Lassan csuktam be magam után a gyógyító szobájának ajtaját. A szárnyaim ólmosak voltak, nem tudtam repülni…de a szívem szárnyalt. Halkan, egészen finoman sírtam, a könnyeim amint a földet érintették, apró kristályokká váltak, és mégis, képtelen voltam abbahagyni. Olyan boldogság költözött belém, amit lassan több, mint húsz éve nem éreztem.
Minden nap felébredtem amellett a csodálatos férfi mellett, akit páromul szánt a Sors. Minden nap belenéztem azokba a gyönyörű, kék szemekbe, és olyan mérhetetlen bánat szállt meg, amivel alig tudtam egyedül megbirkózni. Minden nap boldog volt, elmondta, hogy milyen boldoggá teszem én, és a két csodálatos nagyfiunk mégis…nem tudtam megadni neki mindent, amire vágyott. Sok gyermeket szerettünk volna, nagy családot, és én, mint anya buktam ezt el. Képtelen voltam újra életet adni, és annyi remény hagyott minket cserben az évek alatt. De ő töretlenül szeretett. Minden nap, egyre jobban. Éreztem az apró gesztusain, hogy mégis hiányzik neki a várakozás örömteli izgalma. Néha, ha éjszaka átölelt, keze a hasamra csúszott, mintha csak várta volna, hogy két apró lábacska válaszul visszarúgjon. Gyakran feljött a gyerek téma, rendszerint veszekedés lett a vége. Ő mindig elmondta, hogy nem bánja, ha nem születik több gyermekünk, én pedig nem hittem neki. Soha. Gyűlöltem magam, amiért kétségbe vontam a szavait, de mégis így volt.
És most…most itt volt ez a kicsi csoda, biztonságban, erősen a hasamban, és tudtam, hogy semmi sem árthat neki. Már egy kicsikét elkezdett látszódni is, az apró kis domborulat, ami még nyolc hónapig növekszik majd, hogy egy gyönyörű kis herceg vagy hercegnő jöjjön a világra. Lassan sétálva indultam el a folyosón, szórakozottan cirógattam a hasamat, halkan dúdoltam egy régi altatót, amit még Apától tanultam, és amit Gav és Lance is nagyon szerettek. Akkor néztem csak fel, amikor ismerős szárnyak zaja csapta meg a fülemet, és azonnal szembe is találtam magam férjemmel. Az én szárnyaim most csak lógtak a hátamon, képtelen voltam repülni, így csak futottam felé, de mikor összetalálkoztunk a folyosó közepén, a szavak hirtelen cserben hagytak. Csak bámultam fel, halkan sírva, gyönyörű kék szemeibe, és nem találtam a hangomat. Nem tudtam, hogyan tudnám megmondani neki.
- Jaj…Oberon! -szólaltam meg végül, szipogva és a nyakába vetettem magam. Olyan boldog voltam, mint mikor megtudtam, hogy várandós vagyok a fiúkkal. Ez egy valódi csoda.

Olyan sokszor elmondta, hogy nem baj, hogy nem született több gyermekünk, hiszen a két fiú is éppen annyira boldoggá teszi, mintha mégannyi gyermekünk lenne is. De nekem fájt, hogy képtelen vagyok újra megajándékozni őt, hogy nem vagyok már képes arra, amire születtem: anyának lenni. Mert akartam, és tudtam, hogy ő is nagyon vágyik egy nagy családra. Szerettünk volna egy kislányt is. Egy pici hercegnőt, akinek kacajával majd megtelik a kastély, és akit a bátyjai ajnározhatnak, és védhetnek. És még annyiszor akartunk ismét gyermeket, ismét szülőkké válni. De a fiúk cseperedtek, és hirtelen elszállt mellettünk harminckét esztendő. Gavain már megérett az uralkodásra, de még nem akartuk a vállára tenni ezt a súlyos terhet, Lancelotnak is lassan benőni látszott a feje lágya. És ekkor csöppent be az életünkbe ez az apró csoda.
- De nem állsz tőle messze, én drága, sasszemű uram. -simogatom meg a felkarját, olyan boldog vagyok, mint mikor megismertem, mikor először vallott nekem szerelmet. Mellette minden nap így érzek. – EZ az egyik dolog, ami miatt ennyire szeretlek drágám. -mosolyogva nézek a szemébe, szeretem hallani nevetését.
Meg kell hogy valljam, hogy mikor először találkoztunk, megrémített. Nem gondoltam volna, hogy van ennyire morcos, mogorva tündér a világon. Szinte még a levegő is hűvös volt körülötte, ahogy első találkozásunkkor beszélgettünk. A jeget egy apró vicc törte meg, amit az egyik kedvenc olvasmányom kapcsán ejtettem el, mire elmosolyodott. Kiderült, hogy ő is kedveli a szóban forgó könyvet, és hirtelen tudtunk is miről beszélgetni. Onnantól kezdve legfőbb célommá az vált, hogy megnevettessem, ami sorra, rendre sikerült is, és közben egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ma már el sem tudnám képzelni az életemet nélküle, és nem is kérdéses, hogy az örömhír hallatán úgy kacag, mintha a jég csilingelne egy fagyos, téli napon.
