Ahogy lement a nap, a szél hirtelen fagyos és dermesztő lett. Kapaszkodtam az ágba, amin szó szerint függött az életem, de már elfáradtam kiabálni. Már fájtak az ujjaim, már kiment a karomból minden erő, és csak lógtam ott, mint valami gyümölcs. Kár, hogy egy baromi magas fenyőfán lógtam.
Hogy hogyan került alám, azt azóta sem tudom pontosan. Az egyik pillanatban még a húgom kezét fogva sétáltunk a mezőn, aztán a következőben arra lettem figyelmes, hogy a kicsi sír, én pedig egyre távolodom a földtől. A kezdeti sokkban leugrani sem jutott eszembe, pedig azt kellett volna tennem, helyette csak hagytam, hogy a több méter magas famonstrum csak úgy kinőjön alattam. Megkapaszkodtam egy felső ágában, és csak remélni mertem, hogy nem törik le, hogy én a mélybe zuhanjak. És annak akkor már két napja volt.
Sosem voltam vallásos, nem igazán értettem, hogy Anya hogyan hihet valakiben, akit nem lát, és akit nem válaszol neki, ha szól hozzá. Abban a pillanatban mégis elkezdtem imádkozni, mert már nem maradt más. Kiabáltam, aztán imádkoztam, aztán megint kiabáltam, de nem felelt senki, egyikre sem. Nyolc éves voltam, nem akartam meghalni, azt sem értettem még igazán, hogy mi is a halál. Csak azt akartam, hogy leszedjenek végre ebből a szédítő magasságból, hogy végre megint két lábbal álljak a szilárd talajon, és hogy haza mehessek. Hogy lássam a húgomat, az újszülött öcsémet, hogy játszhassak a juhászkutyával, hogy terelgethessem a birkáinkat. Élni akartam, a saját életemért könyörögtem Istenhez, de ő nem válaszolt, még további másfél napig.
Mikor leszedtek, olyan gyenge voltam, hogy alig álltam a lábamon. A nadrágom vizes volt, a gyomrom üres, a fejem zúgott, fáradt voltam, és fáztam. Anyám meg magához ölelt, és csak Istennek hálálkodott, hogy épségben van az elsőszülött fia. De én tudtam, hogy nem Isten segített, hanem a saját erőm, és kitartásom. A saját állhatatos kapaszkodásom az életbe, ami megmentett a zuhanástól, nem az ő istene. De hallgattam. Hadd higgyen, amit akar. Éltem, más nem számított.



Apa azt mondta baromág, itt a családi föld, a birtok, nem kell elmenni a nagyvárosba, szerencsét próbálni, mert csak elkenődött pofával fogok haza jönni. Anya azt mondta, nem vagyok elég okos ahhoz, hogy én ott a városi ficsúrok között megéljek, kiutálnak, nem lesz egy barátom sem, és elkenődött pofával fogok haza jönni. Ketten együtt azt mondták, tisztelnem kell a családom örökségét, hogy kötelezettségeim vannak a föld felé, ami már generációk óta a családunké. Egyes egyedül Dorothea mondta azt, hogy menjünk. Hogy ne törődjünk senkivel, ketten belevágunk, ez lesz életünk nagy kalandja, és figyeljék meg, mindketten diplomás emberek leszünk.
Szegény Dora. Annyira szerelmes volt belém, tízenéves korunktól elkezdve és én már akkor is kihasználtam. Nem akartam egyedül elmenni egyetemre, jól jött egy barát, akit ismertem, aki ott volt mellettem. Éppen kapóra jött Dora, akivel pelenkás korunk óra ismertük egymást, és aki mindig mellettem volt. Ezért szerelmet hazudtam neki. Mert igen, ez kettőnk nagy kalandja volt, bele is vágtunk. És nyomorúságos is volt.
Bevillantak ezek az emlékek, ahogy a fagyos utcán sétáltam haza. Odahaza bezzeg soha nincs ilyen hideg. Meg jó egyetemek se. Különben is, fűtött a kellemes este emléke, amit az évfolyamtársam lakásán töltöttem. Gazdag zsúrpubi volt, ügyvéd apuka egyszem kisfia, akinek alá tesznek mindent, csak legyen ő is ügyvéd. Tanulni mentem át hozzá, a nyakunkon voltak a vizsgák, de egészen más lett belőle tanulás helyett. És rosszul kellett volna éreznem magam, amiért megcsaltam Dorát, de az érzés, hogy észreveheti rajtam, hogy megvolt Colins, felvillanyozott. Csípős hideg volt, de mégsem fáztam, fűtött a bűn izgalma belülről.
