egészséges ételt eszik, odafigyelek minden összetevőre. Szüksége van az erejére és egészségére.
Rendbe szedem magam, nyoma se látszótdjon, ami itt történt, az mindig is az ajtó mögött maradt és ez után is így fog történni. Így rutinosan, s egyben boldogan szedem össze magam. Már nagyon hiányzott mindez. Oliverrel együtt. Mosolygok egész végig, s többször is, rá, miközben öltözködöm.
Csak addig teszem a derekamra a kezét, míg az ajtó ki nem nyílik. Érdeklődő tekintettel, s barátságos kézfogással üdvözlöm a számomra új arcot. Szép neve van és ritka is, ki is fejezem felé ezen gondolatomat. S hogy bízom abban, biztosan ki fogunk jönni egymással.
Nem túl kényelmes most ülni, s ahogy felhúzódik az elválasztó üveg, máris úgy ülök keresztbe Oliveren, hogy kényelmesebb legyen. Nekidöntöm a vállának fejemet, míg karom becsúszik a dereka alá.
Rendelés közben néha-néha megtalálom ajkaimmal a nyakát és viszonzásként kap egy-egy puha csókot, majd letéve a mobilt, teljesen átkarolom és csak behunyom a szemem, figyelem légzését, s viszonzom simogatását, legfőképpen fülén és orcájának, állának ívén.
Mosollyal intek a sofőrnek, s a kérésre nyúlik a kezem a zsebébe, hogy kivegyem a telefonját. Így lesz az igazi meglepetés, felhívni nagyit.
- Rendben, apa – s ujjaim máris keresik számát. Hiányzott nagyi is, hiába beszéltünk rengeteget telefonon és interneten. Szeretném már őt is átölelni, érezni illatát, hallani nevetését. Mint ahogy annyira jó érzés mély levegőt venni a lakás illatából, amit otthonomnak tartok, legfőképpen, mert vele vagyok.
Nevetve reagálok meglepettégére és örömére, amely az én szememben is visszaköszön. Csillognak. Boldog vagyok, mert újra itt vagyok. Mert hallhatom a hangját. És mert nagyit is nagyon szeretem. Nem a vér szerinti rokonom, de ez sem őt, sem engem zavart cseppet sem, sosem. Nekem ő a nagyi, minden jó és rossz dolgával együtt.
Széles mosollyal nézem, Oliver nem igazán van elragadtatva az ötlettől, hogy átmenjünk most nagyihoz és bár nagyon omlanék az ő nyakába is, most máson akarok csüngeni, szorosan átfonva karjaimmal, s ízlelni ajkait. A holnapi közös estebéd viszont remek alkalom, hogy kiélvezhesse azt, meglátogatom. Máris kérdezi, mi az, mit mostanában kedvelek és szívem csordultig telik szeretetével.
Megsimítom Oliver felkarját és ringok, ahogy a másik oldalon a fülemhez hajol. Megbizserget az érintése, hangja végigcikáz rajtam. Nagyit viszont nem olyan könnyű útjára engedni, csak akkor nyugszik meg, s teszi le végre, mikor megígérteti velem, hogy valóban ott leszek nála holnap, estebédre. Mindent hallani akar az utamról. Pedig minden alkalommal mesélek neki. Rajongok érte.
Ahogy bontom a vonalat  és a képernyő elsötétül, felé fordítom fejem és ajkaira tapadok, majd karolásában megfordulva, átkarolom nyakát, ujjaim tarkóján szaladnak fölfelé, beletúrva a tincsekbe.
- Vettél nekem új kötényt? - mert ha már ezt kéri, akkor csakis újban vagyok hajlandó feszíteni! - S te öltöztetsz le, vagy inkább nézed? - suttogom két csók között.
Megfogom a kezét, s ha nem rukkol elő új ruhadarabbal, akkor a konyhába megyünk, s kinyitom a megszokott helyen rejtőző kötényeket.
- Ú, vettél! Melyiket szerestnéd?  - kapom le a felső kettőt, s ezek bizony nem egészen teljes egészében felelnének meg a konyhai előírásoknak.
Ha kiválasztotta, akkor hozzábújuk ismét.
- Szeretném, ha te öltöztetnél át – szippantok ismét illatából. Bőrének illata keveredik frissen váltott ruhájának illatával. Mindjárt megveszek, s érkező futár ide, rendelt ételek oda, még pár lélegzetvétel és nem foglalkoztat majd semmi....

Az apa szó természetsen jön tőlem, éppúgy, mint ahogy az Oliver is. Szeretem, s gyönyörű név számára mind a kettő. S élvezettel ízlelgetem minden egyes alkalommal.
Vele ringok a telefonbeszélgetés közben, nagyon jól esik és még a szemeim is belehunyom élvezettel, miközben, mindenki szerencséjére, nagyi csicsereg a telefonba. De mire megszólalok, ugyanaz az önfeledt és vidám hangom van, nincs nyoma annak benne, hogy az érintésétől éppen teljesen elolvadtam.