Olyan boldog voltam, abban a pillanatban, mikor a gyógyító közölte: ennyi év után újra gyermekünk lesz, hogy ki tudtam volna ugrani a bőrömből. Mert végre sikerült. Végre, ismét gyermeket fogok tudni adni szeretett királyomnak, még egyszer átélhetjük ezt a csodát, együtt.
- Tudod…egy egészen picit, remélem, hogy kislány lesz. -mosolyodom el, ahogy megérzem csókját a hajamban. Még mindig nem adtam fel, hogy legyen egy kislányom.
- Akár a fiúknál…hiszen ahogy azok a hónapok csodálatosak voltak, ezek is azok lesznek. – nézek fel rá mosolyogva. Mikor összeházasodtunk, még azt hittük, a miénk a világ összes ideje, és olyan gyorsan kifolyt az ujjaink közül, mint a víz. Mintha nem is lett volna. Itt vagyunk immár, két felnőtt gyermekkel, akiket nemrég még járni tanítgattunk. Kegyetlenül gyorsan száll az élet.
- Hát…először biztosan ki lesznek bukva. Hogy ők már öregek egy kistesóhoz…de azt hiszem, amint meglátják a kicsit, mindketten szerelmesek lesznek belé. Talán nem is baj, hogy nem előbb született…-mosolyogva felnézek rá, úgy hallgatom, hogy mit mondd, szerinte mit fognak reagálni a fiaink. És van is benne valami. Olyan csodálatosan jó apa, hogy így ismeri mind a két fiunkat, ígyen pontosan és biztosan meg tudja mondani előre, hogy mit fognak reagálni. Mert így lesz.
- Én is az vagyok kedvesem…és igen…éppen akkor érkezik a manó, amikor itt van az ideje.
Beáll egy újabb pillanatnyi kellemes csend, aztán szinte hallom, ahogy megmozdulnak az agyában a fogaskerekek. Mert ő így fejezi ki a szeretetét.
- Úgy lesz…reméljük, nem fogok megint mindenféle hajmeresztő kaját megkívánni, mint Gavnél…te jó ég, olyan távolinak tűnik most. És melletted…mégis egy villanás volt – újra mosolyogva nézek fel tökéletesen metszett arcára. Ő a legnagyobb ajándékom az életben. – Szeretlek, kedvesem!

Mosollyal nézem kezének mozdulatát karomon. Szeretem az érintését, a szavait.
- Óh – nevetem el magam. Tudom, hogy fog és vág az eszem, s időbe került, míg megértettem, ez nem attól való félelmemtől van, hogy megfeleljek apámnak, az elvásároknak. Hogy ha nem vág az eszem, ha nem látom át a helyzetet és teszek az asztalra legalább és minimum öt megoldást, akkor elbuktam. Szeretek logikázni.
- Szeretném, ha teljesülne a kívánságod – simítom meg haját. Örülök a fiaimnak, s apám szégyene lettem volna, ha nincsenek fiaim. De látom most is Titania arcán, hogy nagyon vágyik egy tündérleányra. Számomra mindannyian fontosak, csak boldogok és egészségesek legyenek.
- Igen – simítom meg finoman haját csodás füléhez, s a szemeit keresem. Szeretjük őket. Maximálisan a legjobbat akarjuk nekik adni. S ezzel tanultam meg, hogy apám is csak a jót akarta nekem. Tette félelemből, abból, amit ő kapott a szüleitől, a hitükből. Ezt viszont tovább szerettem volna vinni a gyerekeink nevelésében. Hogy a tőlünk lehető legjobbat adjuk nekik. Ugyanakkor lehessenek önmaguk. Hogy láthatóan megkapják azt a szeretet, amitől önmagukká képesek válni. Hogy biztonságban érezhessék magukat.
Felnőttek, s ideje, hogy Gavain viselje a koronát. Mi az ő korában már királyi pár voltunk, s megvan bennem az a bizalom felé, hogy képes lesz uralkodni. Még akkor is, ha ő maga nem így gondolja. Az uralkodás sosem olyan, hogy akkor leszek, ha készen állok rá. Cselekedete, művelése közben érik azzá. S már jó ideje itt van számára az ideje.
- S szeretni fogjuk ezt az időt – szokatlan lesz ugyan ennyi idő után. Ám ugyanakkor nagyon izgatottan várom, miben változtunk.
Elnevetem magam. Van benne igazság, nagyon is! S milyen jól ismeri őket! Az anyai szív nagyon jól látja gyermekeit. S Titania csodálatos anya.
- Minden úgy jó, ahogy éppen történik – tekintek a szemeibe mosolyogva.
Megsimítom arcát, ujjaim, tenyerem finoman simulnak arcának ívére, s egy pillanatnál tovább maradnak ott, dédelgetőn, becézgetőn.
- Látszik rajtad. Most csak úgy ragyogsz – és ezt a ragyogást olyan jó látni rajta!
Elnevetem magam. Emlékszem, mikkel jelent meg a kezében néha nálam, mikor Gavaint várta. De italokban is furcsa szokásai voltak. Bár néha meghökkentem, tudtam, bíztam benne, hogy neki most erre van szüksége, s támogattam ebben. Mindenben.
- Ó, pedig szívesen lepődöm meg, amikor megjelensz hasonlókkal a kezedben – nevetem el magam.
Kezem újfent állához csúszik szavaira.
- Szeretlek! - Kívánom ajkait, s boldogan merülök el csókjában. Ez a pillanat a miénk, s a szeretetünké.