Már a kocsi felé is szinte repültem, ha szárnyaim lennének, nem is foglalkoznék kocsival. Talán mégis a magángépet kellett volna elfogadnom, hirtelenjében már ott akartam lenni. Mégis, boldog mosollyal üdvözlöm a sofőrt, aki már a bejárat előtt várakozott, hogy felvegyen, előzékenyen még a csomagjaimat is kihozta. Nekem előzékenység, hiszen nem várom el tőle, hogy a bőröndjeimet vigye. Várakozó tekintettel néztem a tájat, ahogy suhantunk az iroda felé, Olivér oda rendelt, és a mai napig képtelen vagyok Olivérnek hívni, számomra mindig másképp fog a szívemben lakni, mondhatni, átvette a helyét. Az elmúlt három év hosszúnak tűnt, már az elejétől fogva, és minden kapcsolatfelvétel előtt és után haza akartam menni. Mégsem tettem, feladatom volt és saját döntésem is, hogy eljöjjek ide. Mégis, ez a kettősség... végre vége! Ahogy közeledett az utazás napja, úgy virágoztam ki. Ott akartam lenni, vele, mellette.
A kocsi még éppen hogy csak megállt, már pattantam is ki a járműből, hogy felsprinteljek hozzá. Mégsem tettem, helyette inkább lenyugodva, becsuktam az ajtót, s az öltönyt megigazítva, az új arcokon, ha volt, átvergődve, végre arra az emeletre értem, ahol az irodája van. Mosolyom izgatottá és várakozóvá vált, s mégsem ronthattam csak úgy be hozzá, hiszen akár lehetnek is nála, vagy megbeszélésen van. De ha nem lesz nála senki, úgy egészen biztos, hogy a karjaiba akarok szaladni, s átölelni, érezni az illatát, testének melegét. Az otthont. Izgatottan nyelve, kopogok az ajtón, s csak akkor lépek be, ha meghallom a beengedésre utaló szót, szavakat. - Mr. Hudson – add egek, hogy egyedül legyen, kérlek! Bennem biztos pontként él és létezik az életemben, senki más nem fogja elvenni tőle azt a helyet a szívemben és a lelkemben. Nem csak, mert felkarolt, a törődése és figyelme, hogy velem volt, mikor szükségem volt rá. Megtehette volna máshogy, de ő személyesen tette. S már alig várom, hogy végre ismét a saját szemeimmel láthassam. Hiányzik az illata és megnyugtató hangja.
A karjaiba akarom vetni magam, de csak akkor teszem meg, ha egyedül van. Legyél egyedül! Kérlek!
Vendég
Vendég
Szerző
Üzenet
Szer. Okt. 28, 2020 8:28 am
Oliver & Damien
+18
Minden egyes pillanatban vágyom arra, hogy rajtam hagyja nyomait. A közben életre kelő érzet kevéshez fogható, s volt, hogy szomorú voltam, mert nem akarta megtenni mindig, mikor kértem rá. Olyankor mindig kiengesztelt mással, s megnyugtatta vágyó lelkem, testem, s jóleső érzéssel bújtam hozzá utána minden alkalommal. Tudta, tudja, mivel lehet, enyhíteni szomorúságomon. Megáll bennem a levegő egy pillanatra, ahogy nekifeszülök állának. Az, hogy hozzáér, újfent végigfut rajtam, legfőképpen, hogy ott. Elmosolyodva nézek a szemeibe. Igen. Őérte vágyakozik, velem együtt. Mégsem érinti meg máshogy, s mielőtt még kezem tarkójára simulna, hogy hozzásimítsam, már lejjebb is csusszan. Már ahogy emeli a fejét, hajolok csókjába, akarva őt, mindenhogyan, s a lehető legmélyebben. Ujjaim finoman lendítenek rajta, meg akarom szabadítani a többi ruhától, csak lehessünk már együtt, s ahogy a hátsómba markolva, magához húz, lovagló mozdulattal suhanok fölé, hogy minél előbb elérjem végre a nadrágja derekát és lejjebb rángassam, mohón, menjen már le, legszívesebben letépném. Belelépek a közepébe a nadrágjának és határozott rúgással tépem le róla, kit érdekel, hol landol? Ugyanezzel a mozdulattal mozdulok rá ismét ajkaira, egyik kezem nyakán simít végig, mint aki el sem hiszi, hogy érintheti, újfent. De mielőtt hozzáérhetnék, szól, s azonnal teret adok neki, megszokás, beidegződött cselekvés, csak szemeinben van ott a mohó vágy, s mozdulatlan testemben. Minden vágyam, hogy neki jó legyen, s hiába van bennem, hogy hamarosan megtörténik, ő fontosabb számomra, s egyben némi bűntudatom is van, hogy akaratom rákényszerítem. Érintése villámcsapásként ér, végigfut rajtam, magához rántva a fájdalom is végigsuhan rajtam, hiszen annyira bőséges, hogy már szinte minden érintésre érzékeny, így csak beharapom a szám szélét, hogy csak egy halk nyögés hagyja el ajkaim, de rezdülése jelzi, fájdalmas is volt. De tovasuhan, ahogy a combjára érkezem, s mintha el sem telt volna a három év, úgy igazodok hozzá, hogy egy hajszál sem fér közénk, s ahogy nyelve játszik az enyémmel, úgy kezdek el mozogni, hogy még közelebb jussunk. Akármennyire is vágyom most, hogy már vadul akarnám, az érzet annyira forró, annyira áthevít, s egyszerre akarok vele gyengéd és hálás lenni, hogy nem utasított vissza. Akarom őt. Kezem hátára csusszan, s ahogy mozdulok, úgy ölelem magamhoz, hogy még közelebb kerülhessen, mintegy ingerelve őt is, hogy egyek lehessünk, minél előbb. Érezni akarom. Lassú táncba kezdek, még inkább ingerelve, mert már nagyon vágyom rá, csókom vágyakozása is hűen tükrözi.
