Szokásomhoz híven nagy mosollyal lépek be a kávézó ajtaján, ahogy megérkezem a műszakomra. Na, nem csak azért, mert egy buzgó mócsing vagyok – az vagyok – de azért is, mert úgy gondolom, hogy a vendégeknek és a kollégáknak is mindig jár a mosoly. Utóbbiaknak különösen, mert hiába szereti valaki azt, amit csinál 8-10 órákat állni a pultban nagyon fárasztó tud lenni. Elrontott rendelések, a rengeteg számolás, bunkó vevők. Mindegyikből jut bőven egy napra, ha akarjuk, ha nem. Én ezzel járulok hozzá a munkájukhoz, hogy igyekszem egy kicsi jókedvet vinni nekik. Nekem úgyis szinte mindig jó a kedvem.
Bunkó vevőkből egyébként nekem is kijut bőven. Minden napra akad legalább egy maradi tag, akinek nem sikerült tolerálnia, hogy egy szakállas, tetovált fazon szolgálja ki, pedig mindig a legnagyobb szívvel készítem el a rendelésüket. Nem adom le a minőséget csak azért, mert valaki csőlátású és nem tud viselkedni.
Kényelmes tempóban sétálok hátra, hogy átöltözzek. Ez egyébként sem tart sokáig. Csak a pólómat veszem át és felkapok magamra egy kötényt, aztán irány a pult. Felkapom az összekészített tálcát. És ma szerencsés napom is van, mert akikhez viszem, törzsvendégek, akik örülnek, hogy látnak. Igaz, a hölgy, aki már a 80-at súrolja mindig megkérdezi, mikor nősülök már meg, elvégre olyan jóképű fiúcska vagyok. Egyszer még az arcomat is megcibálta, annak nem örültem annyira. Most z szerencsére kimarad, én pedig vissza is térek a helyemre, ahol már vár a következő delikvens, egy vicces arcú, barna hajú figura.
Ha leadja a rendelést, már készítem is elő a bögrét, miközben újra rá pillantok.
-Egy süteményt? Nagyon finom, most készültek. - Igaz, nem én sütöttem, de érzem az illatából, meg aztán dől a meleg a kis üvegpolcról. Valószínűleg pont azelőtt lettek kipakolva, hogy megérkeztem. Meg aztán tényleg finomak és ő pont úgy néz ki, mint aki szereti a sütit.  

Megcsóválom a fejemet, elvégre nem járja, hogy itt kinevet engem. Főleg mert egészen hamar belejöttem az evezésbe, ami nem kis teljesítmény, ha azt vesszük, hogy egyébként meg félek a víztől. Persze, Pietrót elnézve az úszás sem tűnik éppenséggel bonyolultnak, de nem ma tervezek megtanulni. Hideg van és este is. Még a napsütötte tengerparton én is elpacsázgatok szívesen a gyerekekkel, de az egészen más, meg ott hamar meg is lehet száradni.
-Tudod, hogy értem. – rázom meg a fejemet, mert hát én se arra gondoltam, hogy álljon ki napozni. Hanem hogy hűvös a levegő ilyenkor. Az sehogyan sem kellemes. Már csak ezért sem szeretnék kipottyanni, így aztán kiszállásnál idétlen hadonászásba kezdek, hátha sikerülhet elkerülni a végzetemet.
És hát sikerül is, igaz, nem a hadonászásnak köszönhetően. Hálás mosolyt villantok Pietróra, miközben kikászálódom az imbolygó járműből. Jó móka volt ez az evezősdi, de azért be kell valljam, sokkal jobban érzem magam így, hogy szilárd talaj van a lábam alatt és nem a kiszámíthatatlan víz. Szóval csak miatta aggódom, de mind hiába, még a dzsekimet sem fogadja el. Némi csalódottság átsuhan azért az arcomon, amint beszállok mellé és bemondom a címet. Azért én mégis csak veszek neki egy sálat karácsonyra, mert nem vigyáz magára.
-Köszönöm szépen az estét. – dörmögöm egy kis idő elteltével a bajszom alatt, amint felénk tart az ajtó. Vagy is hát inkább csak felém. Andyt ismerve kétlem, hogy már otthon lenne. Majd valamikor reggel fog csak hazakóvályogni egy mákos kiflivel, aztán bezuhan az ágyba, mint mindig.
-Nagyon jól éreztem magam. – mosolyodom el, amikor a taxi megáll a ház előtt, majd kinyújtom a másik felé a karomat, hogy megölelhessem.