Beharapom a szám szélét, ahogy megcsókolja a fülem hegyét. Erogén zónám, ezért sem hordok sapkát. Kiváló magyarázat arra, hogy a fülem nem fér alá. Valójában egészen más az oka... Ahogy belesúgja a nyakamba szavait, kuncogok egyet, éppen akkor, mikor nagyival kuncorászok. Jókedvűen teszi le.
Pedig tudom, legelső kérdése az lesz, hol hagytam a menyasszonyom.
- Damienes – karolom át nyakát, s hagyom megkóstolni ajkaimat, s visszakóstolom. - Én akarok enni... téged – megnyalom nyakát, miközben megszabadít a zakómtól, ma már másodjára. Nagyon is kívánom még a folytatást és még sokat, sokszor, sokáig.
- Te pedig édes vagy – nevetek felé, s el nem engedem  a kezét addig, míg ki nem bontom a kötényeket. Illesztgetem magamhoz, végül a fekete mellett döntök. - Ezt kérem most. - még mindig a fülemben van türelmetlen dohogása, és zene füleimnek.
- Nem érhetek hozzád? - szomorodom el. Mindenét akarom érinteni, mindenhogyan, mindenképpen. Mire szomorúbb képet vághatnék, már fog is, és ismét a nappaliban vagyunk. A kötényt a kanapé karfájára fektetem, míg kizárja a külvilág kíváncsi szemeit. Amiért már kiskoromtól hálás vagyok neki, mert ezt a szeretetet, még látványban sem, senkivel nem vagyok hajlandó megosztani, ami közöttünk történik. Az csakis az enyém és az övé.
- Deh.... - el fogok bukni, most mindenképpen, mert érinteni akarom, simogatni, megnyalni, harapdálni. Beharapom a szám szélét, úgy nézek rá, miközben már az ingemmel babrál. A hallgatásom beleegyezés. Mert ő érint, az ő forró lehelletét érzem bőrömön. Forró ujjai cirógatnak.
Többször megnyalom a szám, beharapom ajkam, csak hogy ellenálljak, róla is elkezdjem lehámozni az inget. Az arcát figyelem, hol pedig a gyönyörű ujjait, ahogy hozzám érnek.
Most nem segítek rá vállaimmal, érezni akarom tenyerének érintését a vállamon, s mikor vállamra hajol, kis híján elindulnak dereka felé kezeim, de megállom, így csak halkan felsóhajtok. A köldökömnél, akármennyire is várom, ahogy közeledik felé, megreked bennem a levegő és érzem, ahogy lent egyre jobban elönt a forróság, várakozva, s jelezve, mennyire jól is esik.
Emelem lábaim, s tartom, mindenféle mocorgás nélkül, hogy levehesse a cipőim és zoknijaim is. Az érintésére megint beleborzongok.
Ölemnek érintésére, ahogy ingerli, hangosan felnyögök, s kezem már feje körül vannak, hogy beletúrjanak hajába, mire észbe kapok, mit is ígértem. Nagyon nehéz, önkéntelenül belemozgok még többször ajkaiba, a szöveten keresztül is. Levehetné már a nadrágot, nagyon szűk, alig férek bele.
Némán szippantom be ajkaim ismét, ahogy tudom, ki fog törni a béklyóból, aminek ki kell. De nem, egyáltalán nem rántom hátra hátsóm. Nem akarom. A meglepődésből mosoly lesz a kérdésre. Füléhez hajolok, s egy csókot adok rá. Ha már hozzáértem, akkor legyen igazán szándékos az az érintés. Nem, mintha az előző nem éppen az lett volna. Sokszor megbukok ezen a kérésén, s fogalmam sincs, éppen ő teremtett ebben is ilyennek, hogy aztán számon kérhesse a „vétkemet”. S most még inkább szándékosan teszem. Ám aztán eszembe jut, hogy így ronthattam az ő élvezetén és hirtelen egyenesedek ki. Lehet, most rontottam el a játékát?
- Nem akartam elrontani – suttogom riadtan. - Mit hozzak? - Nem szeretem elrontani a játékát és most azt tettem. Így jár a büntetés.

Türelmetlen reszketésem elárulja azért, mennyire vágyom már, hogy ne legyen közötte és közöttem a szövet. Ágaskodna is felé, az alsónemű tartja vissza, a felette lévő nadrággal együtt. Nem sürgetem mégsem szavakkal és mozdulatokkal sem, hiszen úgy egyeztünk meg, nem érek most hozzá. Sok mindenről úgy vélem, én magam akarom, s még csak fogalmam sincs arról, hogy az ültette belém ezen vágyakat, elvárásokat, a kövelezőzést, azt, hogy képtelen vagyok nem hozzá érni, s hogy vágyjak arra, büntessen, mert azt is élvezem. S élvezzem, akarjam. De csak tőle tudom elfogadni, ám nála annál erőteljesebb ez a vágy, a megsemmisülésig kúszó vágyakozás.
Hörrenésére, állának simítására induló kezem csak futó lágysággal érinti egy ponton, arcának másik oldalán, s lehanyatlik. Szívem dobogni kezd, az a hang csodásan zengett. A mellkasán akarnám fejem, fülem, hogy halljam moraját.