Vendég
Vendég
Pént. Okt. 30, 2020 12:35 pm
Finally with You
To: Damien
+18Meztelen teste úgy simul hozzám, mintha nekem tervezték volna, odafent a kéz, ami neki alakot formált az engem kérdezett meg. Az én óhajaim leste, amikor megalkotta azt a gyönyörűséget. A csókja mohón csap le, befal belőlem, vegye és vigye el. Az övé, neki adta magamból mindent azzal az édes titokkal, amit kölyöktestébe ültettünk el s most annak eszem a böjtjét, harapom le a válláról, ahogy átbukok rá. Mozdul alatta a testem, kőkemény vágyam beszorítja az alhasa és az alhasam közé, rányögök súrlódásra, hergel minden apró létező kinyilatkozása. Két kézzel markolok a seggébe, magamra vonom, bele akarok fulladni, megint a szája után kutatok, hogy csókoljam, faljam és rásúgjam, hogy megőrjít, hogy itt van. – Az enyém vagy. – ellent mondást nem tűr a kijelentés, mégis olyan gyengéd a hangom, mintha könyörögnék benne, hogy mondja igen, még az enyém, az is marad örökre, mindig. Sosem árul el és soha nem hagy el, nem teheti meg velem, azzal megöl és én élni akarok. A szívem vadul dobog, nekiverődik a mellkasának míg, fulladva kihajolok az újabb csókból és felhúzom a számhoz a jobbom, nem sajnálom a nyálam, amit az ujjamba, a tenyerembe csorgatok és kenem be a segge két partja közé. Na nem azért mert sajnálok tőle egy kis fájdalmat, arra neveltem, hogy szeresse, hogy reszketve a kíntól is a karjaim közé omolva rebegje el, hogy imádja és sosem jobbat. Fiatal elmére termékeny magvakat vetettem el. Ha megverem közbe és izzó vasat nyomok a mellkasába akkor is kőkemény marad a farka nekem simulva, mert a nevelés több, mint az ösztön. Harapom, szívom a torkán a bőrt, míg az ujjaimmal bejárom magamnak a testét, felkészítem valami vaskosabbra, nagyobbra, mint az ujjaim, de inkább magam részére szól ez, mint neki. Hiszen ha neki nagyon fáj, az nekem is fáj, márpedig én most úgy akarom élvezni, hogy az agyamról leoldjon az elmém. Szabad kezemmel a tarkójára markolok, durván rántom a számra. Bűzlik belőle a vágy, imádom ezt, ebbe akarok belehalni. Tövig nyomom a két ujjam a lüktető testébe és rászívok a számba kunyerált nyelvére. Hagyom helyezkedni, benne akarok lenni, azt akarom, hogy ő fogadjon magába és én közben a seggébe markolhassak. Szavakkal dicsőítem, édesemnek, drágámnak, kicsimnek hívom, életem szerelmének és én kicsit drágámnak lihegem. A szívem a torkomban dobog, simogatom cirógatom, markolom a lapockáját, a gerincén számolom a csigolyákat és akarom, hogy végre minden értelemben az ölembe üljön. Feszül a vágyam, majd felrobbanok. – Kegyelmezz! – röpke ima a szájára.
Vendég
Vendég
Szomb. Okt. 31, 2020 4:15 pm
Oliver & Damien
+18
Próbáltam mással enyhíteni hiányát, de már az első alkalommal is tudtam, hogy nem az hiányzik, a második pedig már szinte az elejénél a hamvába hullt. Őt akarom, senki más nem képes úgy betölteni a hiányt, mint ő. Mert Ő hiányzott belőle, senki más. S nem csak, mert senki más nem képes olvasni, tudni, mire vágyom, s hogyan szeretném. Nincs senki más, akinek megadni akarnám. Csak neki, egyedül neki. Mélyet sóhajtok, ahogy megmozdul alattam, s még inkább csak ingerel, s nem érdekel, mennyire mohón, visszarabolom azt, amit vesz tőlem, vad csókban, akarva őt. Ujjaim viszonozzák vállába markolással az övéit, s vonom magam felé, mintha még lehetne hova, s mozdulok tovább, még inkább ingerelve őt is, mintegy sürgetve s vágyva is egyúttal rá. Mintha attól félnék, a következő percben felriadok és ismét egyedül vagyok, s mellettem üres az ágy, hiszen ő D.C.-ben van én meg az Almában. - Mindig is az vagyok – suttogom vissza. - S te az enyém – süt a vágy a szavak mögül, akarom őt, annyira sürgetően, annyira akarva, hogy szinte már újfent megint remegek. Bőrének súrlódása az enyémen csak tovább gerjeszt, s mindaz, ami közénk szorult, de akarom, annyira.... hevít még tovább, mozdulataim nem hajlandóak lassulni, mint ahogy csókom vadsága sem. Feljebb emelkedem, ahogy csúszós keze megérkezik, s a tekintetét keresem, míg lent készít elő. Ha tudná, mennyire akarom már, hogy bennem legyen, nem érdekel, mennyire fájna, át akarom ölelni, örök és egyetlen ismerősként. Egyre vadabbul ver a szívem, s légzésem is változik. S mégsem ajkaim, hanem nyakam nyújtom felé, még akarom, hogy szívjon, s akarom, hogy közben ujjai minél előbb végezhessenek, de az élmény annyira heves lesz egy pillanatra, hogy ráborulok homlokommal a vállára, s mélyet szívok bőrének illatából, lejjebb csúsztatva tenyeremet, felfelé húzom magamhoz, valójában magamat le, hozzá. Egy újabb pont, fejem hátralendül, belesimulva tenyerébe, s ránt vissza magához, nem engedve és ezt akartam, s miközben táncot járok ujjaival, nyelvemmel is követelem a magamét, levegőt sem akarok venni, felesleges. Nem bírom tovább, minden pillanatban egyre jobban és jobban nyűszít bennem a vágy, hogy átölelhessem végre. Vad türelmetlenséggel, helyezkedem újra, s egyben ingerelve tovább, mely olyan ösztönösen jön, fel sem merül bennem, hogy mindezt ő vágyja, mert én akarom, élvezem, ahogy a finom ingerléssel még inkább tüzelem, de leginkább magamat. Lassú tánccal ereszkedek rá, csalogatás helyett a tűz hevítése, hogy melyikünké, talán mind a kettőnké. Magamra húzom, lent is, s fent is, ahogy átkarolom, s vonom magam hátra vele enyhén, hogy még jobban ráilleszkedhessek, s nem engedem el nyelvét sem, míg el nem ért teljesen elsőként. Meglep a fájdalom, s egyben a felismerés is fáj, mennyire régen voltunk együtt, s hogy mennyire akarom. Ezt a fájdalmat viszont akarom. Édes, szeretnivaló és szinte