 

Meglep, ahogy kifejezi magát. Kinézem belőle a gondoskodást, nagy, mackós jelleme van. Abbahagyom a nevetést és egy megenyhülő képet vágok.
Ahh, csak sóhajtani tudok magamban, hogy sokan mennyire tartanak az új dolgoktól. Ám Deni nagyon is belevágott egyből és máris megúszott egy tavat. Legalábbis nem borult bele a vízbe a csónakkal. Sokan a feléig sem jutnak el.
Visszamosolygok rá, ahogy megköszöni, és hát elég köszönet az, hogy a keze hozzám ér.
A csalódott arcvágásra csak sóhajtok egyet. Egy szál gatyában voltam már jó párszor. Hidegben, meleg, jégesőben, hóviharban. Nem egy kanapén ücsörgős típus vagyok, élvezem az életet, nagy, kicsi, merő és fakanállal is, meg néha egy egész bográccsal.
És hát igazán izgalmas kiélni mindent, amit csak és ahogyan csak lehet!
Érdeklődő tekintettel nézek rá, majd felvonom a szemöldököm. Aztán csak nézem egy ideig.
- Nagyon szívesen! - dobom végül hanyatt magam a támlának a kocsiban, kényelmesen elterpeszkedve s még így is bőséges helyet hagyva neki.
Szélesen elmosolyodom. Jól érezte magát, éppen ez volt a lényege az egésznek és hogy végre kidobja az ablakon a feszültségeit, ha nem volt, azt is!
- Óhohohóó! - lágyul el az arcom, s ölelem át, vonom magamhoz, ahogy át akar karolni. Még ringok is vele kicsit.
- Jól éreztem magam én is! - azok az izmok! Ennél erősebb már csak a szíve, ami szerintem aranyból van.
Kiszállás után integetek még neki, közelebb húzódva az ajtóhoz, hogy lásson is, ahogy integetek, aztán a taxi tovasuhan, s visszairányítom magam a kocsimhoz, még van idő a napfelkeltéig, nem, mintha a kocsi nem védene meg a napsugaraktól, míg a garázsba hajtok.
A sofőr csak néz rám, százas vagyok-e, ám a pénz, ami jóval több, hiszen azért az alsógatyám csuromvizes volt, ahogy beültem, ergo ki kell szárítania az ülést, elhallgattatja.
Mire a kocsimhoz érek, le is adom a rendelést egy mentőmellényre, így holnap a következő szavak kíséretében landol majd a címén: „Ha már nem bírod csapásokkal” Pietro.
Mezítláb úgyis nagyon király pedálokat nyomogatni. Tiszta Frodó érzés!

Én már csak ilyen vagyok, nem tud csak úgy egyszerűen lebeszélni az aggodalmaskodásról, még akkor sem, ha nem fenyegeti a megázás veszélye. Én a magam részéről szinte fázom, ahogy ránézek, főleg akkor, amikor még neki is vetkőzik, hogy ne csuromvizesen szálljon be az autóba. Tudom-tudom! Tudom, hogy miért, de hát az éjszaka kellős közepe van!
Szóval meg is jegyzem jó előre magamnak, hogy karácsonyra kap tőlem egy jó, meleg ajándékot, hogy biztosan ne fázhasson meg. De az még odébb van, így egyelőre csak magamban somolygok a terveimen, amiket ő még nem tud. Meg hát kap tőlem egy, a sálhoz hasonlatosan meleg ölelést is, mielőtt búcsút vennék tőle mára.
-Vigyázz magadra. – dünnyögöm még a vállába, mielőtt kibontakoznék az ölelésből és kikászálódnék a kocsiból. Persze, akkor még nem tudom, hogy mi vár rám a következő nap a postás kezében, amin nagy valószínűséggel egy jóízűt fogok nevetni magamat ismerve. Még jól is jöhet, ha megint csónakázni indulnék, habár abban már biztos vagyok, hogy ezt legközelebb egy kevésbé hűvös évszakban szándékozom megtenni. Még akkor sem szeretném a jeges vizet megkockáztatni, ha a végén tényleg megtanulok úszni, elvégre kockára fagynának a szárnyaim.
Az ajtón belépve még készítek magamnak egy finom forró csokit, ami felett elmerengve ücsörgök az üres nappaliban. Jól gondoltam, Andy még javában dolgozik, de ez nem is olyan meglepő tény. Ritka, hogy ilyen korán – vagyis hát nekem későn – hazaérjen. Aztán egy forró zuhanyt követően már be is húzódom a paplan alá, hogy kipihenhessem a fárasztó evezést.