Nem válaszol, s nem unszolom, helyette még mindig beszippantott alsó ajakkal figyelem, s engedelmesen emelgetem lábaim, hogy megszabadítson a nadrágtól, alsóneműtől.
Szokatlanul csillan a tekintetem, s ajkaim kisimulnak, ahogy az öv kikerül a nadrágom tartójából, s kezében félbe hajtódik. Szemei és kezei között kúszik egyet-egyet figyelmem.
Fogytam, izmosságom semmit sem veszített. Edzek, karban tartom magam, s az elmúlt években ebbe öltem bele azt az energiát, hogy vágytam utána, s nem kaphattam meg.
Az öv még még őrzi testem melegét, ahogy hozzám ér, mégis megrándul alatta a bőr, s lélegzetvisszafojtott lélegzettel tekintek Oliver szemeibe. A benne ragyogó tűz újfent kezd melegséggel tölteni. Ami már kihűlt bennem, hogy nem lehettem mellette. S hiányzott, rettenetesen. Minden milliméter utat élvezek az övvel, s mikor ráejti farkamra, mordulás szakad ki belőlem. Jóleső, várakozó, vágyakozó. Nem tudok leszakadni tekintetéről.
Bólintva fogadom el a választ.
A kötény kerül rám, s az öv meglep, ahogy végigszalad rajta vele gerincemen, s izgatott mosollyal veszek mély levegőt, megmozdulva, alámozdulva az övnek.
Az anyag péniszemet izgatva érkezik rá, most is felmordulok, igaz, halkabban. A hűvössége sem kellemes, de nem is kellemetlen. S ahogy igazítja a kötényt rajtam, ez az érzet erősödik és nagyon kell tartanom magam, hogy ne akarjak megfordulni és nekidörzsölni magam.
Elnevetem magam, ahogy a hátsómra csap. Kemény, nagyon is edzett, bár inkább vele és rajta akartam volna ilyen edzetté tenni.
Haja súrolja vállam, hátam, s hangjára kellemesen végigborzongok, s arra is, amit szavai takarnak. Arra is vágyom. Rá is. Hogy legyen olyan, mint azelőtt volt, hogy elutaztam. Válaszra nyitnám a szám, mikor látom az övet, aztán érzem is. Éppen úgy szoros, ahogy szeretem, igaz, még lehetne egy kicsit szorosabb, de így jobban kapok levegőt, noha beszélni már nem megy, csak mormogás szintjén. Behunyom szemeim az elvezettől, legfőképp, mikor az övnek engedelmeskedve nyakam, fejem hátrahajtja, s érzem, ahogy kóstolgatni kezd.
Mormogással válaszolok, belesóhajtva harapásaiba. S izgatni kezd, hogy nem érhetek hozzá, kezem mégis újfent megindulna, a dereka felé, hogy megfogja
A csengőtől viszont megrezzenek, s a kezem, ami csak dereka felett volt, ijedtem belekapaszkodok a derekába. A hangjától, s mindattól, amit tesz, eltűnt a külvilág és az éles csengőhang, érzékeny fülemnek mint egy hangrobbanás térített vissza a valóságba.
A szemeibe tekintek, s magamra mutatok. A farkam még jobban áll, mint mikor levette a nadrágot. Aztán csak ingatom a fejem, s elindulok, útközben egy fekete selyemköntöst akasztok le a bejáratnál lévő kisebbik gardróbból. Remélve, hogy még ott várakozik az anyag. A kapcsolatunk ezen részét féltékenyen őrzöm másoktól, s nem azért, mert nem illene. Az nevelődött belém, hogy ez csak nekem jár, ez csak a kettőnké. Én pedig nem osztozom rajta mással. Úgy nyitom ki az ajtót, hogy nem zavar, az öv a nyakamban. Másokat zavarna, de módi is, hogy valaki bőrövet köt rá, így nem foglalkozom vele. S hogy a másikat ne hozzam zavarba az ágaskodó harmadiktól, a fekete némileg ápol, s eltakar.
A döbbenet azonban nem marad el. Mivel nem megy beszélni, a mosolyom és a  néma tátogásom segít rendezni a helyzetet. Nem zavartatom magam, hiszen ezzel még nem árultam el semmit, szerintem.
A konyhapultra helyezem a dobozt, ráérünk még vele, most azonban ki akarom élvezni a jussom, s hamar visszalendülök Oliver elé.
Még a selyemköpeny is súlyos most nekem lent, meg akarok tőle szabadulni, előtte viszont játszani akarok egy kicsit. Megállok előtte, széles mosollyal, majd megfogom a megkötött öv végét és kihúzom, majd leengedem, kezemmel együtt, hagyva, hogy az anyag szétnyíljon, s a dudor még jobban láthatóvá váljon. S mintha valahogy elfelejtettem volna, kibe is kapaszokdtam meglepetten, a csengőt meghallva, elé állok, s nem érek hozzá. Szeretném, ha az ő tenyere simulna vállamon végig, hogy ledobja rólam a köntöst.