kívánom is. Vágyamat még jobban pezsdíti, mámorosan cirógatom meg szőke tincseit, s mormogok a fülébe, a fájdalomtól és őrülten reszkető vággyal. Suttogó akarlak, finom, jel meghagyása nélküli harapdálásom, ujjbegyeimnek hátába mélyesztése, mellyel szintén nem hagyok nyomot rajta, lassú mozdulatokkal ölelem ismerősként körbe, s minden izmommal, először finoman, lágyan, akármennyire is vágyom vadul, azt a harapdálásom és zihálásom mutatja, mint mikor két, régóta nem látott egymásnak ölelkezik örvendezve. Ahogy gyorsulok, s minden irányban megismertem, játékot kezdek vele játszani. Izmaim még mindig tudják, hol kell körbefonni, mikor incselgek vele a legjobban, s mindezt saját vágyam is jelzi, mely egyre keményebben feszül neki, s ahogy mozgok, azzal is izgatni akarom őt, s egyben vágyok arra, hogy az is kielégülésre leljen. Ujjai, csókjai csak tovább izgatnak, s éppen akkor hajolok hátra, szinte kérve, hogy simítsa végig a gerincemet, s hogy kezdjek a csúcspont felé haladni, mikor hangja végigsimít bőrömön, lehelletével együtt. Szájához hajolok, s becsípve kicsit szélét, rárobbanok ajkaira, s nekikezdek, amire kért. Harmatossá vált már bőröm, ujjaim, s karjaim, lábaim passzírozzák őt belém és még mindig nem elég nekem. El akarok égni, hamvadni ebben az ölelkezésben, ha az lesz az utolsó lélegzetvételem is. Ahogy érzem, közelít a csúcshoz, vággyal teli cirógatással megyek végig gerincén is, majd hirtelen ölelem erősen körbe lent. Pusztán egy múló másodperc töredéke, s két levegővétel között suttogom szinte szájába. - Soha ne küldj el ...
Vendég
Vendég
Hétf. Nov. 02, 2020 3:24 pm
Finally with You
To: Damien
+18Engedelmes teste pontosan tudja mire éhezik az enyém, mindent nekem ad magából, lebomlanak a gátak, új kis tüzek gyúlnak a bőröm alatt, ahogy nekem simul, nekem löki magát. Már nem tudom, hogy mit akartam mondani, ha akartam is valamit, nincs jelentősége, csak neki. A csókjainak az ajkamon, a kezemre feszülő testén, a markomba keményen feszülő seggén és az illatán, ízén kívül. Vágyom rá, akarom őt benne és vele lenni egyesülni,összeforrni, mint rég, mint ahogy tettük már olyan rengeteg sokszor, hogy számot nem tudnék neki adni. Imádom a bőrén a nyelvelemet, végig húzom a kulcscsontján, hogy belém szökkenjen az íze, mint egy édes emléket előhívő emulzió és egyszerre minden itt lesz bennem megint belőle. Habzsolva falom be, az ujjam helyet találnak benne, magamnak kellő forróságot én még simogatnám, de ő mohó, kiéhezett, kifarol az ujjaimról és mégis az én kezem marad ott, hogy legyen ami vezet, mert még nincs készen rám, felnyikkanok a kíntól, neki is fáj nekem sem a legjobb, de ha beleszakadok is vágyom. Meghagyom neki, hogy magába engedjen, nem mozdulok alá, csupán megtartom magam, hogy ne okozzak sérülést leginkább magamnak. – Mohó vagy. – súgom elragadtatva, mert az, mindig is az volt, de most kifejezetten. Forró teste nyílik nekem, bár nem elég gyorsan, a fájdalom az enyém is, nem csak az övé és én mégis sóhajtva, nyögve markolok magamról a combjára, a hátára, hogy felziháljon a légvételem, ahogy mélyre siklik benne a kőkemény akarásom. Gyilkos játékot játszik, mert ennyire gyorsan nem lehet, annyiszor megbeszéltük már, hogy… ah mindegy is. Markolom, simogatom ahol érem, csókokkal bombázom, a vállán harapom, míg ő mozdul az ölembe, lassításra kérem, ne siessen, hova rohan, nem lehet kiélvezni így, lehetetlen. Aztán ráhagyom, élveztessen el, had dolgozzon meg érte, dolgozzon meg rajtam. Ráharapom a vállára az elragadottságom, a szájába nyögök, a nyelvére szívok. A gerincén simogatnak az ujjaim, majd a seggébe markolva szinte mozdítom magamon. Forró teste lüktet körülöttem, préseli belőlem a vágyta, gyors ütemet vesz fel, sietőset, rohanósat, nem ér rá? Nem baj, otthon előveszem a saját tempómban, most azonban... Most csak a szívem verése hallatszik a fülembe és szinte érzem a farkamba is, ahogy szorosan öleli az övé. lihegném, hogy lassítson, hogy ne mohózon ennyire, mert így nem… de közben nagyon is. Az ölelése is birtokló, minden mozdulata az leteszi a névjegyét rajtam és rám, miközben hevülten lovagol az ölemben. Felzavar a csúcsra, nem lassan juttat el, nem élvezkedik, csupán elveszi, amire vágyik, kisajtolja belőlem, mert a türelem nem erénye velem és ezzel kapcsolatban. Lihegve kérem el a csókját, a seggét markolva, siklok az élvezet felé, úgy teszem az ujjaimat, hogy érezzem magam minden egyes ütemre a testén hatolni. Felhörrenek, ismeri a testem, pontosan tudja mikor ér célba, mikor kapja el az utolsó pillanatot, amiben rám öleli magát én meg öt vonom magamhoz, de már nem akarom megállítani, hogy elélvezzek, mert az agyamban zsibbad az akarás forró vágya, míg a számra súg, nekem összerándulnak a heréim és válasz helyett kitöltöm a magommal. Soha… mondanám, ha tudnék beszélni, ha nem éppen lebomlanék az agyamról, ha nem égne el a gerincem, ha az agyamban a beszédközpont működne és nem csak az ösztönös, elemi szorítás, hogy mozduljon még, az utolsó cseppeket is sajtolja ki belőlem. – Maradj! – maradjon az ölelme és maradjon rajtam, míg vadul lüktetek, míg az agyamból lecsillapszik a tűz, míg a levegő megint áramlani kezd, mert a kezem az ölébe akarom csúsztatni, hogy viszonozzam neki az élvezetet, de ahhoz kell, hogy koordinálni tudjam a mozgásom. Mindjárt… menten menni fog. Merre vagyok arccal? Végig simogatok az oldalán, be az ölébe, míg magamon hintáztatom. Kőkemény dákót akarok az ölében találni, vértől és akarástól duzzadót, a kezembe vágyom venni, míg újabb csókra orzom el a száját.
