Mit is mesélhetnék, egy szép, májusi napon megszülettem, mint középső gyermek a családba. Rajtam kívül van még két testvérem, egy húgom és egy bátyám, imádtunk egymás agyára menni az évek alatt, amíg felnőttünk, illetve borsot törni a szüleink és a többi család orra alá, akiket a törzsből ismertünk.
Maradjunk annyiban, eléggé suhanc voltam kölyökként a bátyámmal együtt, viszont a kishúgunkra mindig vigyáztunk, mint a szemünk fényére.
A szüleim az egészségügyben dolgoztak már nagyon sok ideje, s mikor elhatározták, hogy családot alapítanak együtt, úgy döntöttek, nem aprózzák el a dolgot. Szóval így lettünk mi öten és csak azért nem hatan, mert anya nem szeretett volna több fiút, a kishúgom megszületése után meg teljes volt a boldogság.

Na, de hogy visszatérjünk az előzményekre, elmondhatom, hogy rossz kölyök voltam, bár nem annyira, hogy rendőrségi ügyem is legyen, de tény, szerettem kihúzni a gyufát sokszor; viszont kompenzáltam ezt a tanulmányi eredményeimmel és a sporttal. Tegyük hozzá, levegő eleműként könnyű dolgom volt sokszor és hát mit ne mondjak, megcsúszott a kezem néha, hogy a másiknak meszeljenek, de csss... ez titok, nem beszélünk róla!
Az iskolában, ha nem is teljesen jelesre vizsgáztam, azért bekerültem a jobbak közé, ezáltal eldönthettem, hova szeretnék menni tovább tanulni. Először az orvosin gondolkodtam, elvégre anya és apa is az egészségügyben dolgozott és nekem sem derogált segíteni másoknak, de rájöttem az egyik nyári gyakorlaton, hogy ez nem az én szakmám lesz. Valahogy nem éreztem magam otthonosan a többiek között…

Ami azonban meglepett, az a találkozásom azzal a járőrrel, akivel összefutottam a kórházban, mikor apához mentem. Egy sérült rabot kísért be a társával együtt, valamilyen verekedés volt kint az utcán, és apához hozták, hogy lássa el a sebeit, készítsen látleletet, amit aztán visznek tovább a nyomozás alkalmával és mennek a bíróságra, hogy a férfit rács mögé dugják.
Akkor volt lehetőségem közelebbről összeismerkedni velük, persze szigorú keretek között, ez a járőr jött oda kitölteni a papírokat. Még mindig emlékszem rá, megtermett férfi volt, egyszerű ember, mégis tekintélyt parancsoló pillantásától még én is úgy éreztem, hogy azonnal vigyázzba vágom magam; de ami a legjobban meglepett, az a kedvessége volt.
Szóba elegyedtünk, röviden ismertette, miért vannak itt, hogy mivel foglalkoznak és ha van kedvem, ugorjak be az őrsre és beszélgessünk egy órát, ha érdekel ez a munka.

Úgyhogy két nappal később már ott voltam a helyi őrsön, hogy megkeressem ezt a rendőrt és beszélgessünk. Szerencsém volt, mert aznap nem kellett kint lennie az utcán, mi több, nem csak vele beszélhettem, hanem szépen apránként körénk gyűltek a többiek is. Járőrök, bűnügyisek, egyszerű irodai alkalmazottak, közlekedésiek… Egy idő után, azt se tudtam, hova kapkodjam a fejem, hogy a végén, több órával később, vigyorogva és új kapcsolatokkal a birtokomban léptem ki az ajtón.
Már tudtam, ez az a szakma, ami nekem való, amiben jó lehetek és ahol otthon érzem magam; így esett a választásom a Rendőrakadémiára, hogy onnan elhelyezkedjek szülővárosom rendőrségén és teljesítsem azt, amit hoz nekem az élet.

Alulról kellett kezdenem a szakmát, de nem bánom, rengeteg mindent tanultam a munkatársaimtól, az elöljáróimtól, vezetőimtől, teljes mértékben megbízom bennük, ahogy a társamban is.
Náluk jobb embereket nem is akarhatnék magam mellé, és hogy mit hoz az élet? Ki tudja, de egy biztos, a bűnügyek felé fogom venni az irányt, amint lehetőségem adódik a választásra.