Hirtelen furcsa hangra lettem figyelmes, ami a fejem felett zúgott el. Felkaptam a fejemet, és három vadászgépre lettem figyelmes, amik egymást kísérve szálltak a fagyos januári éjszakában. Nagyot sóhajtottam, halványan emlékeztem erre a hangra gyerekkoromból. Ez nem jó hang. A háború, amely egész Európában forrongott, elérte Amerikát is, és már nem volt belőle menekvés. Ahogy a repülőket néztem, még nem is sejtettem, hogy mire haza érek, rám is várni fog egy sárga távirat, amivel megkezdődik életem legrosszabb négy éve. Még boldog voltam. Még nem sejtettem semmit.


Gyönyörű, sárga levelekkel ragyogó, kellemes meleg, szeptemberi napunk volt. Épp csak az elején jártunk a tanévnek, a diákok még frissek voltak a nyári vakáció után, lelkesen az új tudásra, ám tudtam, hogy ez a lelkesedés néhány hónap múlva meg fog kopni. Ahogy az ősz színei lassan télbe szürkülnek, úgy komorodik el mindenki. De most még meleg volt.
Lassan sétáltam át a parkon, a jogtudományi kar épülete felé, miközben egyik kezemben a szokásos reggeli kávémat, másikban pedig a legújabb ügyem aktáit tartottam. Elmélyülten tanulmányoztam az iratokat, egy sokgyermekes vérfarkas családapát kellett védenem, akit ártatlanul vádoltak meg gyilkossággal. Tudtam, hogy ártatlan, mert meg tudta nevezni a gyilkost is, de az ügyész és a bíró is gyors tárgyalást akartak, és nem átalltak volna egy szerencsétlen flótást a halálsorra küldeni, csak azért mert vérfarkas. Gyűlöltem a lustaságot, a tárgyalóteremben meg pláne. Ne legyünk már ennyire nagyvonalúak! Szerencsétlen felesége jött hozzám, zokogva, hogy bármit megadnak, csak juttassam ki a férjét a börtönből. Az utolsó reményük voltam, mert tudta mindenki, hogy a sztárok, és politikusok sztárügyvédje is én vagyok. De azok tejeltek eleget. Igazságérzetemnek kellett ezesetben megfelelnem, így pro bono vállaltam el az ügyüket. Kinézett egy érdekes védőbeszéd a tárgyaláson, az olyanokat szerettem.
Fel sem nézve sétáltam, remélve, hogy mindenkinek feltűnik, hogy fontos és elfoglalt ember vagyok, és kikerül, és így sikerül belesétálnom valakibe, aki szintén lefelé nézett. A forró kávé meglöttyent, végig ömlött a karomon, szerencsére ingem ujját feltűrtem, így csak a bőrömet égette végig a forró ital. Káromkodva néztem fel, mire egy pár, ijedten csillogó, barna kiskutyaszemre lettem figyelmes. Fiatal tündér állt előttem, szitakötőszerű színpompás szárnyacskái idegesen verdestek a hátán, a kezében pedig az egyetem térképét tartotta.
A legédesebb hangon szólalt meg, ahogy elkezdett elnézést kérni, és nem tudtam nem elmosolyodni. Édes kissrác volt, éppen a fogamra való, és hamar kiderült, hogy a jogi kar épületét keresi. Micsoda véletlen, éppen oda tartok én is! Mosolyogva ajánlottam fel neki, hogy elkísérem, mire egy hálás mosolyt kaptam válaszul. Elviselhetetlenül édes volt. Kár volt, hogy csendben bandukoltuk le egymás mellett azt a néhány métert, annyira szólalt csak meg, hogy megkérdezze, hogy merre találja a nagyelőadót. Nagyon nehéz volt elnyomnom kaján vigyoromat, hiszen ez a helyes kis falat az én órámra igyekezett annyira, hogy a kávémat is rám borította. Elkísértem az előadóig, még az ajtót is kinyitottam neki, hogy utána belépve az asztalomhoz sétáljak, és lecsapjam táskámat az íróasztalra. Következhetett a szokásos gólyai-ijesztgető szöveg. De a tömegből valamiért csak a csillogó barna szempárt láttam, vagy éreztem. Ha tudtam volna, hogy ez a szempár lesz a végzetem…