Vendég
Vendég
Kedd Nov. 03, 2020 10:42 am
Oliver & Damien
+18
A nyelve érdekel, a bizsergés a számon, ahogy újra és újra megkóstolom bőrét, mely forrón lüktet, s csábítóan hívogat, régen érzett ízzel kecsegtet, amire már nagyon régen áhítozom. S csak arra. Az illatára, bőrének érintésére, forró testére. Annyira hiányzott, türelmem nem éppen ereje teljében van. Mindenére vágyom és a lehető legrövidebb időn belül. Azonnal. Mindenét akarom, egy akarok lenni vele. Tarkóján összemarkolom szőket tincseit, nyelve a bőröm, ahogy a kulccsontomhoz ér... tudja, hogy szeretem, s csak még jobban felizgat. A meglepettség mellett óvatossá válok, akármennyire is akarom s a lehető legnagyobb türelmetlenséggel, sérteni és fájdalmat okozni Neki, éppen Neki, nem vágyok, s lassabban haladok, remegések szaladnak újfent végig rajtam, a türelmetlenségtől. - Nhh.. - nem jön ki több szó ajkaimon, az érzések és érzékek egyvelege, kikapcsolja a beszédemet, csak mormogásra enged ismét. Lassú, finom, ütemes mozgásokkal közeledek hozzá, ereszkedem rá, de már annyira akarom, remegésem egyre érezhetőbbé válik. Kőkemény, megsérteni nem vágyom, annál inkább rá, hogy jobban bennem legyen. Csak ő illik bele, senki más! Jelzései áthatolnak rajtam, sosem kopott ki belőlem, miként értsem mozdulatait, akarását, s elégedett, boldog mosoly honol rajtam. Ne siessek, ám akar, nagyon akar. Akar! Annyira tartottam attól, hogy eldob, hogy nem fogad vissza. Ez a kettősség eltűnik most, csak az érintése, testének forróssága, ajkai, lüktető és egyben kemény férfiassága van számomra, illatával és ízével keveredve. Engedek a mámornak s sürgető vágyamnak. Légzésem gyorsulása időnként változik, ahogy harapdál, még jobban fellökve az izgatottságom, s ahogy simítása lejjebb ér gerincemen, úgy időzítem, hogy akkor mozduljak minél ingerlőbben neki is, újfent megremegve a vágytól. A mozdulatától felnyögök, belemarkolva derekába, ahol éppen tart a kezem, engedelmesen mozdulok alul, kis híján elveszve attól, mennyire pontosan tudta, merre mozduljak, hogy még inkább magamon kívül legyek. Még mohóbban kóstolom, játszok vissza nyelvemmel a nyelvén, harapok vissza, mert a mámort megosztani kívánom vele, kifejezni, mennyire .... Gyorsítok a ritmuson, ahogy érzem, kezd kényelmesebb lenni bennem, s még inkább keményedni. Még akarom, ingerelni őt, magamat. Testem úgy dolgozik farkán, mintha sosem lett volna az a három év egymástól távol és sokkal mohóbb, mint ajkam az övén. Most már hozzásimulnom is képtelenség, olyan mereven követeli a sajátom is azt, ami szerinte megilletné, és vágyik arra, hogy kezelésbe vegyék, de most csak az a szerep jut neki, hogy nyilvánvalóvá tegye vágyaim és érzéseim. Ujjaira elégedetten mormolok, tudja, hol kell hozzám érnie, de nem akarom elengedni ajkai, játszani akarok a nyelvével, s csak akkor homorítok hátra, s ölelem vadul magamhoz, nem foglalkozva azzal, mennyire fáj elöl nekem, a csúcsra akarom vinni magunkat, el akarok olvadni abban, ahogy kitör. Könnyek folynak végig arcomon, még mindig vonom magamhoz, s csak veszem a levegőt, elhagyva az elöl érzet fájdalmat, hogy felcseréljem azzal, ami lentebb történik, mikor kitölt. Remegek, enyhén, miközben a pillanatnyi megállás után, mely a gyönyörbe hull, szorítására mozogni kezdek, hogy testemmel kiköveteljem a legvégsőket is belőle, s szavára belemarkolok finoman vállára, s lecsúszik hátára, hogy mozdulataim ott köszönjenek vissza. Lovagolok, ritmusban vele, ez a ritmus lassabb, mint pár perce, mint egy cirógatás. Kezének siklása oldalamon ajkaihoz húz, s bár akarnám még hallani, hogy maradjak, nyelvének ízét is akarom érezni. Megnyikkanok, s egy pillanatra megrándulok, mikor a dákómhoz ér. Nagyon kevés kell már neki, s az addigi fájdalom is eltűnt, ahogy csókjáért hajoltam, az érintése olyan gyönyört cikáztat végig, mely egy pillanatra megállít bennem mindent. Kezének mozdulatával együtt ringok rajta, miközben még bennem van, ezzel becézgetve vissza.
Vendég
Vendég
Csüt. Nov. 05, 2020 12:08 pm
Finally with You
To: Damien
+18Izmos, formás teste ring az ölemben, mélyen lüktetek benne, érzem minden szívdobbanását a számon, a kezemben, a farkamba is szinte. Préseli a makkom vadul, majd felrobbanok benne, alig bírom ki, hogy ne rágjak át a bordái között és harapjam a szívét, mert akkor lesz egészen az enyém, ha felfalom, bezabálok belőle, most a bőre jut, az ajka, a csontja a bársonypuha bőre alatta. Minden anyajegyre izgatottan csókolok rá, üdvözlésképpen, itthon van, itthon vagyunk. Tempósan lovagol a farkamon, az én mohó kis szerelmem, aki pontosan tudja, hogy mozduljon, de kiéhezett teste elvenne mindent azonnal, olyan sietősen, mintha attól félne 10 perc múlva már nem leszek az övé. Drága Damien életed végig a tiéd vagyok, örökké. Mi lesz neked ha én megyek előbb, biztos vagyok benne, hogy követnél, az én teremtményem vagy, aki nélkülem semmi, nem létező energia a világmindenségben. Kemény seggén markol a kezem, a bőrére nyögök, sóhajtok, lihegek, azt sem tudom hol vagyok, forró körülöttem a levegő, míg a teste szorítása és buja, gyors mozdulat meghajszolnak a csúcsra. belém robban a könnyének sós szaga, édesem… Miért sírsz, minden a tiéd. Markolom a seggét, húzom szét magamnak, gyúrom össze, mozdul alá a csípőm, de ha meg sem rezzenek is kielégít, hiszen azzal is teszi, hogy az ölemben lovagol, hogy a szűk segge körbelükteti a duzzadt farkam. Lihegve karmolom a nyakára a szavaimat, a fogaimmal is lefixálnám, az a baj, hogy nem tudok betelni vele, harapnám, véresre, lyukasra, mert az imádatom, a hódolatom nem juthat máshogy az ereibe. A csípőjén járok már, összekoordinálom a mozgásom vele és durván alá lököm a testem, mélyre hatolok benne, vadul, erősen, összecsattanó testünk hangját a csókok szakítják meg, a lihegésem és az övé, míg végül felrobban bennem a kéj és megrántja a gerincem. Lehunyt szemeim mögött sárga karikák ugrálnak, hátradobom a fejem, hogy levegőt kapjak és abba sem hagyom a lökéseket. Az utolsó cseppeket is a testébe lövöm magamból. Úgy élvez el, hogy a világ megszűnik létezni, csak ő van jelen, a szíve lüktetése, a préselése a farkamon, a belé ontott boldogságom. Lihegve libbenek le a zúgásról, a kezem már az ölében, az ujjaim a farka köré fonom, forrón, erősen markolok rá. Jobbomba veszem az az ügyesebb, balommal a tarkóját túrom. Finoman rezeg a testem a kijózanító remegéstől, a combomba zsibbad az izom, de a vágyam még benne, a legjobb helyen, még keményen, felhevülten. A csuklóm szabadon jár rajta. Lassan simogatom, előbb csak visszahúzom a bőrt húsának csúcsáról, körbe futtatom a hüvelykujjam rajta. Kínzom ezzel, tudom jól, pár jól irányzott mozdulat és összekeni a hasam, de még had szenvedjen, míg kicsókolom a szájából minden szerelmét. Balomat is az ölébe ejtem, ráfogok a feszes herékre, a súlyos golyókat az ujjaim között egyensúlyozom, míg a kezem puhán, de határozottan bejárja teljes hosszát, ha erősebben szorítom, érzem, ahogy lüktet, azt is, hogy nem sok van hátra neki, de azzal bőven lassítom, hogy nem húzódom ki belőle. Sürgető mozdulatokkal kergetem a kéj felé, míg a száját megpróbálom a csókomban tartani, levegőt fikarcnyit sem kapok, de ráér később. Határozottan veszem fel a tempót, amit szeret, hiszen én tanítottam neki, akkor a tempó, amit én szeretek. Gyakorlottan verem ki a farkát, balom átsiet a hátár magamhoz rántom lecuppanok a szájáról, muszáj lélegeznem és pár erősebb mozdulattal bevégzem a feladatom, míg én még mindig benne lüktetek. Meleg magja a hasamra spriccel, összeragacsoz. Mire visszatér a ködből már ölelem magamhoz a kezem lassú tempóban préseli ki az utolsó élveteg cseppeket belőle. - Hiányoztál. - rávigyorgok a szájára istenem… milyen korán és fiatalon vettem el ebből a fiúból mindent. Elengedem nedves húsát és mindkét kezemmel magamhoz ölelem, a nyakamba húzom a fejét, elringatom, hiszen sírt… lecsókolom ezeket a könnyeket, még mindig szorosan összetapadva vele.
Vendég
Vendég
Pént. Nov. 06, 2020 10:03 pm
Oliver & Damien
+18
Hiányzott. Az illata, íze a számban, kezének érintése a bőröm, a csókjai, ő maga, hogy bennem legyen. Nyomott hagyott mindenhogyan bennem a három év, belekúsztatva a félelmet, hogy bármikor újra hiányozhat. Hogy nincs mellettem. Ne küldj el többé, veled akarok lenni... Képtelen vagyok betelni vele, lüktetése bennem csak még inkább tüzel, szám vadul keres minden, olyan régen kóstolt részét, ujjaim, tenyerem simítani kívánja minden részét, fogaim befalni akarja minden porcikáját. Alig kapok levegőt, nem foglalkozom vele, minden érte vágyódik, reszketve, sóvárogva akarja magának. Kezét, tenyerének mozgására is reagál hátsóm, mindenét akarom. Az iram egyre követelőzöbb, ahogy gyúrja hátsóm, s a ritmus is egyre erősebb. Nyomokat hagynak ujjai, körmei, fogai, édes bizsergés, még jobban repít és még inkább akarom, kezeim mohón gyúrják, karmolják, nyelvem és ajkam követeli az övét, akarnok módon. Mozdulata erős és heves, szikrákat vet a kéj egész testemben, beleremegve nyögök a csókjába, majd siklok le a nyakára, végignyalva újfent bőrén, mint akinek sosem elég milliószor átmenni rajta. Karjaimmal, tenyeremmel magamhoz vonom, kisajtolva belőle az utolsókat is, akarva, mind az enyém, csakis az enyém. Hagyom lüktetni, hagyom érezni, mozdulatlanul maradok, ismerem minden rezdülését, még mindig, s nem csak én, hanem testem is. A megfelelő pillanatban, nagyon gyengéden, mozogni kezdek ismét, mennyei boldogságomat megköszönve benne. Bennem. Felnyögök, ahogy rámarkol a közben teljesen megkeményedett tagomat, ujjai, tenyere a tarkómon forróságából adnak át, mintha lenne hova. Nyögve sóhajtok nyelvére, érzékeny, nagyon is, ahová nyúlt és kéjjel telten vágy minden mozdulatára, önkéntelen játékba kezd tőle csípőm, mellyel tovább mozgok farkán. Alig bírom visszatartani magam a simogatásától, ingerlésétől, minden milliméterét ismeri merevedett tagomnak, s reszketve sóhajtozok szájába. Lejjebb dugom nyelvem szájában, ahogy rátapint a heréimre, villámként fut ismét végig rajta érintése, kis híján összerántom hátsóm tőle, helyette hullámokban tör végig rajtam a kéj, s csapódik le rajta, még mindig az ölében és rajta maradva. Csodálatos érzés, hogy tökéletesen tudja, hogyan szeretem, s minden egyes mozdulata egyre közelebb juttat, mégis, néha hol azt mormolom, hogy keményebben, vagy hogy gyorsabban, s legtöbbször csak belefulladok ajkaira, elveszve benne mindenhogyan. Régen érzett érzés ömlik végig rajtam, míg magom rajta terül szét, könnyeim is nekiindulnak, az öröm máshogy fakad ki, újfent végiggördülve arcomon. Erre vágytam, mióta … régóta, nagyon régóta. Ezért sürgettem, ezért ugrottam a nyakába. Akartam őt. Így akartam. Eltűnök valahol a csillagos végtelenben, nekidőlök, de nem akarok tőle leválni, akarom, hogy bennem legyen még, érzem még mindig feszülését és akarom, minél tovább. Elégedetten mormogva mozgok, ahogy az utolsókat is kiszedi belőlem, újfent meg-megremegve. Csillogó, vágytól fütött és elégedett tekintettel keresem az övét, majd ajkaira hajolok. - Jó hallani – röpke csókot adok ajkaira. - Rossz volt nélküled. Elhelyezkedem rajta, fejem a nyakába hajtom, majd hagyom, lecsókolja könnyeim, mosolyom kíséretében. Kezem nyakára, csúszik, cirógatni kezdem hajtincseit, tarkóját simogatom, s még csak véletlenül sem vagyok hajlandó elengedni. Jó helye van ott bennem. Fejem a vállába fúrom, másik kezemmel átkarolom hátulról és derekára fonom kezem, míg másikkal továbbra is cirógatom tarkóját. - Szeretlek – lehelek egy csókot nyakára. Kimerültem, s ez az évek óta tartó vágyakozásnak is köszönhető. Hosszú időbe fog kerülni, míg újból feltöltődöm vele.
Vendég
Vendég
Kedd Nov. 10, 2020 1:39 pm
Finally with You
To: Damien
+18Kifulladva fáradtan, de kielégülten dőlök hátra és viszem magammal őt is. A csókját a számon, a testét az enyémen, a kezemmel a hátán, a bőrnek illatával feltelt levegőt. Megörülök, úgy hiányzott, most érzem igazán, hogy a teste még forrón lüktet a farkam körül, a felpuhult húson. Reszket a karom, a combom alatta, de a szívem üteme miatt rezeg minden bennem. Lassan csitulok vissza, felsimogatok a hátán a tarkójára és muszáj mozdulnom, hogy súlyosra lanyhult húsom elhagyja a testének forró menedékét, mert megvadulok a lüktetésétől, aztán bajban leszünk. Aprót csókolok a nyakára, feliszom a könnyeit. - Olyan jó fiú vagy, Damien. - mert valóban az, olyan jól nevelt, okos, intelligens, az enyém, csak az enyém. A mélyen ülő gerince, a formás segge, a hosszú combjai, minden belőle, a kicsordult magja a hasamra forrva, a légzése a nyakamban. Olyan fiatalon törtem össze, kölyök volt még, amikor először ült így az ölembe, akkor a felkarom majdnem hosszabb volt, mint a felsőteste, a karja vékony, a hangja sikoly… ha rá gondolok is, megint bennem fészkel a vágy. A gondolat is bűnős, de a fiú az ölembe mindig a kölyköm marad, aki annyira meg akart nekem felelni, hogy soha nem kérdőjelezte meg a dolgok helyességét. Csupán azt firtatta, megint? A keze alatt felborzong a bőröm, rácsókolok fajára oly jellemző fülére, ha már ott járok végig nyalom, rácsúsztatom a szám, beszívom, beharapom, belemorgok. - Szeretlek. - elmosolyodom a vallomásán, azonnal lepattan a számról a sajátom is, mert tény, mert szeretem. A szívem minden szeretet az övé, a szerelmem, a mindenem a fiú, aki már bőven felnőtt, de nekem mindig ez a törleszkedő kölyök marad, aki belesimul az ölembe, és vadul lovagol a farkamon, miközben eltántoríthatatlanul tudja, hogy ennek így kell lennie. - Maradj kicsit még így velem. - bújjon csak ide. Elringatom a karjaim között, fura, nemde? Az imént dugtam meg, most pedig ringatom, mint egy valósan is kölyöktestet, de elmében Damien valahol megrekedt gyereknek, ami hozzám kapcsolja. Mert amúgy túl okos is, tudja, hogy amit tettünk rossz, de mindig imádattal vettem körebe, összekapcsolta az agyában és most ennek a böjtjét élvezem. - Édesem… - rácsókolok az arcára. - Velem maradsz éjszakára? - van saját lakása, saját élete, de ma nem mehet el mellőlem, totál kizárt, hazaviszem, megvacsoráztatom, beszélgetünk, aztán rituálisan megfürdetem, mint mindig és ágyba dugom, meg a kanapén is, ahol éppen elérem. Hozzá akarok simulni, amikor alszik, a hátát védeni, a nyakát csókolni, miközben elnyomja a buzgóság. Megállás nélkül simogatom, a kezem fáradhatatlanul térképezi fel, a bőrén tapogatok régi sebhelyeken csúzok át, anyajegyeken, mindre emlékszem, az ő testét jobban ismerem, mint a sajátomat. Fogyott, de még mindig izmos, formás. Bőrének illatától fejre áll a világom, belemorgok a fülébe, felszalad a kezem, hogy a tarkójánál a hajába túrjak, hátrahúzom a fejét, rányom a szám a szájára. Mohó csókba kényszerítem olyanba, amibe bezabálok belőle. - Mit csináltál nélkülem, Damien? Meséld el nekem, hányszor voltál valakivel? - mindig, mindig megkérdezem, ha nem tetszik a szám, még lehet elverem, de az is lehet, hogy magam elé nyomom, az is, hogy büszke leszek rá. - Enyém a szíved? - van-e mersze mást is szeretni?
Vendég
Vendég
Szer. Nov. 11, 2020 9:46 pm
Oliver & Damien
+18
Sóhajtásával együtt dőlök, mélyen kiengedve a levegőt, mindazt a hiány, mely eddig vett körbe. Most ő vesz körbe, s boldog elégedettséggel, fúrom fejem a vállgödrébe, mélyet lélelgezve illatávól. Szemem is behunyom, el akarok veszni ebben a boldogságba, annyia vágytam már rá! Könnyem még ki-kicsordul, fokozott érzelmeim ott is utat lelnek. De még nem akarom elengedni, így lábam kérlelőn alá gyűröm, s belemosolygok a vállgödrébe, mikor kitalálja gondolatom. Maradok, hogyne maradnék, nem mozdulok! A boldog remegés hullámokban fut át rajtam, s érzem övét, ami még boldogabbá tesz. Minden egyes feljebb simítással nyugszom, s térek vissza abba a jelenbe, amiben már ő is benne van. De még vágyom rá, máshogyan is, s mikor mozdulok, ajkaim beszippatva engedem ki magamból magját, hagyom kifolyni, s csak még jobban vállába fúrom arcom. Érezni akarom forróságát, lüketétését. Ez az egyetlen tűz, ami képes áthevíteni. Arcom éri csókja, míg kezem a tincseit képes csak simogatni, kimerültem s egyszerre teltem … valamennyire be. Itthon vagyok végre. Könnyeim boldogan adják át magukat csókjainak. Szavai szinte pillanatról pillanatra tovább mossák bennem az űrt, megmozdulok rajta a dicséretre. Mennyben érzi magát lelkem, hiszen az ő dicsérete számít számomra, senki másé. Csakis az övé. Felnyögök, s újabb könnyáradat szivárog ki szemeim sarkából. - Úgy hiányoztál – zümmögve beszélem a hajlatba, még közelebb húzódva hozzá, pedig már szinte képtelenség. Csókjaira úgy fordítom fejem, még inkább elérje, ívben követem, közben kezem beletúr hajába, megcirógatva tincseit, ujjaimra tekerve. Képtelen vagyok tovább mozdulni, ahogy harapdálja, a levegő is megakad bennem, annyira jól esik, inkább torkom zümmögése adja jelét, mennyire is. Szeret. Minden tartásom eltűnik, beleomlok, ráomlok testére, behunyt szemekkel rezgek szaván. Szeret. Szeretve adok lágy csókot nyakának ívére, ujjaim hegye nyakának másik oldalát cirógatják, simogatják. - Maradok – még jobban hozzá bújok, karom átcsusszan hátán, megtalálva tarkóját, ujjaim a másik részéről kezdik simítani nyakát, miközben, hol fülcimpáját, hol álla alatt, füle tövénél, hol vállgödrénél talál szabad útra forró csókom, mely mégis lágy, mint a szirom, gyengéden becézgetve bőrét. Másik kezem arcára téved, azt simogatja, nyugodtan, lenyugodva, kimerülve. Megtalálják arccsontjának, halántékának ívét, lesimítok az állcsúcsáig, majd vissza fel, újrakezdve a játékot, egyre közelebb ajkaihoz. Sóhajtok egyet, bekapom a fülcimpáját, csókjának dörzsölöm arcom és ismét szusszantok, elégedetten. - Igen. Csakis veled, kettesben – lehellem a fülébe, majd lágy csókot adok arccsontjára, megdörzsölve közben orrom hegyével. Másik kezem tenyerét állához illesztem, simogatása ingerel ugyan, s jólesően mozdul utána testem, mintha még ott akarná tartani. Keze érintése tarkómon megnyugtat és egyszerre bizseregtet meg, nyakam engedelmeskedik hátrahúzásának, gerincem is ívben feszül, kezem nyakának hátsó ívére csusszan, s keze segítségével ajkaira hullok, újfent elveszve illatában, ajkai lágy ölelésében. Jobban odahajolok, ám kérdésére mozdulatlanná dermedek. Hogy kérdezhet ilyet?! Behunyom szemeim, s szinte ránehezedek szavaitól. Hogy teheti fel ezt a kérdést? Könnyek fakadnak újonnan, szívem kiált utána, fájón szavain, sebet ejtve rajta. Képtelen vagyok megszólalni, zaklatottságom útját veszi. Belefúrom arcom vállának, nyakának ívébe, átkarolom, mint aki sosem akarja elengedni, lábammal átfonom derekát és úgy próbálom összeszedni magam. - A szívem mindig is a tiéd – fuldoklón, vággyal és szerelemmel teli a hangom, s mint egy kidobott kis ebé, aki gazdája után nyüszít. - Két futó éjszakám volt... másfél. Egy... a másodikban a nadrágig sem jutottunk el. Csak téged akarlak – suttogó szavaim, hajába fúrom arcom, el akarok veszni benne. Annyira hiányzott, de ez a kettő ébresztett rá, csak vele akarom. - Ne küldj el... soha többé – megrándulok rajta, kiadva a feszültséget, ami bennem van még, a felgyülemlett hiányától. S tudom, rövid időn belül már számtalanszor mondtam ezt, mégis... nem akarok külön lenni tőle. Soha többé. - Hiányoztál... nagyon – karom még jobban átfonódik vállán, mintha attól tartanék, egy másodperc alatt köddé válna mellőlem.
Vendég
Vendég
Pént. Nov. 13, 2020 11:31 am
Finally with You
To: Damien
+18Hazudnék, ha azt mondanám kielégült vagyok, pedig simogató kezem a seggén fut, direkt csúsztatom be az ujjaim alá, hogy elkenhessem visszacsordogáló magom rajta, A bőrnek jót tesz. – Te sokkal jobban nekem. – ringatom az ölelésbe, ami kifejezetten megszokott köztünk, de hiszen kölyöknek ezerszer megtettem vele, igen hasonló helyzetben is. A gondolattól nem fog a farkam felpuhulni egy ideig az is biztos. Ölelem magamhoz, a nyakba fúrom az arcom, hogy beszívjam ismerős illatát, minden tudok Damienről, a legutolsó sérülésig a testén, az anyajegyeken át, a bőrhibákig mindent ismerek rajta, mert felzabáltam a talpát is, végig szopkodtam a lábujjait, mindene volt már a számban. Olvad a testem a simogatás alá, ahogy a hajammal babrál, a nyakamon bűvöl a légvétele. – Tudom. – tudom, hogy velem marad, pedig van saját lakása, vannak ismerősei a városban biztosan le van beszélve néhány találkozó, köztük, ha jól tudom a titkárnők gyöngyével is, de ma nem mehet el mellőlem, kizárt, abban spontán belehalok. Nem bírja ezt már vén szívem. Csókokkal vigasztaljuk egymást a hiány okozta fájdalom ködében, ő még sír is. Én babám, én gyönyörű szépséges örök szerelmem. A hála ömlik belőle, hogy az ölemben lehet a kedvemre tehet. Jó tanítás. Már egészen gyereknek megértette, hogy ha nekem jó, neki is az lesz, mert cserébe imádom és ez a fiú egyetlen dologra vágyik, szeretve lenni. Az hiányzott neki mindig és ezt megadtam neki, imádom, ha jó hozzám, amúgy is, de neki ez amolyan reflex. Az ölelése forró, mohón bújó és kedvesen dörgölődző, olyan jól nevelt, olyan kezes ez a fiú, olyan bájos, és én csordultig telek el szeretettel, el sem hiszem, hogy elengedtem magam mellől, amikor ki tudja mi történhet vele a ronda világba. Az ajkára csókolok, míg a kezeim a seggén, hátán simogatnak, a gerincén számolom a csigolyákat? Eltelek vele, teljes leszek, egész. Melegen sóhajtok a fülébe. – Alig várom, hogy hozzád bújjak jobban. –ha az lehetséges, de az ágyamba akarom tenni, neki simulni, oldalról hatolni belé és ringatni a kemény farkamon, miközben a béke elszunnyaszt és a vágy tüze tart ébren. Megbántom a kérdéssel tudom jó, de akarom tudni és a jó fiú válaszoljon nekem., Nyugtatóan simogat a kezem. – Tudom édesem, én pont úgy a tied vagyok, miként te az enyém, csak tudni akarom, hogy nem nélkülöztél semmit. – újabb csókokkal kérem el a bocsánatát, hogy megsértem, amikor olyan vadul szeretem. A kezem a tarkóján tapad meg, még mindig lassan ringatom. A válasza felháborít és megnyugtat egyszerre, de Damien sosem volt az a típus, aki érzelmek nélkül kefélget, neki kell a támogatás, neki kellek én, magamra formáltam, a magaménak neveltem, függő tőlem. – Semmi baj, nem baj, ha vagy mással, tudod jól, amíg visszajössz hozzám, addig soha nem haragszom rád. – apró puszikkal halmozom el, mint kölyökkorában. Na persze nem mondom, hogy perverz mód nem élvezkednék rajta, ha mesélne részletesen. Mert a elvitathatatlanul csak az enyém. – Nem küldelek el Damien, én kicsikém, hát minden nap csak rád vágytam. – enyhe kis hazugság, mert én azért nyitottan élek, de nekem ő a biztos pont, akiről tudom, hogy mindig ott lesz, nincs ereje elhagyni engem, nélkülem az élete semmit sem ér, de egyszer kéne neki egy család.. talán. Kiszusszan belőle a sok izgalom, jobban magamra ölelem. – Édesem, te is nekem, rettentően. – Szorosan ölel, elnevetem magam, boldogan vidáman. – Menjünk haza kicsikém. Nincs kedved főzni nekem valamit? Iszunk egy jó bort közben, rajtad csak egy kötény lesz, meg a kezem, hogy el ne szaladj. Rojtosra csókolom a szád, megvacsorázunk, beülünk a kádba és aztán összebújunk az ágyban, közben keveset simogatjuk egymást a számba akarom érezni minden kis testrészed és a nagyobbakat is, fel akarlak falni, otthon a négy fal között, ahol mindent lehet. Mesélhetnél az utadról. Hüm? Mit szólsz? – hogy tudja ezt fogjuk tenni, kitessékelem az ölemből, a főzést még egy kajarendeléssel becserélem. De abból nem engedek, hogy le kell vetkőznie odahaza is, mert most megint fel kell majd öltöznie. Rápaskolok finoman a combjára, elkérem a száját még egy csókra, aztán felállítom a lábaim között, rácsókolok a hasára, elfordítom, seggen harapom… menjen már öltözni mielőtt megint az ölembe köt ki.
Kezdőlap 
írta: 
Már a kocsi felé is szinte repültem, ha szárnyaim lennének, nem is foglalkoznék kocsival. Talán mégis a magángépet kellett volna elfogadnom, hirtelenjében már ott akartam lenni.
